Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted

Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted
II.

Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?

Ha az igazi lírikus az a költő, akinek legfőbb tárgya önmaga, akkor Török Sophie a leglíraibb lírikusok közül való. Egocentrikus lélek? Ez a költészet határain kívül könnyen vádként hangozhatnék; a költőnek azonban inkább alkatára, mint erkölcsére jellemző. A költő a titkot keresi, amelyet, hite szerint, egyedül ő találhat meg, a hírt, amelyet, úgy tudja, csak ő mondhat el az embereknek. A világ persze tele van titkokkal és üzenetekkel, de vannak költők, akik vak idegenekként őgyelegnek a külső világ színterein s a hír, amit tudtul kell adniok, saját lelkükben van elrejtve. Ilyen költő Török Sophie is. «Hagyd meg a fátyolos kísértést, tilos és változó világod után hagyd meg olthatatlan szomjúságomat», könyörög egy ismeretlen Istenséghez, s mégis, a külső élet dolgaival mit sem tud kezdeni; csak akkor érdeklik igazán, ha énjének félhomályos körébe lépnek, ha megsebzik éles szögleteikkel, vagy ha ráfonódnak a szeretet, a kötelesség, az érdek polipkarjaival. Az igazi harc, költészetének szinte egyetlen táplálója és éltetője, az érzések és gondolatok, a szív és lélek belső, rejtettebb világában játszódik le. S erről a világról valóban sok újat és szépet mond. A romantikus költők nagy témája, az eszményi s a valóságos én között dúló örök küzdelem, az ő verseiben is állandóan jelen van, akár mint az ihlet közvetlen forrása, akár mint halk, távolról felbukkanó emlék. De az örök téma nála valahogy személyesebb, vérzőbb; veszít példaszerű elvontságából és nagyarányúságából, de meggyőzőbb lesz; egy tétova szélsőségek közt határozatlanul ingó lélek fájdalmas sebeivel van tele.

Mert a lélek valóban a legveszedelmesebb titkok országa, s szellem legyen, aki meg nem szédül, el nem bukik, bénára nem sebesül félhomályos tárnáiban, örvényes szakadékai fölött s ijesztő visszhangokkal teli csarnokaiban. Török Sophie azonban nem a felfedező bátor eltökéltségével száll le a titkos, kísértetekkel telt világba. Úgy bolyong sötét vizeinek partján, mint az üldözött, aki a nyomába özönlő rémület elől menekül egyre mélyebb és sötétebb rejtekekre. Versei tehát nem is a higgadt, kutató szellem beszámolói, hanem az elgyötört emlékezés riadt látomásai. Veszélyes tájakon jár, a lélek legmélyebb redőiben keres menekülést a lélek rettenetei elől: a titok, melyet leleplez, egyszer szelíd, gyógyító orvosság, másszor nehéz, maró méreg. «Úgy bezárultam önmagamba, mint vackába a száműzött, kinek a világból már semmi sem kell, se fény, se hír, se szerelem», halljuk fanyar vallomását. De mi vár e világtól, s önönmagától egyaránt elidegenedett lélekre a magányban, amelyre inkább sorsa kényszerítette, mint vágya vezette? Megtalálhatja-e elfoszló, minden hálóból kisikló önmagát e világ-előtti s élet-alatti tájakon, ahol «nedves ködben bujkál a nap, nyirkos unalom borít be tájat s fakult tárgyakat»? Végül is mindnyájan a világ részei vagyunk s ha a valóság nyugodt formái kicsúsznak kezünkből, mihez mérjük magunkat, «Én? de melyik? semmi sem végleges, csak kapkodó kísérlet illeszkedni valami homályos parancshoz», sikolt a kétségbeesett felelet, s «Micsoda köd! Ferdén csúszkálok e körvonalait vesztett világban». A költő megsejtette a titkot s bár felfedni nem tudja, rabjává, holdkórosává lett. Úgy tér vissza újra és újra a titkot rejtő kísérteties, nyomasztó vidékek sűrűjébe, mint ifjú álmaink lidérces hőse, Hatteras kapitány, aki, bár tudja, hogy útja végén a rettenet fogadja, nem tágít s tengereken és jégsivatagokon át járja végzetének irtózatos ösvényeit.