Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám

Bóka László: Emelt homlokkal [+]

Emlékeznek még a türelmetlen kérdésre? «- Mégis, kit szeretsz hát, különös idegen?» Ha igen, a feleletre is emlékezhetnek: «- A felhőket szeretem... a felhőket, mik elszállnak... arra... a csodálatos felhőket!» Kosztolányi már nem szerette Baudelairet, mikor ezek a sorok a fülembe ragadtak, mégis idéznem kell, mert már akkor őrá gondoltam, már akkor rá vonatkoztak e sorok, melyek most elhallgattathatatlanul kelnek életre, hogy posthumus kötetében lapozgatok. A jó halottak figyelmeztető koccantása ez, veszélytől óvó szelíd intés; nem idézek, hanem valóban idéznem kell, elsősorban önmagam számára. Mert nem szabad addig ítélni a költő felől, e mindig különös s örökre idegen lény felől, míg meg nem tudakoltuk, hogy kit szeret hát. Barátait? Családját? Hazáját? A szépséget, vagy a pénzt? J'aime les nuages... les nuages qui passent...

Sajnálatos, hogy tőle sohasem kérdezték meg. Önként és önkéntelenül is, szerződése értelmében, vagy passzióból, egészségesen és betegen, néha fázva is a feladattól, de lankadatlanul kérdezte mindentől s mindenkitől léte titkát, - tőle egyetlen bírája sem kérdezte meg, hol őrzi szívét s kincseit. Pedig ő mindig elárulta. 1907-ben egy verseskötetről kellett kritikát írnia. Nem szerette a versek szerzőjét, 1906-ban azt írta róla: «A modern irodalom trónusába egy kiállhatatlan üres poseurt ültettek: Ady Endrét...» De most előtte volt a kötet, a feladat, hogy írnia kell s ezt a feladatot ő mindig kisfiús áhítattal oldotta meg. «Vér és arany!... A reneszánsz véres és aranyos kora ragyog a szemembe, Benvenuto Cellinit, a kacagó, tőrön, véren és aranyon keresztül szeretkező és alkotó reneszánsz-művészt látom, a túlfeszített, izmos élet diadalmas, dagadó teljességét.» Nem kell nagy lélekbúvárnak lenni s elég egy kevés írói tehetség ahhoz, hogy e mondat s az egész bírálat titka kitáruljon. Micsoda izgalom lobog e sorokban, hogy feszíti hevét a bőáradású mondatban mind magasabbra! Milyen gyönyörrel s mily okos író-ökonomiával játszik el az ihletet adó két szóval: Vér és arany, - véres és aranyos, - véren és aranyon. Ha arra gondolok, hogy ezt a cikkét is fejére idézték, mint hűtlenségének s árulásának bizonyítékát, el kell veszítenem hitemet bíráinak irodalmi érzékeiben. Hát Adyt szerette, hát Ady verseit szerette, hűségfogadalmat tett, mikor ezeket a sorokat írta? Írni szeretett és írt, függetlenül attól, hogy soraiban nemcsak gyönyörködni fognak, hanem kartotékba teszik őket.

Mintha perrendszerű bizonyításra alkalmas aktákat írt volna és nem verseket! prózát, Kosztolányi-szöveget! Később, tudjuk, szerette Adyt s kevés verseskötetet szeretett úgy, mint éppen a Vér és arany-at. Adynétól tudom, hogy Ady is szerette őt s halála előtt, mikor már úgyszólván senkit sem akart látni, Kosztolányit sokszor kérte magához. De mi köze mindennek az irodalomhoz, mi köze Kosztolányihoz, ki elé egy darab papír lehetőségét tették s neki mindegy volt, hogy Adyról, vagy Szász Menyhértről fogja-é teleírni, a fontos az volt, hogy remekművet írjon s majd mindig azt írt.

