Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám · / · Rónay György: Antológiák

Rónay György: Antológiák
2.

A harmincas évek táján új nemzedék s vele új hang bukkan föl a magyar lírában. «A raj zömének alig van köze hozzánk, idősebb kortársakhoz, - írta róluk Babits, - s még akik legtöbbet tanultak mitőlünk, azoknak szavában is más már a hangsúly, ősibb vagy újabb, egyszerűbb és szerényebb.» Ahogyan az első nemzedék annakidején a Holnappal, úgy vonulnak föl ők is egy antológiával, 1932-ben; Új antológia volt a címe, «fiatal költők száz legszebb versével». Mint minden kortársakat egybefoglaló gyüjtemény, inkább mutatja a közös jegyeket, mint az egyénit. Azok közül, akik az első vonalban megmaradtak, élesebb arcvonásai csak Erdélyi Józsefnek, Szabó Lőrincnek vannak itt: ők a legkiforrottabbak. Illyés Gyula még kísérleteiben birkózik, de ezek a kísérletek, lomposságukban is, talán a legtöbbet igérik. A Nyugat elsősorban nyelv és forma forradalma volt, az Új antológia inkább a témáé és a műfajoké. Formailag mélyebb, alkatibb változás nyomait csak három költő mutatja: Illyés Gyula, Bányai Kornél, - s két rövid versében József Attila. Illyés, Bányai szabadverse megtelik antik lüktetéssel, Berzsenyit érezzük mögöttük - és olykor Füst Milánt.

Elmúlás éneke száll, amerre Duna zúdítja folyton remegő
napos vizeit, vashernyók másznak messze ködlő városok felé,
házak guggolnak, harangok és leányok kacagnak.
És hull a kő, mint fák deres lombja, nehéz sírással a hörgő
mélybe zuhanva -

mint egy oldottabb, hígabb Berzsenyi-szakasz, olyan Bányai Kornélnak ez a strófája, - egy a sok hasonló közül, - s ilyen példák bőven idézhetők a Nehéz földből, a Sarjurendekből, - a fiatal Illyés Gyulából is; és idézhetők példák arra is, mint ébred föl, - Ady óta először - az ősi magyar tagoló-vers ösztöne e páratlanul friss költőben, az ilyen sorokban:

Ó ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő,
Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát.

Illyés Gyula pályája, úgy, amint most, összegyüjtött verseiben előttünk áll, már-már kész magyar verstörténet, - egyetlen költőben. E tagoló szabadvers, - hol a tagok alatt klasszikus ritmusok bújnak át, hogy a sorokat szinte skandálni lehet, - lassan tömörülni, keményedni kezd. Közeledik ismert ritmusképletekhez: Balassa-sorra hibáz rá (Üdvözlégy nehéz föld, / holkoló Sárköz, / Somogy kies bércei), ahol még a szótagszám nem merevedett meg; egy-egy versén szépen figyelhető meg: hogyan kötődik a tagokban a szótagszám s vele hogyan rögződik a cezúra. A Szomorú béresben például:

Porhanyó kenyerem / kiszítta a nap,
Italom langyos, / langyosuló vérem
Lassítja a nap
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A por mögött, / a fák mögött,
Felhők terebélye, / por lombjai mögött
Amerre egykedvűn /eltántorog a nap...

A tizenkettesek mind szabályosabbak, - sokszor klasszikus Berzsenyi-sorok szárnyalásával és sokszor kócosan, már-már prózába áthajolva. Nincs sorfajta, melynél a prózává kopás veszélye nagyobb lenne, mint a magyar tizenkettesnél. A Buda halála végérvényesen kiművelt tizenkettesei után úgy tűnt: újat adni e formában - lehetetlen. Illyés Gyulának sikerült, mert előlről kezdte, valahol ott, ahol a magyar vers a középkorban, amikor - sokban latin minták után - keményedni, szabályokba törni kezdett: viszont Illyés sokszor az ellenkező végletbe esett: a prózába. A Szálló egek alatt s még inkább a Rend a romokban szakít is e sorfajjal, ha nem is teljesen s ha meg is lep ilyen Aranyhoz méltó remek sorokkal:

Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak.

Az uralkodó azonban itt már a jambus. Lomhán és ápolatlanul: «lassan támad, megvárja visszhangját» - mintha az Új antalógia bevezetője csak most igazolódnék be teljesen: «A vers hibátlan eleganciáját vagy öncélú ragyogását szinte dacosan visszautasítják.» Vagy ha önvallomás kell:

Az én fülem sérti leginkább, hogy alig
fordulnak egy-két kört a versek
szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik
riasztó zajt recsegtet...

