Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám

Szabó Zoltán: A francia útinaplóból

Augusztus 11. V.-vel végig a promenádon, szép este és ahogyan megyünk kifelé a repülőtér felé, minden tíz méteren új hegyek s új színek bomlanak ki a város fölött. Szórakozáskép javasolom, hogy próbáljuk megrajzolni egy átlagfrancia portréját a katasztrófában. Modelljeink vannak mindkettőnknek. A feladat nem közönséges. Telik belőle jónéhány kilométerre.

- Mindenekelőtt - mondja módszeresen V. - nevet kell adni neki, adjuk, mondjuk, a Durand nevet. Ez a legkönnyebb. Aztán el kell helyezni az időben, Franciaországban és a társadalomban. Itt kerülni kell az oly tájakat, melyek túlságosan meghatároznak és az oly foglalkozást, mely túlságosan kijelöli az ember helyét a társadalomban. Ezek szerint szülessen mondjuk a század kezdetén, 1900-ban. Lakóhelye mindenesetre legyen a meg nem szállt területen, de annak legészakibb részén. Így nem menekült, de nem is «méridional»... Helye a társadalomban? Semmiképpen sem a bourgoisie tagja, de nem is öntudatos munkás. Legyen, mondjuk, kisiparos. Él egy kisvárosban, mely népfrontos képviselőt küldött a parlamentbe. Van felesége és van egy gyereke. Tegyünk kedvére, legyen ez fiú. Az első komoly kérdés: mi az alapvető érzelmi attitüdje a katasztrófa után?

- A sértődöttség! - vágom rá rögtön. - A méltatlankodás. Ezt ebéd közben az asztalnál így fejezi ki: «Csak azt tudnám, hogy mivel érdemeltük ki ezt? Ezt a képtelen szerencsétlenséget?» Monsieur Durand fel van háborodva, mert igazságtalanság történt. Végre a franciák nem akartak senkitől semmit, élni akartak minél jobban és a lehető legelszigeteltebben Európától.

- A méltatlankodásra valóságos adatom is van, idejövet harmadosztályon utaztam, valahányszor felrobbantott hidat, vagy országúton szétzúzott autót láttak az utasok, ilyen igazságkereső formában tört ki belőlük a reakció. Ez különben érthető is. M. Durandnak sem érzéke, sem fogalma nem volt arról a hegemóniáról, melyet a Harmadik Köztársaság gyakorolt egyideig. Ez hidegen is hagyta, mint általában a Rajnán túli világ. Ebben az értelemben a csapást tökéletesen igazságtalannak és értelmetlennek érzi. Fejlett igazságérzete lévén, mélyen el van keseredve. Mint a tévedésből megbüntetett gyerek. Mert a franciák után a gyerekeknek van a legtöbb hajlama az igazságtalanság miatti mély elkeseredéshez. De folytassuk. Mi következik ebből az alapvető méltatlankodásból?

- Ha valaki igazságtalanságot szenvedett el, igazságot akar szolgáltatni. Jelen esetben ez úgy fest, hogy ítélkezni akar. Ha ítélkezni akar, bűnösöket kell keresnie. A bűnösöket hol keresheti? Minthogy háborúról van szó: a katonák közt keresi és minthogy franciáról van szó, a politikusok közt is keresi...

- Jó. Hogy az a korbeli regények stílusában beszéljek, mikor barátunk a világra jött: «hősünk» nem volt katona. Mivel azonban kényes a véleményalkotás precizitására, katonabarátját kérdezte meg, akivel a multkor együtt fogyasztottak apéritifként Cinzanot a Café de Commerce-ben, a katedrálisról nevezett téren. Barátja kissé naiv ember, de hősünk úgy véli, hogy éppen ezért gyakran fején találja a szöget. Ez esetben azt mondotta neki, amit nekem egy auvergnei baka mondott; vagyis hogy a tisztekkel volt baj, mindig a tisztekkel. Minthogy azonban Durand vizsgálódó ember, feltette a kérdést: «Miért volt baj a tisztekkel most és miért nem volt 14-ben?» Erre a katonaviselt ezt válaszolta: «Mert akkor a tisztek gyalog voltak, mint mi, most azonban autón voltak mindnyájan, így ha kezdett meleg lenni, eltüntek. Ha nem kaptak volna autót mindnyájan, nem tudtak volna olyan könnyedén cserbenhagyni bennünket.» Durandnak ez érvelés szokatlannak, együgyűnek, de azért tetszetősnek tűnt. Különösképpen azért, mert a tiszteket maga sem szerette.