Ady Endrét ma már minden ripők a legnagyobb magyar költőnek nevezheti, minden írástudatlan élhet-halhat érte, minden szellemellenes mozgalom zászlajára írhatja nevét. Csak egy dologra nem lehet rávenni az embereket: arra, hogy olvassák. Inkább megfogadják, hogy szobrot emelnek neki, inkább kinyírnak köteteiből alkalmas idézeteket, össze is vesznek rajta, de olvasni nemcsak nem akarják, hanem nem is tudják. Hiszen ha olvasni tudnának! Ha olvasni tudtak volna, akkor talán Kosztolányi híres Ady-cikke sohasem jelent volna meg. Nem merném leírni a fenti sorokat, ha nem írtam volna le tíz esztendő alatt annyiszor, hogy kicsoda nekem s a magyar irodalomnak Ady Endre, hogy nemcsak Kosztolányiénál tartom többre művét, hanem valóban Babitssal tartok, ki Danteval említette együtt Adyt, a Legnagyobbhoz mérte. De most, hogy rendezett egészében bomlik elénk újra Kosztolányi drága hagyatéka, szíven üt az az igazságtalanság, ami a Toll-vitában érte, nem Adyt, hanem Kosztolányit. A vita, sajnos, nem a Nyugat hasábjain zajlott le: nem ott indult s oly hamar személyi térre sodorták, hogy később nem volt már mód rá, hogy ott folytatódjék. Kosztolányi ott akarta folytatni, de cikke nem készült el soha, csak néhány jegyzet belőle, gyorsírással írt ceruzasorok, vázlatok. Hagyatékának gondos kiadója kiadta most ezeket is s a Nyugat szerkesztőinek tudom, de szeretem hinni, hogy Kosztolányinak is az lenne kedves, hogy most mégis itt hangozzék el szava e kérdésben. Nem vita formájában. A halottak nem vitáznak: nincsenek többé, poklok katlanában főnek vagy üdvözült karban zengik örök dalukat, - kiki az ő hite szerint, de dolgaikhoz s dolgainkhoz nincs többé közük. Művük, töredékesen is, gyorsírt ceruzasorokból rekonstruálva is, művük monumentum. Ha akad finnyátlan harcos kedv, ne rajta fenje nyelvét, hanem rajtunk, kik holt szava közegévé alázzuk most magunkat: vallva igazát s vállalva azt, hogy érte s helyette hadakozzunk.

Így szól a halott: «Ezek a támadások kivétel nélkül fájtak.» Gonosz kötözködők, érjétek be azzal, hogy fájdalmat okoztatok neki. Jóhiszemű bírálók, ismétlem: «Ezek a támadások kivétel nélkül fájtak».

«Csak az a baj, hogy az illetők az Ady-kérdésből, melyet megpendítettem, egy Kosztolányi-kérdést szerettek volna csinálni, mégpedig úgy, hogy minden költői és írói értéket megtagadnak tőlem. Ez nem vezet célra. Ha nem állna mögöttem sok verseskönyvem és regényem, magyar és más nyelveken, megannyi tanulmányom és huszonöt év becsülettel vállalt, mindig tiszta írói munkája, akkor is nyilván jogom lett volna hozzászólni egy költő értékeléséhez, egyszerűen azon a címen, mert szabad ember vagyok, aki érez és gondolkozik s elmondja azt, ami érez és gondol, vagyis amit igazságnak vél, az ő igazságát.» Ezzel az igazával, az igazságával korántsem volt olyan nagyra, mint azok, kik Adyt csak úgy védték, hogy tőle megtagadtak minden tehetséget. Adyt Kosztolányihoz mérték s diadalmasan hasonlítgatták e két összehasonlíthatatlan költőt igazuk könyörtelen biztonságában, míg Kosztolányi, a vitától sebzetten is elösmerte, «hogy nincs teljes emberi tárgyilagosság s a vitában mindkettőnknek - nekem és önöknek, ezreknek, sőt talán millióknak - egyformán joguk van véleményük nyilvánításához, mérjük össze tollainkat s dőljön el az igazság.» Petőfitől ki kéri számon, hogy utálta Goethét, Adytól, hogy fitymálta Aranyt? Fokozva a példát: lehet-é Petőfiről azt állítani, hogy nem becsülte Vörösmarty költői nagyságát, mert megírta róla hírhedt versét? Igaz, döbbenek rá hirtelen, hiszen csak a minap csepülte egy publicista Kölcseynket azért, mert Berzsenyit bírálni merte...

«Sokan szememre lobbantották, hogy bírálatom alanyi. De mi a csuda legyen egy kritika, ha nem alanyi. Hát a költészet, melyről írok, ahhoz ne legyen semmi közöm, ne háborítsa vérem, ne mozgassa elmém? Azok, akik lángolnak valamiért, nem alanyiak?» Igaza volt Petőfinek, Adynak, Kölcseynek, Kosztolányinak? De hát nem ez a kérdés s ha ez: másodrendű kérdés az irodalomban. Még az sem fontos, hogy joguk volt-é véleményük nyilvánításához, mert hiszen létük értelme, művészi kötelességük volt, hogy véleményt nyilvánítsanak. Petőfi Vörösmarty-gyalázó verse irodalmunk remeke, a Margita élni akar Ady legnagyobb versei közé tartozik s Kosztolányi vita-cikke retorikai remekmű: szerkezetében cicerói, stilisztikájában tacitusi. Észrevették ezt a vita hevében? Mert hiszen ez a fontos, ez volt s ez lesz a fontos mindig, mindenütt, hol s mikor az irodalomról kell szólni.

