Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Tóth Aladár: Két kis mementó a zenetörténelemből

Tóth Aladár: Két kis mementó a zenetörténelemből
I. MUZSIKUS A PÁSTÉTOMBAN

«...öt karzat hordta a nézőket, nemes, többnyire jelmezes urakat és hölgyeket. Köztük magas pohárszék emelkedett arany és ezüst edénnyel, arannyal és drágakövekkel díszitett kristályüvegekkel terhelve... a terem közepén, magas oszlopon, egy nő szobra állott, övig érő hajjal és emlőiből az egész ebéd alatt fűszeres bort csorgatott. Három óriási terített asztal különféle «entremet»-kkel olt díszítve... nagy kastély, melynek árkai narancsvízzel voltak tele... egy szélmalom íjászokkal és alabárdosokkal... hordó a szőlőhegyen kétféle keserű és édes itallal... sivatag, oroszlánnal viaskodó kígyóval... egy vadember tevén, bohóc, ki sziklák és gleccserek között medvén lovagolt... városokkal és kastélyokkal körülvett tó... egy horgonyzó bordás-árbócos, tengerészekkel telt teherhajó... a brüsszeli Mennekenpiss mintájára, meztelen kis gyermeket ábrázoló, rózsavizet szóró szökőkút... a két fő «entremet» azonban egy ajtós-ablakos templom volt, csengő haranggal, négy énekessel és egy roppant pástétom, melyen huszonnyolc eleven személy játszott hangszeren... és ez még nem minden, hozzájárul még a mozgó pompa... koronként tucatszámra vonulnak fel a közjátékok, a szünetekben a pástétom és a templom muzsikál... a harang teljes lendületben cseng, egy pásztor dudát fúj, kis gyermekek kórust énekelnek, egymásután hallani az orgonát, a német tülköt, a flótát, a motettát, a lantot, tamburát, vadászkürtöt és a falka csaholását...» - Taine rajzolja ezt a képet a buja életörömben, ünnepi mámorban úszó reneszánszkori Németalföldről, arról a minden földi jóban dúskálkodó gazdag országról, melyet bizonyára senkinek sem jutna eszébe összehasonlítani a mai, nehéz sorsok jármában görnyedő, kemény próbák elé állított Magyarországgal...

Egy szempontból elszegényedett hazánk mégis hasonlít a hajdani gazdag Németalföldhöz: vezetőszerepet játszik a világ zeneéletében. A magyar zeneiség páratlan virágzásnak indult, kiváló muzsikusok egész sorát adja az emberiségnek, közöttük két lángészt, Bartókot és Kodályt, akik korunknak csaknem ugyanannyit jelentenek, amennyit egy Okeghem vagy Josquin des Prés jelentett a maga klasszikus korának. - És azt sem mondhatjuk, hogy a muzsikának nincs kellő becsülete ebben az országban. Igaz, zenei gyakorlatunkat, általános zenei művelődésünket egy napon sem említhetjük a németalföldi muzsika fénykorának zenei műveltségével. Nemes uraink és széplelkű hölgyeink sem hímeztetik tele hangjegyekkel ünnepi díszruháikat, mint azok a hajdani holland előkelőségek, akik egymás hátáról egész dalokat énekelhettek el. Zenei ünnepségekben azonban nálunk sincs hiány. Az utolsó évtized magyar zeneéletét a díszelőadások, díszhangversenyek, szabadtéri játékok csodálatos elszaporodása jellemzi. Divatba jött klasszikus remekművek «inszcenírozott» előadása: Beethoven «Missa solemnis»-ének, Liszt «Krisztus»-ának vagy «Koronázási» miséjének káprázatos külsőségek, színpadi dekorációk, kosztümök, reflektorok «kölcsönöznek» ünnepi fényt. Hovatovább már nem is számít muzsikának, ami nem öltözik parádés jelmezbe, ami nem roskadozik a ráaggatott szenzációs ornátusok súlya alatt. Operaközönségünket az ujságok már jóelőre értesítik, milyen újabb színpadi meglepetésekre, érdekes «rendezői elgondolásokra» számíthat a legközelebbi premieren vagy reprizen. Hogy az operát ki írta, szerepeit ki énekli, előadását ki vezényli - erről természetesen már kevesebb szó esik... Annyi bizonyos, ha még tovább tart ez a rohamos «fejlődés», lassanként a magyar muzsikus is belekerül... a pástétomba.

Most már csak az a kérdés: jól érzi-e magát, otthon érzi-e magát a zene művészete efajta «ünnepi» környezetben? A németalföldiek pástétomában, úgylátszik, nem érezte magát valami otthonosan: a flamand társadalom fényűzésével egyidejűleg megindult a legkiválóbb flamand muzsikusok külföldi vándorlása. A németalföldi zene képviselői elárasztották Itáliát, Franciaországot, Németországot, az egész Európát - új, friss magvakat hintettek az európai zenekultúra televényébe. Az olasz, francia, német muzsika felvirágzott. Németalföld pedig elnémult. Tulajdonképpen örökre. Mert ami zenei tehetség ott napvilágot látott, az már menthetetlenül beleolvadt a környező nagy idegen zenekultúrákba. És mikor a világ megismerte Ludwig van Beethoven nevét, ezzel a névvel kapcsolatban egyedül csak a német «von» helyett szereplő «van» szócska juttatta az emberek eszébe Németalföldet.