- Ez esetben nyilván nem volt Action Française-olvasó.

- Íme, a megjegyzés újabb problémát vet fel. El kell döntenünk, hogy hősünk jobboldali-e, vagy baloldali?

- Az akadály jellemző. A második étappe-nál lehetetlenné vált, hogy «átlag»-franciáról beszéljünk. Az egyből rögtön kettőt kell csinálnunk. Egy jobboldalit és egy baloldalit...

- Azonfelül el kell döntenünk, hogy münchenipárti-e, vagy münchenellenes? Mert ez a disztinkció még és megint igen élesen uralkodik. Sőt most még élesebben, mint valaha. Mivel a bűnöst e tájon is lehet keresni.

- Tehát kezdjük a jobboldali Durand-al.

- Még valamit. Egyben a kétféle Durand egységes. S ez: a szó, ahogy a számos bűnöst megjelöli. Melyik e szó?

- Áruló. Arról mindketten egyformán meg vannak győződve, hogy az országot ilyen katasztrófáig csak árulás juttathatta el. A hibásnak személynek kell lenni, vagy osztálynak, vagy pártnak, de észszerűen fogható és büntethető valakinek. Árulónak.

- Pontos. Tehát az áruló a jobboldali szerint: elsősorban a Népfront. Érvelése a következő: Pierre Cot szabotálta a francia légiflotta kiépítését, Léon Blum tette tönkre a hatalom maradék tekintélyét. A Népfront szociális törvényei miatt nem tudták a francia gyárak a Göring-Werke-vel tartani a versenyt. A Népfront pacifizmusa rontotta meg a francia katonai szellemet, ez tette tönkre a tisztikar tekintélyét. Ők rontották meg a viszonyt a latin nővérrel.

- Ez érvelés gondolatmenetéből nem szabad kifelejtenünk az angolokat.

- Bizonyos. Az angolok ugyancsak elárulták Franciaországot. A baloldali Durand érvelése ezzel szemben: A francia polgárságot a Népfronttól való félelme elvitte a fasizmussal való rokonszenvig. Ez a halandóság volt a francia ellenállás legnagyobb belső gyöngítője. Esetleg azt is gondolja, hogy ez volt a famózus «cinquičme colonne»...

- Viszont a két Durnadban van még egy közös, azonkívül, hogy a maga bűnösének az áruló nevet kiosztja. Az, hogy mindketten kitűnő hazafinak és jó franciának tartják magukat. És éppen patriotizmusból tartják árulónak azt, akit árulónak tartanak. Sőt esetleg azt is megengedik, hogy az is patrióta. Csak helytelenül!

- Természetesen. Maguk az érveik sem szociális, vagy gazdasági, hanem kizárólagosan patrióta érvek. Marad még a münchenbarát és münchenellenes differencia. A két véleményt kissé aforizmaszerűen így is sommázhatom: az antimunichois árulónak tartja Daladiert, mert 38-ban elment Münchenbe. A munichois árulónak tartja Daladiert, mert 39-ben nem ment el Münchenbe. Az aforizma meg is fordítható.

- Marad a legfontosabb kérdés: feltehető-e, hogy e gondolatmeneteket a katasztrófa megmásította, vagy legalább is téli álomra kényszerítette?

