Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály

Kiss Tamás: A szenvedő Tompa Mihály
3.

Falusi papsága alkalom a szemlélődésre, reflexiókra. A magányban pedig ott a mélabú; ő ezt választotta: a magányt, mert lelkében már ott lakott a másik. Meg is találná a kellő életformát, ha testi-lelki hanyatlása nem ilyen méretű lenne, de ez sokkal nagyobb volt annál, mint hogy termékeny költői mélyeket nyitott volna meg. A mélabú különben sem termékenyítő «betegség». De Tompa mintha tudatosan függetlenítette volna magát ettől az állapottól. Pedig a mélabú öröklött valami, ő is örökölte, benne volt, csakhogy ő úgy érezte, mintha anyja betegsége lappangna a vérében. Milyen nyomokat hagy mégis költészetén a fájdalom, a «belső emésztő féreg», amelytől még a halálba menni sincs ereje. Annak a pesszimizmusnak, közelebbről életfáradtságnak, amellyel a századvéget jellemzik, Tompában szinte minden jele megvan, még eszköze, a jelképes kifejezésmód is. Azért írt allegóriákat, lírája azért emelkedett ebben a legmagasabbra, mert az ő lelke fájdalma ezen az úton talált legközvetlenebb kifejezést. Annak a rövid, de nehéz korszaknak, amelyben Tompa szinte egyedül énekelt a nemzeti fájdalomról, ez volt a legérthetőbb műfaja, az ő fájdalma ebben a nemzetébe tudott olvadni. A költő hagyományaiban, közmondásaiban jelképesítő népi örökség ez, másrészről a Biblia, különösen a Zsoltárok könyvének nagy hatása rajta. Ebben az időben a szégyen és gúny egyszerre táplálják ezt a fájdalmat, maga a költő pedig a rendőri felügyelet, meghurcoltatások között reményét veszti. Ettől az allegória-fátyoltól más tárgyú költeményeiben sem tud ezután megszabadulni.

Hogy a költő önmagából ad a természetnek, a tájnak, ez alkotómunkájából következik, Isten teremtő munkáját éli meg, amikor szinte új világot kell teremtenie. Így Tompa sem a természettől kapja az őszt, a lelkében van a tájak melankóliája, ő csak rátalál, otthon van benne. Az elmúlás egyetemes élménye megvígasztalni látszik benne az embert, a költőt, a prédikátort. Imádattal veszi körül a lombot, a virágot, az árva, magányos ember szülejét, a természetet, de ebből csak egyet tud mondani igazán, az őszt, hervadást, szomorút. Ez a természetromantika mindaddig fenntartja az élet elviselhetőségének szintjén, amíg súlyos szívbajában, a végső kétségek között össze nem roskad.

A természetben kereste sokszor az értelmet, beszédeinek sugalló lelkét a prédikátor Tompa is. A füvészpapok korában külön műfajjá válik a természetprédikáció. Ezekben az idő minden változása homiletikai alkalom lesz, Rousseau beszél bennük szárnyalóan a Biblia köntösében. Ahol azonban a keresztyénség központi igazságairól kellene bizonyságot tenni, hosszú, száraz fejtegetésekre eszmélünk. Egyházi beszédeinek rövid áttekintése azonnal meggyőz, hogy Tompa, «a virágdús lelkű, mézesajkú tudós papköltő», papi hivatásában nem érte el a költő magasságát, sem az Evangélium erejét és vígasztaló örömét meg nem tapasztalta, amit magyarázhat ugyan, de nem menthet, hogy nem volt képzett teológus. Egyik nagypénteki beszédében a váltság titka helyett arról beszélt, hogy a «nagy vállalatok miért járnak nagy küzdelmekkel?» Kaszálási, hordási alkalmakra írt prédikációi pedig valami józan, magyar paraszti szemléletre és nem egészen teologikus istenképzetre vallanak, az elhivatás és képzettség különösebb jegye nélkül. Maga így nyilatkozik hivatásáról Aranynak: «Én itt híres és divatos pap vagyok, tán derék is, de ezzel még igen kevés van mondva, csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs, hangom monoton, imádkozni egyáltalán nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság... Improvisálni a csalásig tudok, nyelvem jól pereg, mint az orsó és igazán, néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész...» Mindazáltal életnézete ott van beszédeiben, áttéve a hamvai hallgatóság nyelvére.

«Jobb volna napjainknak csak fele, - mondja egy ravatal felett, - de zavartalan boldogságban; hogy minden gondtól és gyötrelemtől menten, gyorsan, világosan, fényesen lobogna el az élet, mint a szövétnek.» Nem akarja beszámítani az emberi életbe a szenvedést, nem érzi annak értékét, megtisztító hatalmát, s mikor saját élete mélységébe bukik, vádolóan keresi az értelmet. Mindent a jónak született emberre tesz fel, amelynek bibliai eredendő elesettségét ő csak esetleges gyengeségnek hiszi. Moralitása: intelem a tartózkodásra, életgátlásra: «Bizzál ten-erődben elbizakodottság nélkül s az ébredő bűnös vágyakat nyomd el magadban». Majd máshol: «Megdöbbentő és iszonyú az élet delén itthagyni a szép világot, mindez azért, mert törekedtünk önmérséklet, szerettünk tartózkodás, éltünk eszmélkedés nélkül». Főelve ennek az emberközpontiságnak, hogy az ember megtarthatja magát oly jónak és ártatlannak, mint amilyennek született. Nyilvánvaló, hogy Tompa egészen magáról beszél és életével is csak bizonyítja azt, hogy hogyan omlik össze az élet különös helyzeteiben ez a morál és alatta az ember, mint «érző és okoskodó valóság». Maga sem tud mitévő lenni, halálfélelmében Senecával vígasztalódik; ha felvillan még egy kis remény, nem adja könnyen magát; ha tollat ragadhat, adomákat jegyezget. Látja, hogy nincs elég türelme és keresztyéni alázata. Megdöbbenti Arany nagy lelke, aki leánya halálával Istenben igazán megtalálja a «találkozás» vígaszát.

Tompa vígasztalhatatlan kedély; sötét tépelődéseiben a legjobb barátok részvétei hiusulnak meg. Lelke inkább a nőkben kereste a vigaszt, a támaszt. Az «Olajág»-at, a vígasz, békesség imádságos könyvét hölgyek számára írja. Jólesik néki ez a találkozás a női lelkekkel. Feleségének akar valamit hagyni benne, aki szenvedéseinek tanuja. A női ideált így fogalmazza meg benne: «a természettől vett gyöngéd alkat, kevés testi erő, síma arc, lágy hang és könnyen érzékenyülő szív,» - ez a nő volt, aki őt vígasztalhatta, ez a támasz volt a legerősebb számára. Maga említi, hogy feleségében mindezt megtalálta.