Közben azonban - s mind érezhetőbben - az a titokzatos valami, ami verssé teszi a verset, - amit bölcsen és tapintatosan így neveztek a franciák: je ne sais quoi - rímen, ritmuson, a forma emelkedettségén, kötöttségén túl, egy körrel beljebb húzódik: a mondatba. Maga vájja medrét, nem csordul kész formákba, amit a költő mondani akar: a vers mondatokban születik s a vers formáló elve: a mondat. S ezt a mondatot verssorokká nem a hangzás, - vagy legalábbis nem a hagyományos versszerű hangzás - tördeli; önként bomlik szinte szintaktikai egységekre, s megint csak tagokra, olyanformán, csak higgadtabban, veretesebben, mint a kezdet szabadverseiben. S a rím itt nem dísz, nem is kényszer: szerves része, nyomatékosítója a versnek, - majdnem hogy hangsúlya:

Csorg vissza már az éj, fut ablakrésen, ajtón -
Emelkedik velünk szobám
súlyosan és aranylón,
Akár a tengeraljból
egy ezredév után
kiemelt bárka -
Ébredj szép áldozat, meséld el
kalandodat a sűrű örökléttel.
Mit ízleltél, hogy szem-lezárva
lefordultál az édes pusztulásba?

*

Ami a nemzedék nagy újdonsága volt: népiességhez, népies versalkathoz elsőnek Erdélyi József talált vissza. Illyés pályáján végigkövethető a formával való birkózás, - Erdélyi útja síma, egyenes. Túl a témán, a műfajon, túl mindazon, ami verseiben kifejezésben és képben, formailag és tartalmilag új, népi: egyik elsőrendű újítása, föllépésnek talán legforradalmibb ténye: költői magatartása, a «fegyvertelen világhódító» mesehős bátorsága, ahogyan az ösztöneiben élő igazság szolgálatában birtokába veszi a világot.

A Nyugat költőinek a vers, még ha közvetlen, dalszerű is: ünnepi pillanat. Annak, hogy a nemzeti klasszicizmus után szinte kizárólagos uralomra jut a jambus, hogy a magyar formákat a költők - az egy Ady kivételével s végig, Babits Sziget és tengeréig - inkább játéknak tekintik, mélyebb oka itt van: a költőnek hivatásáról vallott, érzett, sejtett fölfogásában. A magyaros vers közelebb áll a magyar beszédhez, mint a jambus; - a különbség itt is az az egy lépés, amellyel a költő följebb lép, amikor verset ír. Ezt az egy lépésnyi különbséget oldja föl Erdélyi József, Petőfi és a magyar népdal példájára. A vers az ő számára állandó, természetes készenlét, egyetlen felelet a világnak, s a világ minden rezdülésére. Mindaz, amit lát, hall, amire emlékszik, amit érez: vers; a világ, az élet, a természet: folytonos alkalom a versre, - s minden, amihez varázsló tekintete hozzáér, oly természetesen bomlik verssé, akár bimbó virágba. Ebből a költői alkatból önként, - már-már azt mondhatnók: törvényszerűen - következik, hogy éppen ez a minden mozdulatáig ösztönös költő idézte föl Petőfi hangját, formában pedig mindazt, ami a «komoly» líra számára Petőfi óta jóformán parlagon hevert: a dalszerű, rövid sorokat, strófákat; magyar üteműeket:

Csipkebokor az útfélen,
nem takargat senki télen...
Meztelenül ázol-fázol,
de tavasszal mégis-mégis
kivirágzol -

s a Petőfi csak egy-egy dobbanással sejtetett jambusát:

Pirul a nap jövet-menet,
haragban fő öreg feje.
Gondolkozik, mit is tegyen -
feljöjjön-e? lemenjen-e?

Méltók-e látni sugarát
az elvakult poremberek,
vagy ideje már, hogy örök
sötétségbe süllyedjenek?...

Az is költői alkatából folyik, hogy valamennyi kortársa között legközvetlenebb kapcsolatban van a természettel; - költő és természet ily meghitt viszonyának példájáért egészen Petőfiig kell visszamennünk. Fejlődése nyelvben, formában úgyszólván nincs is, legföljebb tartalomban mélyült; jellemző, hogy még nagy kompozíciói, igen szép rapszódiái is apróbb egységekre, külön versekre hullanak, néha szinte strófánkint. Mindez azonban nála távolról sem gáncs: első pillanatától kész költő és készen önmaga.

