Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
úntam az égen a csillagokat -
az életemmel aznap szakitottam.
a Krisztinában égbeszurt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:
a tüz egéből földre hullt korom.
vagy mint az égből kerengő szirom...
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss siron.
sóhajtás mosta ajkam, egy tünő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képü nő.
galambokat a szentek vállain -
bajuszként simult egy borus mosolygás
ajkam köré - fehér galambra rim...
orromba rossz szagot hozott a szél -
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak - s fröccsent Prágában a vér...
akár ha tömjént emészt a parázs -
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.
A kin megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.
lengő fehér rongyok a lelkemen -
elszórta lángsugarait e homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.
már alig birom el a verseket -
és elfonnyadok, mint egy biling szöllő, -
akit a gazda keze felkötött.
az égi fényhasábok, a szinek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségben pilledő szemek -
felvont szemöldök, sarló is lehet -
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye -
néha, mint a szín borban úszó fátyol -
eső után a föld arcára kent
azurszin ég, melyben egy tündér táncol...
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ottkünt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam
mezitlen repülőgép sustorog
a fény levében - s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog
s a békeszárnyu szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát -
és tanul a világ egy balladán
a föld husából és a vájt sebek
beforradoznak - dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszitott ebek
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt...
Világ, világ a csillagok alatt!
Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.
félre forditva - Tegnap a süket
rabszolgák tizkörmükkel kikaparták
a sirból a szabadsághősöket.
a temetőt, mind sárrá lett a test:
s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke -
Hová lettek a hősök? ne keresd...
rájuk az égről fénykosár terült -
s mint hosszu lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az ürt.
torokban orgonált, megannyi kürt -
s hullt az eső - talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyült?
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre forditottam arcomat.
a Szabadság bólongva szállt tova -
S feltünt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékü oszlopa...
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sirom, megkeresném...
Óh, mért nem fuj el engem is a szél?
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt muló világhoz -
az utolsó szál, elszakadt az is...
és mendegéltem, hányt-vert a sohaj,
menekültem a bársony szőrü estén,
sarkamat verte távoli zsivaj.
a felgyujtott világ, - fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fujva prüszkölt
s kidőlt... Igy értem a világ fölé:
- óh, szemfényvesztő, égbolti alak! -
kit körültáncol esztelen a vadság -
kit csonka szájjal kiáltoztalak.