- Semmiképpen. Sem ha elméletben gondoljuk végig a dolgot választott hősünk jellemének vizsgálatából, sem ha ezirányú tapasztalatainkat vesszük elő. S azonfelül! Ha folytatni akarnám a játékot, barátunk meggyőződésében lehet dreyfusard és antidreyfusard is. Viszont bármelyik a kettő közül úgy tartja, hogy az igazság kiderítése fontosabb a respublika nyugalmánál. Mert a respublika üdve nem a nyugalom, hanem az igazság. S még valami! Durand, ha az összeomlásról beszél, rendesen ilyen stílusban teszi: «Hogyan lehetséges ilyen bukás egyáltalában?» Ez igen jellemző. Bármennyire látja is a katasztrófát, nem nagyon akarja elhinni, hogy igaz. A francia nem olyan, mint mi, kik minden nemzeti katasztrófát önkínzó buzgalommal teszünk tanulság tárgyává. A nemzet-halálról, élet-halálharcról nincs olyan veszedelmesen tiszta fogalmuk, mint nekünk. Nekik nem volt Mohácsuk. Ők gloire-ban és kudarcban gondolkoznak. Mi életben-halálban. De ezzel letérünk. Odáig jutottunk, hogy nem látjuk valószínűnek a régi gondolatsorok mostani megváltozását. Ebből az következik, hogy ami ezután történik, azt is e katasztrófa előtti gondolatsor szerint ítélik meg. Ennek ellene mond az ország tökéletes fegyelme és nyugalma. Viszont a tapasztalatok azt mutatják, hogy a régi különbségek élnek. Ebből az következik, hogy a régi ellentétek megvannak még, csak rejtve.

- Rosszabb következik, - mondom, megijedve a következtetéstől, - a játék kezd félelmesen komollyá válni. - V. kérdően néz rám. - Mert akkor politikáról volt szó és politikai bűnösökről, parlamenti harcról. Most a nemzetről van szó és árulókról és árulás büntetéséről. Mindkét oldalon...

- Igaz. Sajnos. De azt a katasztrófát, amit nem értetett meg Sedan és a Somme, Páris és a menekülthullám, megérteti majd az idő. És az idő nem logika szerint old, - mondja V. csendesen. Azért kissé fázva ülünk le, megijedve az eleresztett következések bűvészinasától. Az Alpokról sötéten indul már az este.

Augusztus 14. A «Három Kalász» terraszán a mindenesti kép. A promenádon hang nélkül osonnak el a fénylő kerekek fölött a hazatérők. A szél belekap a hajukba, szálaira bontja, összekuszálja, kibogozza a hullámos női hajakat, e riviérai női hajakat. Mert van egy külön riviérai hajszín, melyet gondosan és finoman kellene meghatározni, egy kissé Krúdy Gyula, vagy Marcel Proust stílusában, hajszálvékonnyá finomított mondatokkal, méltón magukhoz e vékony hajszálakhoz, melyek most csillogva lebbennek a szélben, a lakkcsillanású biciklivázak és a szélfútta halványkék nyáriruhák fölött. Régóta figyelem itt a nők hajának színeváltozását, a nizzai nyárban, e különös színeváltozást, melyet a napfény és a levegő, a tenger és a szél úgy formál, mint egy művész, ki lassan dolgozik. A női haj megérik itt, úgy mint a búza érik. Júniusban még gesztenyeszínű csak, francia, világos gesztenyeszín; később egyes fürtök világosodni kezdenek, sötét aranyszínt öltenek, s végül halványan csillogóvá válnak, mint régi paloták mennyezetén a patinás ó-aranylemezek. A nők szőkeségét itt a fénylő parton a táj formálja s nem a fajta adja, érik, színesedik e hajszín, mint fákon az őszibarack. Nem egyforma szőkére színesedik, ahogy a barack is csak ott piros, ahol egészen szembefordul a nappal; árnyalatosan színesedik, a gesztenyeszín fölé rakodnak az aranyszín változatai és néhol úgy csillognak a szálak, mint csillogó pohárban a nemes sárga bor. A nap minden nő hajával külön foglalkozik, mindegyik nő hajának kis egyéni színt ad, műértően és gondosan, mintha nem akarna két azonos példányt teremteni ugyanabból. Nem gyártott szőkeség ez, nem veleszületett szőkeség, nem a halvány lenszín, mely mindig szép, de mindig ugyanaz; ez kiérett és kiérlelt szőkeség, a táj ihletét hordja magában, a mediterrán nap melegét és mintázó kedvét, a tengeri szél simogató fésülését és a tengervíz nyomát. Ugyanannak a tengervíznek a nyomát, melyből a görögök Vénusza és Botticelli Vénusza születtek.