Kétségtelen: Illyés «forradalma» formai, nyelvi szempontból termékenyebb. Erdélyi példája viszont fölszabadítóbb. De gyanítható: amint Petőfinek, úgy neki sem lehetnek folytatói, követői, - legföllebb epigonjai. S már vannak is: az ő döntő, fölszabadító eredményeit fölhigitják s ami benne, az ösztönös teremtő tehetségben friss, üde, fényes művészet, náluk mind jobban kócosság, pongyolaság, a költői önkritika kártékony föladása.

*

József Attilának van legtöbb kapcsolata közvetlen elődeivel: Adyval, Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Kosztolányival. Első két kötete, a Szépség koldusa és a Nem én kiáltok: költői iskola, híven a példákhoz, tele Adyra valló összetételekkel, fordulatokkal - és itt-ott már a magára eszmélés jeleivel is, az ilyen sorokban, a tükör előtt öltözködő nőről:

Szoknyaként veszi magára a poklot
s az ég fodorként hullámzik alája -

a híres Megfáradt emberben, az Igaz, őszinte búcsúban; ezek igazolják különvalósága - «az ucca és a föld fia vagyok» - sejtelmét, öntudatát. Az «igazi» József Attila a Nincsen apám, sem anyám kötetben szólal meg először, - a nagy változások éveiben: a gyüjtemény 1929-ben jelent meg. Versei itt válnak valóban «áttetszővé, mint minden látomás» és dallama, - ami nála a költői élményben talán a leglényegesebb, - itt kezdi könnyű lebegését. Mert ami Illyésnek a mondat, ami Erdélyinek a költő hódító - közvetlen magatartása: az József Attilának a dallam és a kép. Jól megfigyelhető intonációiban, mint indítja el a verset ez a dallam-élmény, a szavak, kapcsolatok rejtelmes zenéje: «Tószunnyadó békességgel» - «Áldalak búval, vigalommal» - «Piros hold körül denevérek» - «Dongó ődöng az erdő szélinél» - és így tovább. E dallam azonban mélyebb, bonyolultabb, nem csak szép szavak hajlékony zenéje: zenéje ez a képnek is, együtt születik vele. Költői világa, - vagy: ahogyan ő látja a világot: egy zenében áradó-oldódó, dallamos képekben hullámzó mindenség. Ez nagy ujdonsága, külön hangja a változásban, ez teszi olyan frissé s egyben népivé. Legalább olyan fontos ez, mint amit témában, gondolatban, szociális élményben hoz. Versünket egy harmadik oldalról, a zene felől újítja meg; az olyan hamvasan tiszta, halkan lehelt dalocskákban, mint a Ringató:

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derüvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással -

az olyan zenei-nyelvi játékokban, mint a Táncba fognak kedves végstrófája:

annyira szerette
kedvesét eme,
hogy hajóra szállt s az
elmerült vele -

meg szintén híres Születésnapomra című versében:

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanúl,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
tani-
tani! -

s azokban a groteszk-paradox képzettársításokban, villanó ötletekben, amelyek remek Medáliáiban lepnek meg: e képek, ötletek, vakmerő asszociációk mind a dallamon ringatóznak s a dallam igazolja, hitelesíti őket.

E tiszta daloktól József Attila útja mindinkább a nagyigényű gondolati líra felé vezetett. Indás, tekergő, szerteágazó verseiben sem ejti el a dallamot: zengése egyre keményebb, tárgyszerűbb, puritánabb lett s itt látszik igazán, mily különös ez a zene, mennyire nem szavakból kiszűrt dallam, mennyire mély, a szavak ősi, eredeti zeneiségén alapuló. Szavak ízét, hangulatát egyetlen új költőnk sem érezte jobban, mint József Attila s a ritmus, a vers hullámzása, hangulatjátéka sehol nem bomlik ki oly természetesen a jól ízlelt szavakból, mint nála. Végletes példa, de igen jellemző egy nagy versének - A város peremén - egyik szakasza: hogyan emeli föl az első két sorban megütött kemény, pörölycsapás-szerű dallam az egész strófát, - már-már vezércikkbe való utolsó két sorával együtt; milyen szentenciózus, megváltozhatatlan zengést adnak, milyen végzetszerűséget szuggerálnak az első sorok «r» hangjai, hogyan oldják meg ezt a harmadikban az «l»-lek, hogyan üt le a negyedik erős alliterációja, végül hogyan zárja le a strófát a két tagba szakadó, tompán dobbanó végsor:

Míg megvilágosul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...