Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám

ILLÉS ENDRE: A VESZÉLYES ÚT
Móricz Zsigmond és a «Rajongók»

A «toiletteje borzasztó» - írja Pompéry János egyik levelében Az ellenpárt kortesnótája ezt fújja róla: «Mindig poros a kabátja...» El kell hinnünk a kortársaknak: a «Rajongók» írója valóban lompos és nehézkes férfi volt. Ruhadarabjaival alig törődött; néha két nyakkendőt kötött, máskor meg két mellényt húzott magára. De a legkedvesebb torzképet Kecskeméthy Aurél firkantotta a szórakozott íróról, - «bajsza immel-ámmal van kipödörve - írja az «Árny- és fényképek»-ben, - úgy, hogy egyik vége fölfelé, a másik lefelé hajlik».

Móricz Zsigmond úgy érezhette, hogy nemcsak a férfi volt «rest és csin nélküli», regényei is ilyenek. És kedve támadt, hogy kipödörje és felfelé kunkorítsa Kemény Zsigmond ernyedten lógó fél bajuszát.

Csak így magyarázhatjuk vállalkozását: a «Rajongók» címlapjára, mely nyolcvanegy évig csak egy író munkája volt, Kemény Zsigmond neve mellé odairta a magáét. Miután előtte néhány illemtan-órával megcsinosította Kemény mondatait és egy-két csuklógyakorlattal hajlékonyabbá gyalulta a nehezen forgó izületeket. Szükség volt erre?

A makacs nem-olvasókkal, a szellemi érintetlenségükre érveket keresőkkel, az ellenállókkal, középosztályunk egészen rosszfajta sznobjaival közölni: egy nagy írónk magyarból magyarra fordította talán legkülönb regényünket, mert csak így érzi olvasmánynak, élménynek, továbbadható íznek.

*

Milyen tisztán emlékszem a fiatal megrendülésre, mellyel tizenkét-tizenöt éve az «Uri muri» folytatását olvastam a Pesti Naplóban. «Mint a kürt, olyan hatalmas lélekzetvétellel szól Móricz Zsigmond regénye» - írta róla Krudy Gyula. Néha rekedt volt ez a mindennapos kürtszó, máskor félelmetes erővel riasztott. Mindig örvénylett, dallamát is hallottuk minden kurta folytatásban, de éppen a teljes dallam csak akkorra kerekedett ki, amikor a munka könyvben is megjelent. Mennyit változott a két állapot között ez a regény. Vadvizeket tüntetett el benne az író, száraz nádrengeteget gyujtott fel; és végül valóban lángolt a regény, ordítva rohant a láng az utolsó oldalak felé, a szavak megolvadtak. egyetlen tőmegben, egyszerre olvadt meg valamennyi, mint a tűzbe dobott ólom.

Amit eddig csak értettem és tudtam, annak most szemtanuja lettem: Móricz Zsigmondnál az írás lávaömlésszerű, ismétlődő folyamat. Ő nem fejez be semmit, másodszor és harmadszor is végig égi a témát. Az új hullámok ráömlenek a régiekre, az új láng fölémeszti a tegnapit. Móricz Zsigmond minden regényét nagyon sokszor írja meg, fölébeszövi, továbbszövi a friss anyagot, olyan sejtburjánzás és sejtosztódás ez, mely jó ideig csak terjeszkedni akar, formálódni és tagozódni - elbotló, kihűlő kedvvel - csak sokára kezd. Meg-megújuló, élő, ömlő, mindig forró anyagú hömpölygés, visszatérő, fellobbanó kedv, hűlő lávarétegre újonnan kiloccsanó massza, - nem ilyen rétegeződésű-e a «Fáklya», az «Erdély», «A boldog ember»? Minden félbenhagyott és minden nagy Móricz-regény egyformán amorf jellegű kőzet. Szerkezetükben nem változnak, ha lefejtünk belőlük kisebb-nagyobb tömböket, vagy írójuk félelmetes hővel és nyomással egymásbaforraszt új rétegeket. Hegylánc-tömegű munkájában, az órjás bordázatú «Erdély»-ben, mely legtisztábban valóban geológiai képlettel, gyűrt szerkezettel jellemezhető, az egymás mellé forradó «Tündérkert» és «A nagy fejedelem» olyan idegen, más-más rétegek, mint egyberoskadó gránit- és krétavonulatok.

