Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle
Koffán Károly metszetei.

Mindinkább plakátszerűségre irányuló grafikánk mai viszonyai között mindig örvendetes esemény, ha valamelyik művészünk rászánja magát rajzainak, metszeteinek kiadására. Kiadóink ilyesmire nem vállalkoznak, a művésznek magának kell a kockázatot viselnie. Igy tett Koffán Károly is, aki 32 fa- és linoleummetszetét maga nyomtatta és maga adta ki.

Metszeteit, akárcsak pár évvel ezelőtt Szabó Béla, ő is «De profundis» címmel foglalta össze. Tárgyukat valóban mélyről meríti, a nyomorgók világából. A nyomorultakéból, akik hiába várnak szabadulást, az élet örök rabságra, örök szenvedésre ítélte őket. Sötétségben élnek, amelybe beléhull egy-egy reménysugár és szabadulással kecsegteti őket, de hiába, a menekülés útja örökre el van zárva előlük. Mély megdöbbenéssel fogadják a fényességet, elnyűtt arcukon kigyul a remény, fáradt, torz tagjaik csodálkozó mozdulatokra lendülnek, de ez csak egy pillanatig tart, ismét elnyeli őket a vígasztalan sötétség. Szomorú, kétségbeejtő világ ez, nincs tőle megváltás. Jó emberek élnek benne, akik talán szebbre, jobbra volnának hivatottak, de hiába minden, a dantei pokol felírását nem tudják életük kapujáról letörölni.

Koffán metszetei kisméretű ábrázolások. Harsogó fehér felületek ugranak ki a háttér mély, áthatolhatatlan sötétjéből. Rajzuk az élesen kivillanó felület körvonalából áll. Fölötte jellemző, szűkszavú, éppen olyan meghökkent és álmélkodó, mint amilyen alakjainak víziószerű megjelenése. Fehér és mély fekete foltok váltakozásából áll elő az egyszerű kép, mely mélyen bevésődik a szemlélő emlékezetébe. Nagy szerepet játszik benne a mozdulat, de nem a cselekvő, nem a küzdésre kész, Koffán alakjainak keze csak riadt izgalmat tud kifejezni. Az emberi kéz lelkiségének Koffán valóban virtuóz ábrázolója. Félénk, tétovázó, tapogatódzó, kérdő és esengő mozdulatainak olyan változatosságát vetíti elénk, amely szinte kisérteties erővel hív az elesettek fájdalmas gyötrődései közé. Mélyen zengő és mégis disszonáns húron játszott fájdalmas zene ez, első pillanatra talán kissé egyhangú is, de akit sikerül megnyernie, azt ebben az egyhangúságban annyi érzéssel gyönyörködteti, hogy szívesen aláveti magát annak a fájdalmas varázslatnak, mely e vigasztalan témákból igaz művészetet alakít.