Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám · / · EGYSÉGES MAGYARSÁG
Az elmúlt évtizedek alatt az erdélyi író mindig a legjobban csodálkozott azon, ha őt a többi magyarságtól elhúzódó, szakadár szellemű magyarnak tartották, vagy ennek gyanujával illették. Ha nyiltan jött felé az ilyen vád, egyöntetűen föl is vonult ellene.
Viszont igaz, nem menekülhetett meg attól, s ezt természetesnek is tartotta, hogy az «erdélyi» megkülömböztető jelző hozzátapadt. Természetes volt ez az elmúlt két évtized alatt, amikor nem is lehetett magyarországi magyar író. S elkerülhetetlen volt, hogy e megkülömböztetés mélyebben járó és valóban jellemző értelmet is kapjon. Ahogyan írói csoportok, valamilyen cél érdekében összefogozó szellemi emberek, külön jellemzésekhez jutnak az irodalom életében.
Miért kerülgette az elkülönülés gyanúja? S mi lenne az egy vagy több jelentése e jelzőnek, erre sokkal nagyobb igényű, szélesebbre fogott
A szellem külön világában a «regionalizmus» szóval is fogalmazódott a vád.
Irodalom, vagy szellem szűkebb hazájáról, földi kiinduló pontjáról beszélve rögtön fölmerül az erdélyi ember előtt az, hogy a regionalizmus milyen sokféle lehet. Lehet például igen gyakran osztály-regionalizmus. Láttuk, hogy az egységre ez a regionalizmus mennyivel veszélyesebb lehet, mint a táji elkülönülés, vagy táji kiindulópont. Láttuk, mennyivel könnyebben lesz szűk és szemellenzős, szemben azzal a regionalizmussal, amely elkerülhetetlenül kapja valamely táj, vagy vidék képtárát, multbeli tanításait, egyéni élete legendáit és babonáit. S különösen az irodalommal és költészettel foglalkozó tudja, hogy az író képtára egyúttal a gondolkozása is. S nem indulhat senki csak a saját iskolájával, anélkül, hogy ebben szándékolt külön útkeresés, vagy valamilyen irányban tagadás, vagy lázadás volna. A dolog ott dől el, hogy hova tud feljutni. Minden nagy költészet különleges, és ugyanakkor mindenütt és minden időben jelenvaló.
De függetlenül a földön oly ritka nagy költészet emlegetésétől, s az egység gondolatáról beszélve irodalmi mozgalom, vagy irodalmi csoport kapcsán, vajjon kereste-e valaki jobban ezt majdnem mindennapi külön feladatként, mint az erdélyi író, amikor irodalom-politikai érdekeket, s vele nemzetpolitikai érdekeket nézett. Az a szellem, amit együttes megnyilatkozásokban magáénak vallott, vagy a földre szállatni szeretett volna, azt mondta, hogy a kis politikát, a bénító világnézeteskedést az előtérből a háttérbe kell lökni, hogy a szenvedélyek között árván ne maradjanak a nagyobb érdekek. Sőt a nagy célok érdekében tisztelni kell az egyéni véleményeket, ha ezek tiszták és önzetlenek. Igy bármennyire kibékíthetetlenül állnak is szemben egymással, gyakran éppen az elhatározó pillanatokban tudnak mégis találkozni. (Találkozni csupán az eszmék élősdieivel nem lehet.) Ez a másokra való tekintet, amikor önmagamat keresem, ez a magamnak diktált hasznos fölény az, ami az úgynevezett «erdélyi szellem»-et lényegében jellemezheti. Majdnem megvalósíthatatlan emberi ideál, s nyilván nemcsak Erdélyben fordultak nyiltan ez ideál felé az írók, ez nem véletlen dolog. Erdély a természeti, népi, nyelvi, és hitbeli kibékíthetetlenségek földje. S az erdélyi író megérezte azt, hogy e földön azé a jövendő, aki ez ideál felé a legközelebb tud eljutni. Ezért vigyázott elsősorban az őt közvetlenül érdeklő irodalom szellemére. Azt kívánta, hogy ez a szellem ne a politika mögé elvarázsolva szolgaként kullogjon, elválasztó falak mögé húzódjon, csak lopakodva járjon, s «gazdájának» jelszavakat fényesítsen, hanem, ha valóban emberé és magyaré, aki az ösztönök világából magasabbra lépett, akkor üljön valóban királyi trónja székén, vagy legalább is «főispán»-ként fejetföltartva járjon.
Az erdélyi író nem akart bölcsebb lenni mindenáron a szellem magyarországi emberénél, de mit tehetett volna jobbat kisebbségi léte alatt, mint megpróbált afölé a politika fölé kanyarogni, amelyet a politika eszközeivel amúgy se győzhetett volna. A magának diktált szellemmel azonban igen, ha ehhez fölényt és erőt érzett magában. Politika volt ez is, de e politika útja magasabbra vitt, mint azé a másiké, amely a mindennapi életet mérgezte meg, s inkább csak a marakodást jelentette a hatalomért. Az erdélyi író a transzilvánizmusról beszélt, s beszéltek erről még többet vele kapcsolatban mások. De e transzilvánizmus nem a nagy magyar gondolat ellen szólt, hanem éppen ellenkezőleg. Figyelmes románok jól látták ezt. Volt benne figyelmeztetés a magyarok felé is, figyelmeztetés mindarra az elkerülhetetlen adottságra; amely főként Erdélyben másként fogalmazza meg a magyar vezetés gondolatát.