Móricz Zsigmond életműve egy alkimista geológus félelmetes kísérleti boszorkánykonyhája. Majd mindegyik munkáját földrengés rázta meg. Írásai beroppantak és eltorzultak, vagy hegységként magasba gyűrődtek.

Amit ez az író írt: vulkánikus vidék. A táj nem merevedhetik meg, egy-két csúcs mindig füstölög, új repedések vágódnak a mélybe. Borús és elégedetlen szellem lakja a tájat, morzsolja, süllyeszti és újra gyúrja alkotásait, - nem csodálkoznám, ha Móricz Zsigmond elővenné régi írásait és még egyszer megírná az indulás regényeit: az «Életem regényé»-ben ilyesfélét is kísérelt meg.

*

De amilyen prometheusi sivársággal szép és komor élmény a Móricz Zsigmondi életmű állandó geológiai forrongása, - annyira meghökkent ízetlen tévedése az idegen írással, a «Rajongók»-kal.

Értjük és érezük az író jószándékát. Ugyanaz a kéz tapogatja a Kemény-mű bordáit és mellkasát, mely saját munkáját is folyton rombolja és újraépíti. De Móricz Zsigmond és Kemény különböző tájak; nem érzi az «Erdély» írója, hogy amikor saját írásaival elégedetlen, egy belső erő tépi és gyűri ezeket a munkákat. a Móricz Zsigmondi lejtőkre Móricz lávája ömlik ki; amikor azonban Kemény Zsigmondhoz nyúl, csak egy idegen és kontár szobrászi véső hamisít új redőket egy befejezett műre. Egy idegen műre. Egy halálnak vagy halhatatlanságnak átadott műre. Izgalmas minden elégedetlenség és merészség, mely saját halálával vagy halhatatlanságával játszik; de egy másik nagy, alkotó egyéniség halhatatlanságával kockázni - felelőtlenség.

És Móricz Zsigmond nem riad fel, s nem is únja el. Két kötetben gyalulgatja símábbra Kemény mondatait, - ez a szorgalom végül is szorongató lesz. A «Szentivánéji álom» műkedvelőinek varázslata ilyen tragikomikus: jő Thisbe és jő az oroszlán; az oroszlán ordít és eltépi Thisbe fátylát; «Helyes a tépés, oroszlán» - mondja Theseus.

*

Lapozgatom a «Rajongók» régi kiadását, melyet Kemény Zsigmond még egymaga jegyzett, s olvasom ezt az új regényt, melyet már ketten írtak, Kemény és Móricz. Olvasom ... - s nem értem, őszinte, nagyon komoly szeretetemmel sem értem, ahogyan eddig Móricz minden dolgát vártam: miért kezdett bele ebbe a munkába, miért nem hagyta abba az első, a második oldalon, vagy egészen későn: a tizediken; mi öröme telt benne, mit akart nekünk, olvasóknak adni?

Amit először észreveszek, tréfának is sótlan: ahol Kemény archaizál, Móricz azonnal lefújja a szóról, vagy a képről az archaizáló lehelletet; ahol meg Kemény egyszerű és sallangtalan, ott az átírás nyomban «sallangos acskót» kunkorít a szövegből. «Nagyságos anyja még csak gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja tekinteni» - írja Kemény a fiatal Rákóczi Györgyről. Móricz így fordítja: «Anyja még gyereknek tartja, de fejedelmi atyja már érett férfinak». A «fordító» - látjuk - haragszik is az ilyen értelmetlen régi rangra, amilyen a «nagyságos», de oktató buzgalommal meg is magyarázza. Viszont, ha Kemény ezt írja: «De hátha az érsek uram találja kegyelmed szakállát megtépni», Móricz ízesít, ő így mondja: «tanálja». «Tetszelegni vágyó palotahölgyek, kiket akkor fraucimmereknek híttak» véli Kemény; «frajcimmer» vágja rá Móricz. «Őkegyelméhez is» - így Kemény; «es» öblösít Móricz. S amikor megint Kemény régies: «György úrfi jő!» Móricz siet javítani: «György úrfi jön!» állítja határozottan. «Hurcoljuk» írja Kemény, «Vonszuk» mondja Móricz. «Önbizodalom» mondja Kemény, «önbizalom» írja Móricz.

És mindez egyetlen oldalon, az ötvennyolcadikon. Jobb így? érthetőbb így? hajlékonyabb és erősebb így? Nem. Mindez csak következetlenség, kicsinyes erőszak, olcsó játék: gyerekek ping-pongoznak. De nem méltatlan-e Keményhez, ha ping-pongra kényszerítjük?

