Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted

Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted
I.

A vers annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betüimet.

Török Sophie költészetét általában úgy ismerik, mint a modern női lélek legőszintébb s legerőteljesebb kifejezőjét a magyar irodalomban. A közfelfogás ebben az esetben meg is felel az igazságnak. A modern, válságba került női lélek mozdulatai jelentgetik magukat már a költőnő első, bizonytalankodó kísérleteiben; annak problémáit bogozzák, sebeit tépik, panaszát sikoltják a kifejlett művész novellái, regényei és mind meztelenebb őszinteségű lírai költeményei is. Aki magasabb értelemben vett kortörténeti dokumentumokat keres az irodalom alkotásaiban, szinte évtizedes pontossággal megvonhatná azokat a lélektörténeti határokat, amelyeken belül a Török Sophie verseiben kifejezést nyert lelkiállapot döntően befolyásolta szellemi életünk fejlődését. De rendkívül igazságtalan lenne e dúlt és nyugtalan költészetet csak kortörténeti szempontból értékelni. A legmélyebb réteg, ami kifejezést nyert benne, mégis elsősorban az örök-emberi vágy az élet, a gondolat, a költészet vigasztaló szépségei után; a szeretet és harag, az odaadás és önzés, a születés és halál bilincsekbe verő és felszabadító érzései, az igazi költészet kimeríthetetlen és megúnhatatlan, örök tárgyai ihletik. Ami a korhoz kapcsolja e verseket, az a féktelen és önmarcangoló hévvel lemeztelenített lelkiállapot, ami kiemeli őket a kor változékony hullámveréséből, az a bennük feltörő érzések tüzes forrósága, a kifejezés megváltó boldogságát kereső lélek lobogó fényessége.

«Én áradtam, mint vad patak, hangosan és haszontalan», e sorok nemcsak a túlzó gúnnyal önmagába tépő lélek természetére, hanem a kifejezés formáira is jellemzők. Török Sophie versei valóban a szorongatott lélek segítséget kereső sikolyaira emlékeztetnek; egymásba gyűrűző soraik nem valami architektonikus rend, gondolattól megszabott szerkezet vagy áttekinthető zenei forma szerint rendeződnek, hanem a felszakadó, a szív s az indulat lökései szerint áradó s apadó érzések hullámverését követik. Ennek a költészetnek legtermészetesebb, szinte egyetlen elképzelhető formája a szabadvers, e látszólag oly könnyű, valójában azonban oly rendkívül nehéz versalak. A szabad versnek gazdag és értékes hagyományai vannak modern költészetünkben; Török Sophie azonban alig vett át valamit elődei és kortársai eredményeiből. Vannak ugyan részletei, amelyek Kosztolányi ideges, novellisztikus pillanatfelvételeit idézik emlékezetünkbe; egy-egy versének váza Gellért Oszkár epigrammatikus vers-szerkezeteire emlékeztet s nem egyszer bukkanunk oly sorokra, amelyeknek finom bordázatán mintha Babits szellem-ujjainak nyomát éreznők. Mindez azonban inkább emlék lehet csak, öntudatlan találkozás. Ennek a költőnek nem a forma a fontos, hanem a mondanivaló; a versek alakzatait inkább ösztöne, mint mesterségbeli tudása formálja. Ezért tart ki oly makacsul primitívnek tetsző zenéjük mellett, amelynek egyhangú csobogásában csak a fínom fül veszi észre az ezernyi árnyalatot. Ezért nem törődik azzal, hogy motivumai únos-úntalan visszatérnek, hogy verseinek belső rendje nem egyszer megzavarodik, hogy fínom részleteket elnagyolt, nyers keret foglal össze, hogy tiszta szép zengésű sorok fás, prózai sorokkal váltakoznak. Nem a vers szépsége s befejezettsége érdekli, hanem a kifejezés maradéktalan hűsége.