Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám

Halász Gábor: A realizmus titka
Széljegyzetek egy amerikai regényhez [+]

A háborúnak van egy tetszhalottja: az irodalmi realizmus. Éveken át úgy látszott, hogy a valószerűség örökre elköltözött a regényből. Nyugodt elbeszélő menetét stílusjátékok szaggatták meg, az idő, amely addig lassan és kimérten pergett, váratlanul megbokrosodott, visszafelé vette útját, éveket gyűrt egybe néhány villanásba, vagy napokat dagasztott fel lehetetlen méretekre. Az emberek kiléptek szilárd halmazállapotukból, szétfolyóvá váltak, mint a köd és ez volt legfőbb érdemük. A nyelv hasonlatok lóugrásaival távolodott az egyszerű közléstől, valósággal akrobatamutatványokat végzett, az értelmetlenség gátjait emelte maga köré. Az író elsősorban meglepetéseivel számított, egy-egy újítással lett híres, a belső monológgal, mint Woolf, az atomizálással, mint Joyce. Műveiből a szerkezet trükkjeire emlékeztünk; ez volt a mű, amelyik egy sétába tömörítette egy asszony életét, a másik, amelyik egyidőben bonyolított ötféle történetet, a harmadik, ahol nem történt semmi s az egész mégis tele volt leírhatatlan izgalommal. Figyelemre csak az talált, aki rálicitált az elődjére, technikai fölényét éreztette, találmányokat szabadalmaztatott. Tankok és ellentankok küzdelmévé vált az irodalom, a regénybe olyan tudatosan épültek belé az újdonságok, mint a harcikocsikba a különféle fegyverek.

A nagytehetségű kísérletezők mellett ott voltak a középszerűek, kik a realizmus élesztgetésével próbálkoztak. Átköltés helyett ők ragaszkodtak a valósághoz, de milyen szánalmas külsőségekben! Azt hitték, a tárgyválasztásban a lényeg és kínos gonddal szedték össze a nagyváros élethulladékait, vagy a földhözragadt paraszti sors jellegzetességeit. Leleplezők voltak, reflektorfénnyel rávilágítók és mélységesen konvencionálisak. A külváros szennyéből úgy rajzottak fel a jólismert alvilágiak, mint az operettek megszokott párjai, a kisember a mindennapját tankönyvekbe kívánkozón élte, a polgár a pellengéren a viaszbabák egyformaságával állott. A «külvárosi szálloda», mint egy szorgalmas műhely, futószalagon ontotta az ismerős típusokat; a különc kis rentiernak már csak itt adtak szállást, gyilkosságra hajlamos aggszűzek ülték körül az ebédlőasztalt, míg a fiatalabb nőket minduntalan leteperték. Mindenki robotolt, a munkás, a csábító, a tolvaj, mindig meleg volt, az aszfalt forrón gőzölgött az estében. De a földeken sem különb a helyzet; itt az évszakok tértek vissza lomha járásukkal, akár a kakukos óra figurái, hogy jelezzék a parasztélet kötöttségét és egyformaságát. Természeti katasztrófák zudultak le a megfelelő helyeken, a munka kemény volt, a küzdelem szívós, az emberek szűkszavúak. A barmok békésen mendegéltek, árnyékuk óriásira nőtt.