Augusztus 20. A cannes-i öbölben, az Ile Sainte Marguerite-n. A szigeten örökké jár a tengeri szél, e szigeten ferdén nőnek a fák. Különös táj, trópusi sziget, partjain a fatörzsek egyirányban dülnek, s koronájukat úgy tárják a napnak, mint tenyerüket a pogány áldozópapok. Öreg vár néz az Estérel vad szikláira, a várban egykor híres fogoly lakott. A kortársak nem ismerték az arcát, s az utódok nem tudják a nevét. Vasálarcosnak hívják egyszerűen, a maszkról, melyet viselt. Kilétét gondosan titkolták őrei, s kilétét talán gondosan titkolta ő maga is. E fogoly sokáig foglalkoztatta a történészek kutatókedvét s a regényírók képzeletét. Hogy ki volt, miért volt fogoly, s miért ily féltve rejtett fogoly, nem tudta meg senki közülük. Vannak kérdések, melyekre nem jön meg a felelet soha.

A francia összeomlás is ilyen lesz, alighanem - gondolom, az Ile Sainte Marguerite ferde ligetei és óriási kaktuszai alatt. Fognak írni és fognak vitázni róla, később, ha majd kissé beheged a seb és megcsöndesül körül a földrész. Sokáig s mindig értelmetlenül fognak a katasztrófára visszanézni, maguk a franciák leginkább. Lehet, hogy hallgatni fognak róla. De lehet, hogy könyvek légiói fognak megjelenni, melyek keresik a bűnöst és a bűnt, a körülmények és az okok szövevényét. A körülmények és az okok mind föltevések lesznek inkább, mint bizonyosságok. Sokan fognak igazat írni róla, de aligha fogják megtalálni az egész igazságot.

A francia rejtély sokáig probléma marad majd, mit elszántan megpróbálnak kibogozni újra meg újra. Sokat fognak beszélni az okokról. Elmondják majd, újra meg újra, hogy a háború nem volt előkészítve, sem diplomácia, sem fegyverkezés terén. Elmondják, hogy kevesebb volt a katonák száma, s elmondják, hogy a Harmadik Köztársaságban végül is már nagy volt a korrupció s ennél is nagyobb a rendetlenség. Elmondják, hogy az élvezetek megrontották a lelkeket, minden zugban a szabadságot és megvádolják a bürokráciát. Megvádolják majd a békét, az előző békét, melyet nem tudtak kihasználni, s a győzelmet, melyet nem tudtak hasznosítani. Megvádolják az iskolát és az idegeneket. Megvádolják a testnevelés és a sport hiányát. Megvádolják az irodalmi műveltség jelenlétét. Megvádolják a francia konyhát és a francia bort. Megvádolják a francia munkást, mert nem termelt több puskát, a francia parasztasszonyt, mert nem szült több gyereket. Megvádolják majd a katonákat, mások a tiszteket, s az idők folyamán megvádolják majd a vezérkart és a tábornokokat is. Megvádolják majd a képviselőt, s megvádolják a választókat. S mindez igaz lesz, részben, mindebben lesz, ami igaz. A roppant szellemi hajtóvadászatokon minden bokorból kiugrik majd egy bűnös, minden szögleten feltűnik majd egy ok. A francia tragédiának túlságosan sok oka van és túlságosan sok bűnösét találják. Katonákat és politikusokat, Harmadik Köztársaságot és demokráciát, szabadkőművességet és ötödik hadoszlopot, fasisztákat és népfrontosokat. Vádlókból vádlottak lesznek később, ahogy az idő múlik, vádlottakból vádlók, ha fordul a kor. A pernek vége sokáig lesz, nagyon, Riomban elkezdeni fogják majd csupán és nem befejezni. Mindenki ítélni fog, mindenki mást fog ítélni, s mindenkinek lesz valami komoly oka arra, hogy ítéljen. A nép pedig? A nép konokul összevonja szemét és ezt mondja majd sötéten: «Az árulók!»

