Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám · / · EGYSÉGES MAGYARSÁG

EGYSÉGES MAGYARSÁG [+]
II. MOLTER KÁROLY

Vagy másfél évtizede, hogy néhány nyugtalan szó esett, Ravasz László cikke és Kuncz Aladár válasza, meg kisebbségi ankétja nyomán, az irodalmi schizmáról. Akik akkor válaszoltunk, akik védekeztünk, hogy eszünkben sincs a magyar szellem kettészakítása, láthattunk nem egy gonosz mosolyt Erdélyben és hallottuk a gúny szavát, hogy «schizmadiák» kezdtek írni az elszakított részeken. Komoly személyiség is akadt, aki szemünkre hányta, hogy teljessé tesszük a szakadást az anyaországtól, ha helyettesíteni próbáljuk a tőlünk elzárt magyarországi írást. Fájdalmas és meghökkentő volt ez a figyelmeztetés, futólag Kármán és Kisfaludy Károly rémlett föl előttem, szép erőfeszítésük, hogy Pest legyen irodalmi központunk, - ó, hogy el voltunk irodalmiasodva a román étvágy és hatalombahelyezkedés első nagy napjaiban! De hamarosan észrevettem, hogy az események sodra erősebb minden szándéknál, tervnél és aggodalomnál. Nem jár be többé a Nyugat? Pótoljuk, ahogy lehet, csekély magunkéból. Csakhogy ott volt előttünk a rossz román példa: néhány erdélyi román intellectuel folyóiratot akart indítani «Epigónok» címén. Ezt már nem, inkább semmit! - És mégis, - összes kétségeink ellenére a maguktól megindult tollak nem álltak el új, vagy újnak vélt erdélyi mondanivalóiktól.

Később is, talán mindvégig a 22 fekete év alatt kísértett a vád, valahányszor közírás vegyült a szépirodalomba, hogy nem vigyázunk eléggé, mert Erdély csak otthonunk, de Magyarország hazánk! Mikor Folberth Ottó, az erdélyi német író kiszabta egyszer az erdélyi szászok szellemútját a «Geisterwald»-tól a Szamos völgyén át a Reich felé, az erdélyi magyarokét a Nagy Magyar Alföld felé a Maros völgyében és az erdélyi románokét az Olt tutajain az ókirályságba, - azt hiszem, valamennyien kínos udvariassággal mosolyogtunk. A régi szász vágyálom, - a jobb hijján önálló Erdély, - nem kellett! Erdélyi magyar irodalom? Az igen. De hajszálnyi elkülönítést sem bírtunk volna el soha a magyar egységtől! Transsylvanizmus. Hogyne, - de a magyarországi színképnek egy színe akartunk lenni, ha nem is énekelhettük Mentovich Ferenc «Uniódalai»-t. Ki látott át közülünk a regátba és ki ne látta volna a Kárpátokon innen, hogy milyen opportunusan hallgatnak az erdélyi román szellemek? Sohasem felejtem el az öreg Agârbiceanu szimplista és diadalmas szavait: a románság szerencsés történelmi szériában van, a nép lírája már derűlátó, egységes a román lélek és bízik a latin faj szerencsecsillagában! Így a vén regényíró pópa, - és, ha lehet, még óvatosabb lett az ember, még sokkal inkább húzott Pesthez, mint egykor Magyarországon.

Jöttek aztán bíztatóbb jelek is. Észrevettük, hogy nincsen még olyan magyar összekötő intézményünk, mely buzgóbban esekednék a pesti elismertetésért, mint ez a mi irodalom-fiókánk, mely egyre-másra maga is költötte már «pelyhes magzatait». Helyesen: nem a keletkezéshez kellett az erdélyi magyar irodalomnak a pesti távlat, hanem a megbírálására. A nem létező erdélyi román és regionális szász írás mellett Pest volt nekünk a sokat hangoztatott Európából a magyar nyugat. «Lehet, hogy Goga európéer, - mondta nekem a legértelmesebb román a városban, - mert kitűnően tud magyarul, ez az ő nyugati nyelve és Ady barátságával is dicsekedhetett». Ez csak félig volt bosszús irónia, mert ez az úr valóban féltette román népét a magyar fölénytől: Goga románra fordított «Az ember tragédiája» pedig sohasem került Bukarestben előadásra. Inkább húszéves vígjáték-sablonokat és operetteket adtak elő Pestről. Petőfit. Adyt hébe-korba fordították ugyan, de sem irodalmunk értékével, sem udvarisságukkal irántunk nem mentek odáig, hogy Pesttel a szemünkben és szívünkben, érdeklődve fordulhattunk volna feléjük.