Akadt, aki azt hitte, az előadás teszi. Az előbbi csoportbeliek javarésze a mozgófényképtől leste el modorát, apró mozaikokra szaggatta az elbeszélést, laza jelenetek figyelmeztettek az élet belső ellenmondásaira. Hanyagul, szürkén omlottak a mondatok is, szándékos fásultsággal, a hétköznapok képviseletében. Velük szemben a ravaszabbak a túlzást választották stílusnak, a feszültséget tartották az élet egyedüli ismertetőjelének, hangjuk fojtott izgalomtól remegett. A hívőbbek rejtett bűnök terhe alatt roskadoztatták embereiket; a hitetlenebbek egyszerűen őrülteket választottak, akik jól fűtött, aprólékos gonddal felépített nagy jelenetekben hajtották végre az elkerülhetetlen és mindig értelmetlen gyilkosságot. Éveken át senki nem ölhetett embert úgy, hogy oka volt rá, mert különben kiközösítették a jólnevelt regényhősök sorából. Detektívregényekben ilyesmi előfordulhatott, irodalmi művekben soha. Az action gratuite hozzátartozott az élethez, mint az evés és az alvás. Mások látomásokat hordoztak magukban, állandó ideglázban gyötörték társaikat és az olvasót; így kívánta ezt a felfokozott realitás. Nagy mintaképek nyomán számtalan olcsó másolatban tért vissza a boldogtalan család; mint jól összetanult artistacsoport végezte mutatványát, az apa zsarnok volt, az anya matriarchális erőszakkal óvta a vagyont, a gyermekek művészettel és szerelemmel lázadtak, kiterjedt rokonság hirdette az érdekek mindenhatóságát. Mindenki önző volt a végletekig, állandóan örököltek és kiforgattak az örökségből, a nagybácsi rangján alul házasodott, a nagynéni előéletét homály fedte. Csak néha akadt tisztességes ember, de az a családon feltétlen kívül állott, magányos medve volt, különc. Ohnet-olajnyomat, ellenkező előjellel. A realizmust a háború utáni családregény juttatta legközelebb a sírjához.

Találkoztak persze stilizálók is. Ezek a természet nagy díszleteit keresték ki és használták fel mindent agyonnyomó háttérként jelentéktelen történeteikhez. Alpesek állottak őrt a pásztorfiú felett, az ég minduntalan beleszólt a földi vitákba, a legkisebb mozdulat a horizontra vetítette árnyékát; az élet roskadozott az utalások terhe alatt. Egyszerű vagyok és titokzatos - hirdették az élő és élettelen lények, az élők a hallgatásukkal, az élettelenek kiáltó szavukkal. Az éjszaka leereszkedett, az erdők sétára indultak, a lelkekben béke lakott. Mindezt úgy hívták: a valóság mitizálása.

Csak a realizmus nem volt hajlandó megszólalni és elárulni titkát. Emlékezett az ősök mesterfogásaira és egyformán kijátszotta a mindenáron újítókat és a külsőségekben hagyományosakat. Tudta, hogy nem jöhet nagy író, aki vele szakíthat és tudta, hogy az igazán nagy újból napfényre hozza a titkot. Várta uj urát és parancsolóját.

Talán van abban valami jelentőségteljes, hogy a konvenciókba fáradt európai írásművészet helyett amerikai regénynek kellett figyelmeztetni a valódi hagyományokra. Nem mintha Amerikában nem tombolt volna az álrealizmus, sőt bizonyos vonatkozásokban, így a szociális kérdés feltárásában, ott a legerősebben. Upton Sinclairtől Dreiserig kisebb-nagyobb minőségi eltolódásokkal az amerikai író hajlott a plakátstílus, a nyers demonstrálás felé, Sinclair Lewis kisvárosa ugyanolyan mértani kiszámítottsággal, sívár áttekinthetően épült fel a papiron, mint eredetije a valóságban, egy Thornton Wilder művészetében is rikított a szándék; íme, én most elvonatkozom az átlag amerikanizmustól, embereimnek ez ád létjogosultságot. Csak Willa Cather tudott az újabbak közül regényalakokat önmagukért talpraállítani, függetlenül külső céltól, tételtől, szándéktól, az asszonyi együttérzés meleg figyelmével. Ő már közeljárt a titokhoz, a tetszhalott valóság feltámasztásának csodájához, amihez egy nagyon ősi, egyszerű és mégis bonyolult dolog segít: a részvét. Mert a realizmus titka ugyanaz, mint az életé: főforrása a szeretet.