Kinézek a sziklákon játszó tenger fölé. Nyugaton lefelé bukik a nap. Az Estérel hegyein átszűrődik a fény, a gyűrött sziklák halvány rozsdaszínben. Nem-igaz kép egy régi mesekönyvből.

Képzeljem magam egy francia helyébe, amint hamleti tépelődésben kínlódva kérdezi: Hogyan volt ez lehetséges? Aligha jutnék eredményre. Használjuk azt a kérdező módszert, mely az okban meggyőződvén, annak oka után kérdez. A miértek mindegyikére ezer feleletet lehetne adni, így is csak a bűnösök szaporodhatnának, s nem a diagnózis lenne világosabb. Használjuk az apologetika módszerét, mellyel az embertől a lélekig, a világtól az Istenig eljut? Ezzel a módszerrel a nemzeti karakterig juthatnánk el, szabályszerűen és pontosan, addig, hogy a francia lélekben és Franciaország lelkében történt valami változás. Ez is igaz, de alig kielégítő. Vagy vegyük egyszerűen oknak, hogy az ellenfél sokkal erősebb volt? Ez magyarázza a vereséget, de nem magyarázza meg időtartamát. S azt, hogy mint történhetett meg így?

Vagy fogadjuk el a sommázó magyarázatot arról, hogy öreg népről van szó, fáradt nemzetről, melynek már nem volt kedve olyasmihez, mint uralom és hegemónia, s mert nem volt kedve hozzá, nem értette, miért a háború, s mert nem értette, nem tudta megharcolni? A franciának máskor se volt kedve «uralomhoz» s hegemóniához. Előtte inkább az eszme a realitás, mint az uralom. A hatalom királyai sohase tudták olyan esztelen erőfeszítésbe vinni, mint az eszme Napoleonja. Mondjuk azt, hogy a mult háborúban kifáradt a nép és emlékezzem arra, amit a parasztasszony mondott a Loire-nál? «37 férfi volt a családban, 32 maradt ott belőlük.» - Félelmes érv, de elegendő-e? Van egyáltalában érv, mely elegendő?

November 21. Vonatomnak búcsút Arles és Avignon intett s a Rhône-völgyön végig tépte a fákat az északi szél. Valence-ban a folyóhíd csonkán tört meg, az ellenfél nemrég idáig nyomult, Grenoble komoran ált a kezdődő őszben az Alpok alatt. A hercegi kastély előtt a téren Bayard lovag ércszobra hallgatott. «Viszontlátásra!» - búcsúzott uti ismerősöm. - «Hol?» - kérdeztem mosolyogva. - «Valahol! - felelte - Európa útjain...» Az országból a hátsóajtón kerültem ki, mintegy óvatlan pillanatban. Genf városában korszerűtlen-büszkén hirdette emléktábla: «A menekültek városa» ez. Itt már fényes volt az éj és zene szólt a Lac Léman partjain. Bernben a Kunstmuseumban hosszan álltam egy Van Gogh kép előtt. A képen Arles napfénye ragyogott, éles és tiszta déli fény, latin napfény egy kórházkert füvén. Mellettem egy magyar konokul megjegyezte: «Csalódtam bennük! A franciákban!» Ránéztem, aztán vissza a képre. A képen ragyogott az égi fény szép földi mása. Valaki mellettem németül dicsérte a kép szépségeit. Páris jutott eszembe, az utolsó párisi napok. Beethovent és Mozartot játszott a rádió akkor a III. kerület tetői fölött. Fenn béke van. A szellem magasán.

