Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám · / · Egységes magyarság

Egységes magyarság
IV. Schöpflin Aladár

A kiegyezés és a világháború közötti korszaknak, amelyet becsmérelni ma szinte kötelező, főtörekvése és - akár tetszik, akár nem - nagy eredménye is a művelt középosztály kialakulása volt. Pótolni akarta a magyar társadalmi fejlődés egy hézagát, amelyet pótolni kellett, ha Magyarország modern és annyira, amennyire lehetett, független állam akart lenni. Innen erednek a nagy hibák is, mint a parasztság és az ipari munkásság elhanyagolása, a nemzetiségi vidékek elárasztása kulturális intézményekkel a gyökeres magyarság rovására a «magyarosítás» illúziójának nevében. A létesítendő középosztály emberanyagát onnan vették, ahonnan lehetett, a régi nemességből és lateiner osztályból, de mivel ez nem volt számra és képzettségre elegendő, a parasztságból meg csak sokára lehetett volna a középosztályba tartozó emberek nagy sokaságát kitermelni, hozzávették a hazai kisebbségekből és a nemrég beköltözöttekből azokat, akik hajlandók voltak nyelvileg és érzelmileg a magyarsághoz csatlakozni. Ez a magyarázata annak az asszimilációs mozgalomnak, amely a mondott négy évtizedes korszaknak legjellemzőbb eseménye.

Akkor a nyelvi asszimiláción volt a hangsúly, az emberek hittek a «nyelvében él a nemzet» varázsigéjében. Bizonyos idegenséget mégis éreztek az asszimiláltak első nemzedékében, azokban, akik gondolkodásmódjuk és műveltségük alapjait idegenből hozták magukkal. A fiaik és unokáik azonban már a magyar kultúra levegőjében nevelkedtek és ebből annyi vált a vérükké, amennyit szellemi hajlékonyságuk és befogadóképességük megengedett. Ma általánosságban nézve az unokák élnek. Ezek között a magyarsághoz való viszonyukban három fokozatot lehet megállapítani. Az elsőbe azok tartoznak, akik már annyira simultak a magyarsághoz, hogy lelkileg alig maradt bennük valami az idegen eredetből, családjuk ősi nyelvét már ugyanolyan nehézséggel kellett - ha kellett - elsajátítaniuk, mint akármelyik magyarnak s visszatérni ősapáik, dédapáik nemzetéhez számukra már lehetetlenség. Ezek a teljesen asszimiláltak ma már alig különböztethetők meg a középosztálybeli törzsökös magyaroktól, legfeljebb a nevük által, ha ugyan megtartották. A másik csoport azok, akik nem birtak még ilyen teljesen felszivódni, még erősen érezhető rajtuk az idegen eredet, ha a magyar nyelvet anyanyelvüknek mondják is, bár rendszerint kétnyelvűek. A magyarsághoz való tartozásukat azonban komolyan veszik. A harmadik fokozatba azokat sorozzuk, akiknek magyarosodása, ha családjukban, társadalmi kapcsolataikban a magyar nyelvvel élnek is, felületes maradt, nem hatolt be a lélek mélyebb rétegeibe s inkább gyakorlati érdekből való, nem igazi szolidaritásból a magyarsággal. Ezekből telnek ki Szekfű Gyula disszimilánsai. Ha tehát asszimiláltakról beszélünk, erről a megkülönböztetésről nem szabad megfeledkezni.

Már most az «egész magyarság» szempontjából nézve, azt kell megállapítani, hogy aki asszimilálódott, az általában véve nem bizonyos regionalizmushoz asszimilálódott, még akkor is, ha vannak is regionális megszokásai, mint például a tájszólás és ha él bennük a lokálpatriotizmus szép elfogultsága. Senki sem asszimilálódik székellyé vagy palóccá, hanem magyarrá.

Erdélyben sok tekintetben más a helyzet. Az erdélyi románok és szászok közül aránytalanul kevesebben asszimilálódtak, mint az anyaországi németek és tótok közül. Aki ott asszimilált, az a legtöbb esetben Erdélybe beszármazott családok ivadéka. A gyökeres erdélyiek között kisebb is az asszimiláció szerepe.

Ha a magyar társadalomról beszélünk, gondolnunk kell arra is, hogy a mi társadalmunk középosztálya még nem olyan véglegesen, változhatatlanul kialakult valami, mint a németeké, vagy franciáké. A mi középosztályunk nagy tömegében még fiatal, sok csökevénye él még benne a multnak, még a szemünk előtt alakul, s még nem találta meg végleges egyensúlyát. A kisebbségi kérdés mai új aspektusából folyóan, ha lesz is mindig, mint ahogy nemzetiségileg vegyes vidékeken mindig van és lesz, asszimilálódás, ez már nem lesz olyan tömeges, mint a multban volt. A mai asszimiláltak asszimilálódása nemzedékről nemzedékre teljesebb lesz s erre talán nem jogosulatlanul kérnek megfelelő kiméleti időt. De számolnunk kell egy másik asszimilációval: a magyar parasztság nagyarányú asszimilálódásával a középosztályhoz. Ezt úgy érzem, nem is kell csinálni, meglesz magától is. A középosztály ezután már nem szerezhet elegendő succrescentiát az asszimiláltakból, succrescentiára pedig mindig szüksége lesz. Onnan merít majd tehát, ahonnan lehet: az alatta élő néprétegekből, elsősorban a parasztságból.

Az egész magyarság regionalista szétszakadozásának veszedelme pedig nem hiszem hogy fenyegetne. Azok az elválasztó vonalak, melyeket a legutóbbi két évtized vont magyarok és magyarok közé, el fognak halványulni, ahogy a felvidéki és a kárpátaljai magyarokkal kapcsolatban igen hamar és nem is mindenben zavartalan örömünkre máris nagyon elhalványodtak. Az erdélyi regionalizmus, amelynek messzenyúló és mély hagyományai vannak, nyilván meg fog maradni, de lecsökkenve az 1918 előtti mértékre. (Természetesen feltéve, hogy a kormányzat nem fog vaskos hibákat elkövetni az erdélyi ügyekben.) Erdélyi irodalom talán lesz ezután is, de nem hiszem, hogy idők multával sokkal erdélyibb lesz, mint Kemény, Jósika, Gyulai Pál, Szász Károly irodalma volt. Külön íz Vörösmarty dunántúli, Arany és Petőfi alföldi, Mikszáth palóc íze mellett. Ha ezeknél legalább egyelőre valamivel erősebb lesz is, attól sem kell nagyon megijedni. Ha netalán vannak centrifugális erők, azokat le fogja győzni a nagy magyar tömb centripetális ereje.