A nagy politika mellett a társadalmi berendezkedés, a rétegek egészségesebb érintkezése szempontjából is volt valami, ami az erdélyi magyar életben más képet mutatott, mint az anyaországban. Régi adottságok is segítettek benne, de román imperium alatti sorsa külön is kényszerítette az erdélyi magyarságot arra, hogy majdnem egy osztállyá lapuljon. Kegyetlen okok, szomorú kényszerek csalták elő testvéri hajlamát. A nemzet lelke egészséges volt, s az egy osztállyá lapítgató külső nyomás nem züllesztette el, hanem belső erejét növelte. Egységesebb magyarságot teremtett, amelyben a gazdag magyar könnyebben nyúlt a szegény magyar keze után, s a tekintély a szellem felé. Tudta, hogy a szegény magyarban saját jövendője is él, és a szellem a legelvehetetlenebb jó.
Ha igaz az, hogy nem mindig tisztán művészi okok segítettek az erdélyi könyv sikerének, akkor főként a mögötte meghúzódó lelkület segített, és nem a «halina» kötés, vagy egyéb kiadói fogások, ahogyan ezt üzleties világunkban némelyek elképzelik. És nem is a nemzeti szentimentálizmus, vagy politikai gyöngédség. Az ilyen gyöngédség, ha megcsalták, nem szokott ettől megnőni. És miért tegyük föl például azt, hogy a magyar lélek nem volt hasonlóan gyöngéd a felvidéki író iránt?...
A nyugtalankodónak még ezen kívül is mondani kell valamit e sikerről. Mi az oka, hogy az erdélyi író először a magyar vidék olvasóközönségét hódította meg. Miért kezdte közelebb érezni magához a vidéki magyar az erdélyi írót, szemben azzal a magyar íróval, aki többnyire mind Budapesten él? Én azt hiszem azért, mert az erdélyi író is «vidéki» volt, s a maga világát jobban megtalálta benne, mint mondjuk a «pesti regionalizmusban». Mert ilyen is lehet. S amikor az erdélyi író elindult, hogy a maga irodalmi életét függetlenül megteremtse, hangosan szót tett ez ellen a regionalizmus ellen. Tehát nemcsak játék ezt most visszamondani. Kényszerült a decentralizációra, de ez a kényszer elégtelen lett volna önmagában, ha nem lett volna egyúttal egészséges önérzet és termékeny akarat is benne. Gondoljunk csak húsz évre vissza, az akkori egy központban élő irodalomban egy-két nagy kivételtől eltekintve, milyen kevés magyar író képzelete és gondolata járt a magyar vidéken. Ma a helyzet megváltozott, de ebben az erdélyi író járt elől. Először ő ment ki, majdnem együttes akarattal falura és vidékre, hogy aztán utána majdnem mind falukutatni induljanak a fiatal magyar szellemek. A külömbség csak az, hogy az erdélyi író elsősorban vigasztalódni ment a falura, s nem mindjárt lázadozni, vagy ott politikai fegyvert kovácsolni. A magyar életerő bölcsőit és forrásait kereste. Erre volt sorsa elviseléséhez szüksége. És mindenképpen jó volt e népről mesélni önmagának, és mindenkinek. Innen kiindulva kívánt európai is lenni. Mintha bizony valaha is döntő lett volna irodalomban és művészetben, hogy honnan veszi alkotásához az író az anyagot. Végeredményben a művészet kérdését a maga tisztaságában nézve: nem is lehetne vele kapcsolatban regionálizmusról beszélni, mert az alkotás útja az anyagtól elindulva csak függélyes irányú lehet: magyarhoz és emberhez, Európához és világhoz csak így juthat el. Úgy nő, mint a fa. Az sohse elég, ha csak a póza magas, és nem éppen olyan mély a gyökérzete is. Nem európai az, aki csak európai. És magyar se az, aki csak magyar. A népköltészet alapjában véve nemzetközibb, mint a polgári költészet. Sokkal nyitottabb kapuval enged magába hatásokat; míg a polgár néha tudatosan védekezik.
Erdély a népek együttélési próbája. Az erdélyi magyarnak nincs ideje saját nemzeti létében elfelejtkezni. Ha kicsinyben is, de naponta európai problémát kap. Népek versenyében él. S joga végeredményben csak az, ha jobb, életerejében sugárzóbb, lelkében egészségesebb a vele élő népeknél. S az igazságért kiáltoznia csak önmagához szabad. Nem előjogokból, hanem valóban magasabbrendűségből kell élnie, és uralkodnia ősei földjén. Ha erről megfeledkezik, akár a hatalom vagy vezetés birtokában. akár e nélkül, végzete ajtaját nyitotta meg. Jól tudja, hogy az életrevaló nép a maga problémáit nem erőszakkal, hanem erővel oldhatja meg.
Ebben a szellemben szeretne egybeölelkezni minden jóakaratú magyarral.
[+]