Minek részletezzem az átdolgozás hibáit? Nem egyes hibákat teszek szóvá. Ha kevés volna belőlük, a kísérlet akkor is éppen olyan sivár és csüggesztő, mint így, hogy a «fordítás» hemzseg a tévedésektől és a ferdítésektől. Legsúlyosabbnak azt érzem, hogy Móricz majd minden alkalommal elhagyja Kemény észrevétlenül odalopott, árnyalati fínomságú, belső jellemzéseit. A nyolcvanegy év előtti szöveg például elénk állítja György úrfi testi megjelenését, a leíráshoz Kemény még hozzáteszi: a fejedelemfi negédes magatartású s mozdulataival hatásra számító; - a mai szöveg ezt elsikkasztja, csak annyit mond: arca pirosbarna, szeme nagy, sötét, homloka erős, tetszik a népnek, mely szereti a kirívót. Bárki ellenőrizheti: Kemény többet mond erről a figuráról, Móricz kevesebbet. A fiatal Rákóczi a két regényben kettéhasad: ott ember volt, itt fiatal izomember lesz. Aki Móricz «fordítását» olvassa, éppen Kemény jellemző emberlátását nem ismeri meg; ő nemcsak a «pirosbarna homlokokat» írta le, de az indulatokat és a jellemet is, melyet a homlokcsont elrejtett.

S még egy harmadikfajta példát ... Zsófia és György beszélgetnek a regény záró részében. Milyen élő s hullámzó, karmos-csőrös enyelgés Keménynél; milyen hamis, üres, pergő vígjátéki dialógus Móricznál. «Gyakran?» «Mindig!» «Okvetlenül.» «Táncolunk.» És így tovább. Arról beszélnek különben, hogy Zsófia elkíséri a táborba is Györgyöt. S ha elfognák? Ha az ellenséges vezér szerelmét kívánná? - kérdi Zsófia. «Akkor inkább tőrt döfnél szívedbe, hercegnőm» - riad meg György. «Úgy-e, mint Virginia vagy talán mint Lucretia?» - villan kajánul a lány. Móricz ezt lomposnak, zavarosnak érzi, tehát csinosít. «Tőrt akarsz verni szívembe?» - kérdi az ő Györgye. «Mint Virginia vagy Lucretia» - viszonozza a kérdést a lány. - Mire való egy ilyen új «fordítás», ha a régi szöveg hibátlan, ízes, az új meg döcög és tévedezik. Lucretia nem a férfi szívébe verte a tőrt, önmagával tette meg. A mulatságos «leiterjakab» különben Móricz legnagyobb témájának és pillanatnyi szórakozottságának összeszövődése: persze, hogy így értette Keményt; az ő hősnői mind a férfit gyötrik, megfogják s többé nem engedik el az ősi zsákmányt, s Móricz talán nem is tudna elénk állítani olyan nőt, aki önmagának árt.

De abba is hagyhatjuk a két szöveg összehasonlítását, - akárhová lapozhatunk: mindenütt ez a szomorú, fölösleges pepecselés. Kemény regényeinek görcseit, a nehéz lélekzetvételeket, az elfulladásokat nem lehet kis (és többnyire rossz) mondat-kozmetikai operációkkal eltüntetni. Ez a tévedés áruló. Leleplezi, hogy Móricz komolyan és tanácstalanul szereti Keményt. Sugárzó nyiltsággal és bájjal gyönyörködik a «Rajongók»-ban, s ha átdolgozó munkáját nézzük, mégis gyanakodnunk kell: mintha éppen a lényeg maradt volna idegen és felfedetlen előtte. Elszürkített, laposabbá mangorolt mondatok, itt-ott körömlakk és némi pirosbarna rúzs, - ennyi történt a «Rajongók»-kal. Ízetlenebb és hervadtabb könyv lett, nem pedig népszerű és könnyű olvasmány. De nem lenne-e félelmetes egy népszerű és könnyű Kemény?

*

Németh László abban a tanulmányban, mellyel az új «Rajongó»-kat az olvasó elé vezeti, «kalauz»-nak nevezi Móricz munkáját. Kalauznak, mely az eredetihez támogatja azokat, akiket Keménytől a nyelv elriaszt. Móricz is azt reméli, hogy ez az új kiadás magához a megszületett szöveghez vezeti vissza az olvasót.