Ő nem feledkezett meg bírálóinak stilisztikájáról. «Kis virágszedetet» állított össze sértéseikből. «Írhatnak még rólam ennél kicsinylőbben? Aligha. Legföllebb magukban kívánhatják izzón, hogy haljak meg szívszélhűdésben azonnal, vagy kapjak nyelvrákot és vágják ki tőből a nyelvemet, aztán pedig évekig senyvedjek, mielőtt megdöglöm.» Ehhez nincs mit hozzátenni.

«Egyesek árúlásomról beszélnek. Hát mire tettem én fogadalmat? Milyen pártközösség tagja vagyok? Milyen pártok lekötelezettje? Nem vagyok szabad ember, aki mindenről elmondhatja a becsületes, művészi véleményét?... Csak egy véleménye lehet itt mindenkinek, nem kettő és kétszáz?» Megtette a baloldal árulójának. De nem volt-e a jobboldal árulója is? Antiszemitizmussal vádolták s bár ma e vád dicséretszámba menne, nem volt-é zsidóbarát, destruktív, «nyugatos» is? - «Mégis, kit szeretsz hát, különös idegen?» Árúló volt? Faji gyűlölség vezette tollát? «Anarchista vagyok testestől-lelkestől. Abból az államrendre nem veszedelmes fajtából, amely nem öl királyokat, az egyént tartja a világ központjának és az élet egyetlen értékének azt, hogy az egyéniségét a maga szűk keretein belül érvényesítheti. Ezért választottam életem formájának a magányt is.»

«Ma, amikor írom ezt a választ, ezt az értelmetlen prózát, tele vagyok érzéssel, haraggal, gyűlölettel, szeretettel, fájdalommal. A szívemmel dolgozom vagy talán az érző és dobogó agyammal, mely lüktet és szenved, mint a szív, mint az a sejthalmaz, amely én vagyok.» Olvasni is így kell sorait, szívünkkel és érző, dobogó agyunkkal, mely lüktet és szenved, mint a szív. Mert költő volt. Ahogy mostanság sorjáznak prózai kötetei egymás után, úgy nő szívünkben Kosztolányi, a költő. Eleven példa, eleven és ható példája annak, hogy a költő fogalma nem szűkíthető versíróvá. Kosztolányi verseket költött és prózát költött. Leghitelesebb portréi (Csáth Géza, Karinthy Frigyes, Osvát Ernő, Somlyó Zoltán) epikai hitelüket attól a lírától kapják, ami Kosztolányi szívéből áradt feléjük. «Az író, aki vendégül látott, könnyű és fínom habbal verte el éhemet és mintha egy korty kis pezsgőt is ittam volna, mámoros vagyok.» Fontos, hogy ezt Miklós Jenőről írta? Miklós Jenő novellácskáit, bágyadt verseit talán sohasem fogom többé elolvasni, de ezekhez a sorokhoz még sokszor vissza kell térni, édes ízeért, könnyű mámoráért hangulatuknak. Gombocz Zoltánra nem jellemző Kosztolányi pillanatképe, de feledhetetlenül rajta van az az izgalom s az az áhítat, amivel belépett hozzá. Portré-sorozatot költött kortársairól s e valóságból és álomból szőtt világ villódzó figurái közé rajzolt egy remek arcképet önmagáról. Ezért nyúlt annyiszor Ady után, ezért árúlta el könnyét, mit Reviczkyért ejtett, ezért támasztotta fel Milkó Izidort, ezért beszélt barátairól, ezt fürkészte Mikszáth prózájában s Kozma Andor verseiben, Négyesy László multidéző szelíd szemében. A költő csak egy valóságot ismer, önmagát s egy egész világot kell költenie, hogy benépesítse magányát.

Költött világ: de mennyi műgonddal készült! Milyen áhítattal, az alkotás szent szerelmével, izzó szenvedéllyel s fénylő okossággal. Csak nosztalgiával gondolhatunk arra az időre, mikor ez az alkotó közöttünk élt. Most holt nagyok között áll s fénylő példa nagy társaival, Adyval, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, Ambrus Zoltánnal. Szép arca békésen ragyog ránk s fénye sohasem fakul el e folyóirat lapjain, melyre most hol kezével írja rá placet-jét. A Toll-vita idején a Nyugat hitet tett Ady mellett. Sokan ezt Kosztolányi elleni gesztusnak magyarázták. Ő nem. «Európa hű fia vagyok én, a nyugaté és bocsássanak meg, hogy itt a Nyugatban kell védenem -» - ez olvasható egy céduláján.

[+] Kosztolányi Dezső: Kortársak. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula. Nyugat. (K. D. hátrahagyott művei III.)