Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály

Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály
4.

Külön tanulmány illetné meg Tompa betegségét, a szenvedés évtizedét, amely gyermeke, Géza sírgödrében 1857 őszén nyílik meg előtte. Ennél a fordulónál kijátszva látja egész életét. «Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok, nem tanulok, nem gondolkodom, én senki és semmi nem vagyok, - írja Aranynak 1858 februárjában. - De mégis vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresésem martirja; a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem, vígasztalnom a megkeseredett szívűeket stb. stb., aztán jót nevetek a sors gyalázatos szatyráján; úgy, hogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez az élőhalott, akit én szeretett feleségemnek nevezek, ijedten veti rám beesett szemeit, gondolván: hogy tán megtébolyodtam!» Örökös ingerlékenysége fokozódik s panaszaiból határozottan észrevehető, hogy végzetes szívbaja, - amely ugyan csak 1864 vége felé súlyosodik, - már itt megtámadta. Levelei mutatják életének lassú süllyedését. Amiket szenvedéseiről ír, telve vannak a sors elleni nehéz vádakkal. A régi vidám baráti levelekkel is csak kínlódik már, mert végül hangja is egészen eldurvul.

Kezelőjének, Hőke Lajos putnoki orvosnak 1866 januárjában így panaszkodik: «Mindennap rosszabbul vagyok. Hátamban nagy, kellemetlen nyomás, a lapockák között kivált. Mellem nehéz. Szívdobogásom és lüktetésem minden mértéket és határt túlhágni látszik. Mostmár hasztalan maradok ülve, a pokoli dobogás nem szűnik. Jó idő, vagy rossz, mindegy, sokat eszem, vagy keveset, mindegy. Éjjel, vagy nappal, mindegy. Mindezekhez iszonyú erőkimerültség, bágyadtság járul... Egyenesen magának a szívnek kell bajának lenni...» Hőke a legkeresettebb magyar orvoshoz, Kovács Sebestyén Endréhez küldi, aki hátgerincvelő bántalmakat állapít meg, teljesen félreismerve a bajt és «rendszerezett, de csak mérsékelt» gyógymódot ajánl a már kínoktól fuldokló költőnek.

Végső kétségek között megy Bécsbe, hogy a világhírű Skodával vizsgáltassa meg magát. Skoda, mint a hallgatás mestere a kezelésre nem sok súlyt helyez, a diagnózist tartja fontosnak, tőle sem kap csöppnyi vígaszt sem. «Koldussá lettem s nem enyhültem, - írja egyik barátjának. - Temérdek pénzért nem kaptam semmit. Skoda ismert a bajra, de ennek az eljárásában sem volt semmi köszönet. Annyi idő alatt, míg ezeket írom, megvoltunk; megkopogtatta mellemet, fülét végigvitte kétszer-háromszor szívem tája felett s azt mondta: Hypertrophia cordis (szívtágulás). Leült, két sort írt s magát meghajtotta. Hohó, sógor, - gondoltam magamban, 100 pengőforintomba került nekem ez a kis vizit, ez a kis tréfa, hát ennyi az egész? És annyi volt!»

Utána irtóztató rém üldözi, semmivélétele, világos öntudattal, testi-lelki koldussága önhibáján kívül. «A sorsot, gaz sorsomat így hallom gúnyolódni: Szép volna élni, mint azelőtt, úgy-e? Jó volna meghalni is? Nem kapod, nyomorult féreg!»

Öngyilkosságra gondol, amelyet nem tud eltitkolni felesége előtt sem. Csak a kellő alkalmat várja. 1868 tavaszán ilyen szövegű sürgönyöket küld városi ismerőseihez: «Üdülök, tavasz van, kertészkedem, méhészkedem; szórakozásból meg akarom a fényképezést tanulni, küldj tehát rögtön a kép beitatására szükséges cyankálit». Gyászjelentéseket küldözget széjjel előre haláláról. Jóbarátok egész sora veszi körül, látogatják, megkapja az akadémia nagydíját, felesége hónapokon át virraszt felette. Az életet mégis megátkozza: «Legyen átkozott az élet, melyet úgy kell elhagynom, hogy egyetlen ember sem akadt, aki felfogott, megértett volna». Teljesen elborul és irtózva fordul el minden vígasztalás elől, csak az esik jól, ha szóhoz juthat és kipanaszkodhatja magát. Két év alatt több mint húsz kilót fogy; az utolsó évben már nem bír szószékre menni, szédül. A tornácon, melyről annyit gyönyörködött ezelőtt a Sajó-völgyében, két káplánja vezetgeti.

Hónapokon keresztül teljes öntudatával éli az agónia kínjait. Felesége egyszer a «Virágregék» és az «Utolsó versek» frissen megjelent díszkiadását teszi az ölébe: nagy vereségek után percnyi örömöt érez. Betegsége látomásokban halad a vég felé. Utolsó látomását elmondja feleségének, Isten jelenik meg és hozzá beszél: «Én vagyok a te Atyád, Urad, Istened, - mondja néki; - rendkívül meglátogattalak, mert rendkívül szerettelek, nemsokára együtt lesztek nálam kis fiad és Emmikéd...»

1868 július 30-án történt ez, ötvenegyéves sem volt egészen, mégis földi rom maradt utána csak, melyet felemésztett a fájdalom. «A föld még életében majdnem mindent visszavett tőle, amit adott», - mondja róla Lévay. De az ég még mindig adni akart, - egészíthetjük ki. Az ősz költőjének mélabúja aligha ennek a végnek az árnyéka. A Teremtő így szőtte meg búból ezt a lelket s tette belé a bánat és öröm «csudás vegyületét», hogy felérezzen a «még alig ködös, borongós ég bús kékjére, mint titkos ihletet kapott jós». A szenvedésre szült emberé ez a mostoha sors, aki az alkotás hevében hagyta el a költőt, mert sohasem tudtak egészen egymásnak örülni.