Komolyan hiszik-e, hogy akad valaki, aki előbb ezt a Kemény-Móricz négykezest hallgatja végig, s aztán elolvassa másodszor is ugyanazt a szöveget, most immár Kemény Zsigmond szavainak tisztaságában? Ehhez szentferenci szelídség kellene. Ilyen rajongókban nem hiszek. Rajongók voltak s lesznek, de az irodalom rajongói eddig is olvasták s ezután is fogják olvasni Keményt, s nem lesz szükségük «kalauz»-ra.

Hiszem ellenben, hogy ezzel a kísérlettel Kemény munkáira hatalmasan rácsapták a kriptaajtót. Egy nagy írónk s «egy sok tűzben megforgott» tanulmányírónk, ime, egyszerre állítják, hogy Kemény munkáitól méltán elriaszthat a nyelv, kétkötetes kalauzzal is csábítják az elriasztottakat, s egy érthetőbb, könnyebb, megrágott Keményt kínálnak nekik, - kell-e több a kényelmeseknek, az írástudatlanoknak, hogy végleg visszahúzódjanak?

Pedig Móricz Zsigmond is szereti Keményt, Németh László is. Úgy látszik, hogy Németh értőbben szereti. Tanulmányában ezt írja: «Nézetem szerint nagy balgaság őt azokhoz a dadogó Demosthenesekhez hasonlítani, akik nem értek rá nyelvük alá elegendő kavicsot dugni. Kemény egyáltalában nem volt az az alaktalan lángész, amivé kikiáltották. Az alaktalanság inkább az olvasókban volt, mint benne. A kifejezéssel való küzdelemnek én nem sok nyomát látom ... Nyelve kissé lomha, nehéz, de hatalmas mozgású.»

De ha így érzi, miért nem térítette el Móricz Zsigmondot szándékától? Miért támogatta tanulmánnyal is a kísérletet, hogy Kemény lelógó fél bajuszát kipödörjék és felkunkorítsák?

*

Vajjon a franciák Corneille vagy Racine nyelvét beszélik ma? Shakespearenek talán nincsenek elavult szavai? És Firenzében görcsösen megmaradt Dante olaszsága? Mégis elképzelhető-e, hogy Dantet lefordítsák olaszra és Corneillet franciára?

«Szentírásos ember, kinek szent az írás» - írta Ady 1912-ben Móricz Zsigmondnak. Ő ne tudná, kinek valóban szent az írás: az egészen nagy munkák akkor is világítanak, ha a bérautók soffőrjei nem olvassák őket a kormánykerék mellett. Ő ne tudná, hogy meddő erőfeszítés varrólányok kezébe erőltetni a legnagyobbakat; mert vagy nem értik őket, vagy annyira higíthatjuk, ami tömör és tiszta volt, hagy már nem érdemes vesződni azzal: a tömeg hajtsa is fel a kotyvalékot. Az igazi nagy író sokszor csak keveseké; ez a sorsa. S nincs más vereség, csak az, ha az írót felhigítjuk vagy igazságait meghamisítjuk.

Nem tudom, hogy gondolt-e Móricz Zsigmond arra: milyen veszélyesen korszerű a játék? Milyen simán alattomos az út? A remekműben az a megnyugtató, hogy kristályformája örök; hogy mindig egy a fénye. Da ha most a remekművek változatait lobbantjuk a szemekbe, nem vakítható-e el sok tekintet? Ma Kemény Zsigmondot faragtuk üvegbe. Holnap Balassára vagy Csokonaira támad valakinek kedve. Ők is nehézkesek; és az operett-verselők ma már könnyedebben szólnak. Tíz év se kell és a «Boldog ember»-t fordítja le valaki. S úgy is fordíthatja: a szegénység üdvözít, mert milyen boldog mindenki, aki igénytelen és szegény. S ez majd akár politikai program is lehet.

Németh László ugyan azt írja: az «Erdély» írója az egyetlen, aki Kemény «korrigálására» jogot szerzett. Érzi, hogy mi csuszamlik itt meg ... De hátha nem mindig ő fogja osztogatni ezeket a jogokat? És amellett, valljuk meg, amit mond: elég híg érv. Senki nem szerezhet jogot arra, Móricz Zigmond se, más se, semilyen remekmű rangján, hogy egy másik remekmű kristályrendszerébe önkényesen belenyúljon.