Hogy most hazatértünk Magyarországra, még az is különös emlék, hogy miket olvastam Romániában figyelemmel. Egy svájci egyetemi tanár szerint a helvét-német irodalom a birodalmi németség növekedése és diadala. Vagy: dr. Glondys, erdélyi szász püspök és bölcselő, aki maga is holland eredetű, büszkélkedett, hogy a hétszázéves erdélyi szászság irodalmilag sohasem svájciasodott, sohasem hollandiasodott el. Ezt egy erdélyi német ruhabemutató könyvben írta. Könnyű volt nekünk is megállapítani, hogy az erdélyi magyar írás, legkomolyabb termékeiben, csak a külsőségeiben hozott etnikai újat, apró eltéréseket. Néhat sallangjaiban. Ezen a fölfedezésen még az se változtatott, hogy a transsylvan legjobbak nyelvileg valóban gazdagították a magyart és humanisztikus szempontból valóban különböztek is a magyarországi átlagtól. De nem az ottani legjobbak műveitől! A tájnyelv hasznosítása? Sohasem ez volt a lényeges: mindig a mondanivaló súlya. Nálunk is igaz volt a fizikai törvény tréfás félrealkalmazása, hogy minden magyar szellem annyit nyer súlyban, amennyi az általa kiszorított ostobaság és maradiság súlya.

Bármely magyar toll megállt volna, ha a svájciasodás veszélyét érezte volna. Politikánk és szellemünk mögött ott virult a revizió reménye. Hogy elsápadt a regáti törzstiszt, mikor kezébe vette udvaromon az Erdélyi Szépmives Céh egy új könyvét: «Ilyen könyveket adnak ki Önök itt vidéken?» Fegyvernek érezte a szép külsejű könyvet, magyar fegyvernek, s nem román dicsőségnek, hogy ilyen könyvek kiadását engedte az állama. Félt, - maga se tudta mért, - s mintha ugyanazt fejezte volna ki szeme, amit hajnalban egy részeg magyar mondott: fölkapva álmos fejét a kávéházban, mikor két erdélyi írót látott belépni: «Tiltakozom a kultúra térhódítása ellen! - A két író megölelte az öreget, kedves iróniája volt a legszebb magyar bizonyítványuk.

Bizonyos, hogy a magyarországi átlagízlésnek nem volt eléggé irredenta az erdélyi magyar írás. Nem gondoltak arra, hogy csak az erdélyiek tudták, mit lehet. És nem mindenki volt frontkatona, aki tapasztalatból tudja, hogy a küzdelem hevében senki se hangoztatja váltig a zászló színeit. Harcban az ember minden porcikáját az önfenntartás és az ellenség foglalja el. Éppen olyan naiv dolog volt elhaló irredenta szólamokat kívánni az erdélyiektől, mint félni attól, hogy egy tartós különélés alatt ártani fognak az egységes magyar szellemnek. Mert irredenta volt a puszta létezésünk is, míg az erdélyiséget Kemény Zsigmond értelmében fejezték ki legjobbjaink: hangulatban és tragikumban, vagy a Mikes Kelemen fanyar és kedélyes világnézetében. Alig volt tájnyelvi irodalmunk, inkább a hegy-völgy világának eltérése az Alföldtől érzett jelesebb líránkban és prózánkon. Az erdélyi önállóság emléke - nem mondom - jó mentő-öv volt a süllyedőknek és erőt sugallt néhány kitűnő könyvből a tehetetleneknek; nem cél volt azonban, hanem eszköz a megmaradásunkra. Az ember kiegyenesedett a hallatára.

S ma mi az erdélyi írás? Halványuló fogalom, vagy az egység érdekében elvetni való? Továbbra is tapadjon hozzá, legszebb értékeire is a «könyvsorozat» példányszám-sikere? Mint nemzeti féltenivaló és mint néprajzi ritkaság követelje az anyaország megbecsülését? Azt hiszem, ezen már túl vagyunk. Egyforma elbánást kérünk Pesten, mert nem a «miles gloriosus» kalandjait beszéljük, hanem, mint a többi magyar író, az egész magyarság életét. Láttam eleinte román lateinert, aki fölényesen beszélt az erdélyi magyar írásról, de hétrét görnyedt Kosztolányi és annak francia becsületrend-gombja előtt: mégis ugyanő írt később könyvet az erdélyi magyar írásról, amelyet titokban - szeretett. Magyarországon most már nemcsak szeretni lehet az erdélyi írást, hanem úgy fogadni. mint a pestit. Nem élünk perem-műveltségben, hanem megtanultuk, hogy a magyarság szellemteste nemcsak a száján, hanem a bőrfelület pórusain át is lélekzik.

Az erdélyi magyar írás ma is, mint tegnap, színvonal-kérdés. Ha Pest jobbat ír, mint Erdély, akkor ez utóbbi nem látszik ki az egységből. Ha meg Erdély ír érdekesebbet, élesebbet és erősebbet, akkor Pest merül el az egység részeinek versenyében. A színvonal nincs helyhez rögzítve és Babits Fogarason is túlnőtt a tájhazán. Az irodalomban csak színvonal-kérdés van, minden egyéb csak szó és szófia, vagy egy körkérdésnyi érdekesség. Mint amilyen például az, hogy lehet-e férfi és nő közt tartós barátság? Lehet hát, sőt mindig lesz: de mindig látszani fog, hogy melyik kettőjük közt a férfi, akinek a másik fél, ha vitatkozva is, elfogadja kezdeményezését. Az erdélyi irodalom annyi vihart látott 22 évig, nemesen állta is azok mérgét, hogyne bírná el ezután a szeretet szélzúgását, mikor immár biztosan áll a maga lábán?!

 

[+] L. a Nyugat 1940 novemberi és decemberi számában megjelent hozzászólásokat.