Valamikor még régen Budapesten néhányan kis lélektani játékot játszottunk. A játék abban áll, hogy valaki kimond egy szót s a többiek rávágják, ami e szóról eszükbe jut. Ami ösztönszerűen és közvetlenül, gondolkodás és fontolgatás nélkül eszükbe jut. A játék tanulságos, mert árulkodó és leleplező. Valaki ekkor feldobta a szót a lámpafényben: «francia». Mi jutott eszükbe a jelenlévőknek? Volt, aki ezt mondotta: Ile de France-i alkony, volt, aki egy kedves párisi tájra emlékezett. Volt, akinek színházi előadás, másnak Verlaine s Vigny jutott eszébe. Valaki Baudelaire-sort idézett, más Descartes nevét mondta, egy harmadik Páris őszéről beszélt, mely «Szent Mihály útján suhan nesztelen». Minden válasz ilyesmiről beszélt. Emlékről, élményről, irodalomról, valami szépről. De nem volt senki, egyetlenegy ember sem volt a társaságban, akinek e szóról francia: ez jutott volna eszébe: «Maginot vonal», «tank», «európai hegemónia», «Harmadik Köztársaság». Nem, a válaszok nem erről beszéltek. Nem politikus dolgokról beszéltek. A művészet dolgairól beszéltek.

Hosszan és szeretettel végignéztem a Van Gogh képet s aztán ezt mondtam lassan a képtári útitársnak: - Én nem csalódtam bennük. Miért is kellett volna csalódnom bennük? A Meuse-nál és a Bataille de France-ban mi esett el? Nagyhatalom, hegemónia, Európát osztó politika? Ezekhez nem fűzött érzelmi rokonszenv, hogyan is fűzhetett volna, engem, a magyart. Szeretetet a francia szellem iránt éreztem, a vers iránt, a katedrálisok iránt, a francia fény, a latin világosság iránt, mely végigkúszik a francia tájon és széppé színezi az életet. Az csalódjon, aki a francia erőre spekulált, a francia politikára, a francia fegyverekre. Mi, úgy értem, magyarok, nemigen spekuláltunk erre soha a történelemben. Erre a csehek és románok spekuláltak. Ez az ország nem politikusaink számára volt hatalom forrása. Hanem művészeink számára volt szépség forrása. Franciaország azoknak, akik közülünk odakinn jártak, nem parlamenti folyosó volt, ahol intrikát szőni lehet. Hanem aula volt, melyben tanulni, múzeum, melyben álmélkodni lehet. A francia Szép nem esett el a Meuse-nél és a Somme-nál. S ez, a Szépség, mely Franciaországban termett, fegyvereknél fontosabb, erőnél hasznosabb. S reméljük, a közös Európa javáért mindennél tartósabb is. Franciaországgal szemben a magunkfajta sohasem homo politicus volt. Hanem homo aestheticus. Maradjunk most is ezek. Nem a franciák kedvéért, hanem önmagunkért. És Európáért. Azért az Európáért, melyről olasz költő, a mai Olaszország D'Annunziója ezt írta egyszer: «Franciaország nélkül Európa nagyon egyedül lenne».

