Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: Képzőművészet

A KUT kiállítása. Évek óta érezzük azt, hogy valami baj van festészetünk körül: várjuk a tehetséges fiatalságot, de ez nem akar jelentkezni. A Szinyei-Társaság tavaszi szalónjában, amelynek célja éppen az, hogy érvényesülési alkalmat adjon a fiataloknak és legfiatalabbaknak, éppen olyan hiába keressük őket, mint a többi kiállításokon. Mindig ugyanazok jelentkeznek, akik már évek óta ismerőseink. Valahogyan hiányzik az utánpótlás, ami egyáltalán nem örvendetes jelenség. Ez indította a KUT vezetőit arra, hogy erre a tárlatára beengedte volna a tagokon kívül azokat a fiatal, tehetséges jelentkezőket is, akik nyilvánossághoz szeretnének jutni, de ez a kísérlet sem vezetett eredményre, nem volt, aki jelentkezzék. Ez különösen azért feltűnő, mert a szobrászat terén jóval kedvezőbbek a viszonyok, egy csomó fiatal szobrászunk van, akitől méltán remélhetjük, hogy működésük a jövőben megóvja szobrászatunkat az elposványosodástól.

Ebből nyilvánvaló, hogy nem csupán gazdasági körülmények okozzák festészetünk fiataljainak elmaradását. Kétségtelen ugyan, hogy a képzőművészet nyomorúságos anyagi viszonyai is nyomasztólag hatnak abban a tekintetben, hogy valaki festészetre adja magát. De ezek a gátló körülmények még súlyosabbak a szobrászatban, hiszen a szoboralkotás drágább, az értékesítés lehetőségei még kisebbek, mint a festészetben. Ebben ritkábban, vagy egyáltalában nem villan fel az az isteni szikra, mely felgyújtaná a fiatalok lelkét, hogy dacolva minden megpróbáltatással, kikerülhetetlen elhivatottságot lássanak a festésben.

Vajjon mi lehet ennek oka? Vajjon az-e, amit sokan hangoztatnak, hogy a mai idők szellemének a szobrászi kialakítás jobban felel meg és ennek megfelelően a monumentális kifejezés vágya a szobrászatban inkább kielégülhet, mint a két dimenziós művészetben? Vagy pedig arról van szó, hogy az új tehetségek elmaradása csak a véletlen játéka, véletlenül több szobrásztehetség születik? Erre ma nekünk, akik benne élünk ebben a helyzetben, nehéz a válaszadás. Inkább csak sejteni lehet az okokat, mint meggyőzően megállapítani. A művészet élete azonban, amint azt az eddigi tapasztalatok megmutatták, éppen úgy nagy törvényszerűségek szerint játszódik le, mint az emberi élet egyéb megnyilvánulásai, valószínű tehát, hogy nem véletlenség okozza a mai helyzetet. Támogatja ezt a gyanut az a körülmény is, hogy a szobrászatból mindinkább kiszorulnak azok a festői elemek, amelyekkel még nemrégiben telítve volt és a testek háromdimenziós megjelenítése éppen a legújabb festői iparkodásokban is mindinkább érvényesül, mert a körvonalak élesebbekké válnak, a lágy festőiséget merevebb, keményebb, plasztikusabb ábrázolásmód váltja fel és az árnyékolás elmosódó fínomságai helyett a lokális színek töretlen hangsúlyaiba ütközünk.

A döntő szót ebben a kérdésben persze csak a jövő mondhatja ki. Mai festészetünk legjavában még az a viziós irány uralkodik, mely az impresszionizmus színkultúráját az expresszionizmus lehiggadt eszközeivel alakítja festői kifejezéssé, az az irány, mely egyrészt Szőnyi István, másrészt Bernáth Aurél művészetében érte el tetőpontját. Ennek éppen úgy meg vannak epigonjai, mint ahogyan meg voltak annak idején azoknak a kiváló mestereinknek, akik naturalizmusunk és impresszionizmusunk kiválóságai voltak. Az újabb nemzedékek egyrésze ebben az epigonságban éli ki magát, egy része persze megelégszik a ma hétköznapi iparszerűvé vált szalónnaturalizmus követésével, amelyet a Műcsarnokból únosuntig ismerünk. Vannak, és nem is kevesen, akik az expresszionizmus régen levitézlett túlzásaival próbálkoznak, akik a torz erőszakolásában, a festészet korlátainak szétrobbantásában találnak gyönyörűséget. Végül számosan dolgoznak a mai olaszok hatása alatt.

Sokan azt hitték, hogy ebből a zűrzavarból újonnan jelentkező, erős tehetségek ki fogják menteni fiatalságunkat. Hogy a monumentális kifejezés irányában új tehetségek támadnak és ezek megújhodást hoznak festészetünkbe is. Ez sajnos a mai napig nem következett be. De be kell következnie, előbb-utóbb, el nem maradhat, a művészet éppen úgy nem ismer megállást, mint az emberi élet egyéb vonatkozásai. Várunk tehát tovább és örüljünk annak, ami kétségtelenül a miénk, a mai nagy értékeket ne becsüljük le azért, mert a jövőt még nem látjuk tisztán.

Erről az álláspontról a KUT kiállításán is nem kevés örömet lehetett érezni. Az a gárda, melyet Szőnyi István, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Kmetty János, Diener Dénes Rezső képviseltek itt, ereje legjavában vonult fel és nem csekély gyönyörködéssel ajándékozott meg.

*

A Tamás-galériában egy eddig kevéssé ismert művészünk, Conrad Pál állított ki, aki sok évet töltött Párizsban. Sötét színekbe ágyazott, világosabb színhangsúlyokra épített festményei bensőséges átérzést mutatnak. Conrad túlnyomóan alakos elképzelései összefoglaló, erőteljes hatásokra irányulnak. Életszemlélete kissé komor, festési módja kissé nehézkes, mintha küzdene még a kifejezés eszközeiért. Nem olcsó hatások embere, inkább az elmélyedésé. Olajfestményei mellett egy csomó őszintén átérzett könnyedébb vízfestményét is láthattuk, ezek megleptek a megfigyelés finomságával. Mindenesetre érdeklődéssel várjuk művészete további kialakulását.