Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám · / · Rónay György: Antológiák

Rónay György: Antológiák
1.

A költőket, - ha hihetünk a jeleknek, - ma már nem csak szavalják: kezdik, s mind bővebben, olvasni is. Soha még annyira nem volt könyvnap vers és költők seregszemléje, mint idén. Hat gyüjteményes kötet jelent meg: Adyé, Kosztolányié, Juhász Gyuláé, Erdélyi Józsefé, Illyés Gyuláé, József Attiláé, - két antológia: Bóka László Magyar nemzeti lantja és Móricz Zsigmond Magvetője. Nyolc testes kötet s valamennyi szép siker, - még azok is, amelyek most csak új kiadásban kerültek a közönség elé, mint Adyé, Kosztolányié, József Attiláé és - legalább részben - Erdélyi Józsefé. Két-háromezer példány, esetleg több is, egy-egy kötetből: regénynél sem volna lebecsülendő. Versből pedig: örvendetes jelenség, - és elgondolkoztató. A modern magyar líra két nemzedéke vonult föl, ha nem is teljesen; az elsőnek ma már minden nagy alakja helyet nyert összegyüjtött műveivel könyvespolcunkon, - Babitsé nemrég jelent meg, Tóth Árpádéból pedig elkelne az új kiadás; - a másodikból Szabó Lőrinc még hiányzik.

Az irodalomtörténésznek kitünő alkalom lenne fölmérni a két generáció különbségét: hol válik el utód az elődtől; hol fakad új forrás, mint termékenyít meg visszafelé is; hogyan őrzi sejtjeiben a régi hagyatékát az új; ki honnét indul, hova ér el; mennyire hasonlít, különbségeiben is, újnak és réginek útja. Kosztolányi, Juhász Gyula első kötete: a tipikus «századeleje» - s gondoljunk az induló Adyra, Tóth Árpád első verseire is! - színek, témák, hangulatok meglepő egyezése ez, már-már az a nem túlságosan jelentős művészi értékű anyag, amelyből a szellemtörténet szereti bő, kedvére válogatott idézetekkel érzékeltetni korát. Babits izgatott nyugtalanságában találni még a legkedvesebb közös vonást, de sok van benne is, bár hangja elütőbb, - emlékezzünk csak az Iris koszorúja olykor klasszikus mezben borzongó romantikájára! Így együtt, egymás mellett ezek az első-második könyvek: valóban a kor, s nem is sokkal több; aki ma látja, olvassa, nem egészen érti, mi költötte föl benne, mi csigázta oly mérgesen-magasra a konzervatívak haragját? Nem sokkal több, - és nem is olyan meghökkentően új, mint ahogyan a kortárs ellenfelek látták. Mindez ott forr, árad, buzog a magyar lírában úgyszólván Arany János halála óta, szakadatlanul, szinte kézről-kézre. S nemcsak a «dekadencia», ahogyan a nemzedék jogos, alkonyfényes veszendőség-hangulatát nevezték, - mi volt mögöttük a háttér, alattuk a talaj! - hanem magának a költői nyelvnek, a versalkatnak forradalma is. Nem meglepő-e Makai Emilben a kezdő Adynál adyasabb strófákra bukkanni, Bartók Lajos egy-egy versében Babits játékos-kacér, oldva-feszesebb versmondataival találkozni? Ezek a gyüjteményes kötetek a közvetlen elődöknek is igazságot szolgáltatnak s kiderült: a Nyugat elődei nem csak Vajda, Reviczky és Komjáthy, - hanem a századvége majd minden költője: egy Makai Emil, Palágyi Lajos, Bartók Lajos és a többiek. S innét tekintve, - valahonnét a Négy fal között vidékéről, - megnő a nagy elődök alakja is, Vajda János mellett Reviczky Gyuláé, és talán még inkább Komjáthy Jenőé. Irodalomtörténet, lélektörténet feladata lenne alaposan megmutatni egyszer: hogyan visz a líra - s a lélek - útja Reviczky perdita-verseitől, Komjáthynak a szerelmet metafizikává magasztaló Eloa-ciklusától nyílegyenes vonalban Ady mind sűrűbb Léda-mítoszáig; s azt is, milyen mély társadalmi alapja, háttere van mindennek, egészen addig, amíg a költő eljut a «mit bánom én, ha uccasarkok rongya» dacos-tragikus, és annyira jellemző, annyira korszerűen hiteles vallomásáig. Meg azt: mint küzd a kora szorításában, sorsa szenvedéseiben, érzelmei magányában megváltozó lélek a hagyományos, öröklött költői formákkal, hogyan keresi a «teremtő szót», mint Komjáthy írja egyik szép versében, hogyan tágít, feszeget formát és nyelvet, mint érik egyre a szimbolizmus, és végül: hogyan - s még mindig kérdés: milyen végső élményre - zúdul ki e forrongó, vajúdó, kérgét meg-meghasogató sűrű forradalom Adyban, az Új versek roppant, eruptív lávaömlésében.

Ami e «nagy» nemzedékben a legmeglepőbb, különösen ha egy-egy költő életművét így egészében együtt látjuk: a színvonal fokozatos emelkedése. A líra az ifjúság műfaja, - mondják: hogy mennyi igazsággal, ez a fölényes cáfolat bizonyítja. Remekeiket mind a férfikor delén alkották, élet, halál, Isten végső kérdéseit vallatva és túl a háború nagy tisztítótüzén: amikor lelkük végleg találkozott a nemzet lelkével. Lírájuk belső története, röviden: egyszerűsödésük, - akaratlanul «ahogyan a csodák jönnek». A modor sallangjait, a forradalom kellékeit sorra elejtik; Ady talán sehol nem olyan nagy, mint a Halottak élén vallomásaiban - s hogy elmélyülnek itt az Uj versek, a Vér és arany ma már nem egyszer neonfénynek ható színei, mily egyszerű hozzájuk képest az Eltévedt lovas, vagy a Csodák föntjén! Tóth Árpád is a Lélektől lélekig, Babits is a Versenyt az esztendőkkel verseiben ért legmagasabbra, legigazabban önmagához. S ugyanígy Juhász Gyula, Kosztolányi. A fiatal Juhász Gyula, a bágyadt filológus fájdalmas-szenvelgő honvágyától a Tápai lagzi, a Magyar tél, a Haviboldogasszony magyarságunk, sorsunk, végzetünk lényegére tapintó látomásáig: csak egy lépés, a vers egy mélyebb szívdobbanása - s mégis egy világ; ott a századeleje lagymatag panasza, itt meg:

Magyar magány, világmagány, haj,
Igen bolondul forrt a must,
Véres szüret után nagy árnyak
Kisértetek...

Hasonló Kosztolányi útja is, a «beteg, boros, bús, lomha Bácskától» az Esti Kornél énekének halálos-nevető «tréfázva mímeléséig» - amíg első kötetei szokványos, korszerű halál-hangulatától elér egy halálsugallta fölényes, egészen etruszk ízű művész-filozófiáig, ahol, - mint az Aranysárkányban írja egy helyt, - egymásba játszik az élet- és halálkedv. Mintha egy fény tisztulna ki szemünk előtt, veszítené el súlyos aranyát s válnék mind élesebbé, metszőbbé az egyre izmosabb szárnyalású, végül antik keménységű, pátoszú sorokban, a Hajnali részegség, Februári óda s a nagyszerű végszó, a Szeptemberi áhitat soraiban:

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.