Európa - gondoltam később a Matterhorn gőgös csúcsa alatt - kedves, vén Európa, milyen színes vagy! Mennyi gazdagság völgyeidben és mennyi nyelv városaidban! Mennyi életforma tájaidon és hányféle szellem betűid edényeiben. Kopott és csiszolt táj, cizellált félsziget Ázsia peremén, mint Görögország volt Európa peremén. Változatosság - az a lényeged. Gyönyörű szó, majdnem egyértelmű a gazdagsággal és a kultúrával. Germán és szláv, olasz és francia, mindez kell, hogy Európa valóban Európa legyen. Én mondom ezt, a jövevény magyar. A norvég halász, ki a fjordból kifut, a lengyel sík s a holland szélmalom, az orosz mélabú és az olasz dallam, a német kisváros és a párisi Egyetértés-tér, a balkáni tánc és svájci nyugalom, a búsképű jó spanyol lovag, Kreml és Sans-Souci, Forum és Escurial mind te vagy Európa, s mindegyik nélkül csonka lennél. Egy nyelvvel kevesebb, - s te termő Bábel, szegényebb lennél: kevésbé Európa lennél. Most kissé szomorú vagy Európa, de fiaid a nyugtalanság esztendőiben rá fognak jönni arra, hogy egy ország vagy, ha ők több haza fiai is. Egységedben lelnéd meg erődet, de változatosság őrzi értékedet. Német véglet és francia arány, orosz végtelenség és olasz lendület mind kell, hogy megmaradhass a világ mesterének. Mi magyarok, mi tudjuk ezt, tudhatjuk értékét annak, amit védtünk százötven évig. Aki kívülről reád támadt, az előtt mi voltunk keleten a gát. Az egri vár védte Sziléziát és védte Itáliát, védte Bécset és védte Carcassone-t. Egy vén szultán nevezte «rozzant juhakolnak». S Eger még áll, de hol van Szolimán? Mi tudjuk jól, hogy mit szerettünk benned. Azt éppen, hogy ily nemes és drága mozaik vagy, melynek minden köve, minden népe érték. S a francia nem a legkisebb éppen.

Összeomlásból jöttem, nem Franciaország összeomlásából persze, hanem egy korszak összeomlásából. A franciákat történelmük legmélyebb pillanatában láttam, távol a dicsőségtől és közel a nyomorúsághoz. Mit vallhatok ezután, hogy a katasztrófa szenvedő részeséből a kisded Svájc határán hazám szemlélődő és bíráló fia lettem? Azt, hogy amit láttam, nem ingerel «csalódottságra». Én nem hatalmat kerestem és nem francia erőnek örültem kinn, a messzi Nyugaton. Európa egyik termő részének örültem. Tudtam mindig, hogy ha ezt mondom: Franciaország s ezt mondom: Európa, a szó kettő, de egy a fogalom. A franciák országában Európa egy részét kerestem, mely termett a közös hazának Bretagne fekete partjain halat, Beauce széles mezőin búzát, Provence napos lejtőin narancsot, Párisban tereket, Loire-parton kastélyt, falvakban kunyhót, Rouenban templomot. Termett verset és képet, egy nagyszerű nyelvet és sok nagyszerű gondolatot. Lakói a szépség kőmívesei voltak mindig. És tudták a Titkot. Tudták, hogy mint lehet az alapjában reménytelen életet élni, érdemesebbé, művészettel gazdagabbá tenni. A szellem embere úgy állt meg a kultúra Franciaországa előtt, mint a paraszt nyárban a búzaföld előtt, mely nagy termést hozott. Európa magyarja megnézte, hogy mit adott Európa franciája a közös földrésznek. Láttam, hogy a katasztrófában a francia ember ember maradt, a nép nép maradt. Hiszem ebből, hogy a katasztrófa után a francia művészet művészet marad. A franciákban én csak akkor csalódnék, ha csaták vesztése feletti keserűségükben maguk akarnák szétverni azt a belső erőt és hagyományt, mely a francia Szépet és Igazságost teremte. De hogy ilyesmi sikerülne bármi gyönge francia nemzedéknek is, abban én nem hiszek. Olyan igyekezet lenne ez, mint Arany példázatában a gyermeké, aki rálép a napsugárra, hogy megölje. A napsugár kicsúszik a lábak alól.

Hiszek abban, hogy a francia Szépben és Igazságban nem kell «csalódnunk» majd. S ha tudtuk eddig, tudnunk kell ezután is: ha Franciaország nem adna többé oltóágat, Európa fái keserűbb gyümölcsöt teremnének.