A háborúutáni regényíró legnagyobb gyengéje a fölénye volt. Alakjait csak addig tudta komolyan venni, amíg a hatalmában voltak, áttekinthette, magyarázhatta, «megoldhatta» őket. Bár előszeretettel kavarta a lélek üledékét, a tudattalant, ezzel az ürüggyel is a maga kutatókedvét elégítette ki. Homunculusokat faragott, hogy kísérletezzék és panaszkodott, hogy nem akartak valóságos emberek lenni. Elfeledkezett, hogy a titok annak tárul meg, aki elfogulatlanul közeledik feléje és hagyja, hogy az urrá legyen felette. Minden nagy regényhős úgy született, hogy lassan elhatalmasodott alkotója lelkén, bűvészinasként szolgálni kényszerítette, megszállta, mint a mánia, több volt, mint amennyit megmagyaráztak belőle. Egyszerre csodálatos bőség fakadt fel az életrekeltett gólemben, sugárzott belőle a sokféle értelem, szín; kommentárok serege sem tudott végére járni árnyalatainak. Legkevésbé maga a szerző; őt vette le legjobban lábáról a feltámadt erő, ő lett az első áldozata a varázslatnak. És éppen az áldozatulesés szabadította fel a varázslatot, a résztvevő alámerülés az idegen lélekben. Sajnálta égő szánalommal a teremtményeit, mint Dickens, vagy gyűlölte, mint Flaubert, csak közömbös nem volt irántuk, mint a mai úrhatnám regényíró.

Az írói részvét persze nem azonos az emberivel, ha rajta is alapszik. Hiányzik belőle az elérzékenyülés, ami valóságos élményeinket kíséri és megfosztja művészi teljességétől, fizikai benyomásban oldva fel a lélektani feszültséget. Az író kikerekít, nem ismer könyörületet a gyötrésben, alapjában szadista; ha maga is elérzékenyülne, rossz író lenne, alakjai szétmállanának a keze között. Csapásokat zudít reájuk, de torkában szorongó aggodalommal figyeli viselkedésüket, kínozza őket és velük kínlódik. Dickens, Balzac, Tolsztoj, Hardy, a nagy realisták, nagy szenvedtetők és nagy szenvedők voltak.

A részvét-részvétel stílusbeli jelentkezése az aprólékosság. Nincs realizmus a kis dolgok kultusza nélkül. Az élet életszerűvé csak a halmozással válik, a lélek, akár a test, egymásutáni sok-sok gesztusban fedi fel jellemző magatartását, réteget kell türelemmel rétegre fektetni, hogy végül megszülessék a benyomásunk, vannak még feltáratlanok is. A változatoknak nem szabad az alaprajzhoz igazodniok, önállóan kell, hogy burjánozzanak; mert semmi sem öli meg jobban a valószerűséget, mint az eltökéltség látszata. A vérbeli realistát nem is kell félteni. Ahogy embereiben, az eseményekben sem a célravágtatás érdekli, hanem az előidézés, a részletek áradása, amelynek sodrában alámerül, mint az úszó a folyóban.

A változat nem zárja ki, sőt megkívánja az ismétlést; a gazdagságot a visszatérő motívum húzza alá, a bőséget az újra meg újra felbukkanó ismerős akkord érzékelteti. Nincs hálásabb az emlékező olvasónál, aki újból találkozik az egyszer megfigyelt mozdulattal, szavajárással, cselekedettel: igen, ő az, gondolja megnyugodva és ezzel az örvendező ráismeréssel kezdődik az alakok halhatatlansága. Dickens hőseinek szabályosan ismétlődő tic-jei legbiztosabb zálogok a fennmaradásukra.

A realista regények lényegükben a koroktól függetlenül hasonlítanak egymáshoz, időtlenül adnak számot a felületén változó élet alapvető egyformaságáról. Fielding elméleti fejtegetései egy-egy regényszakasz élén tisztára tizennyolcadik századiak, megfakultak; a fejezetek csodálatos frissességgel illenek az újabbak, egy Dickens vagy Tolsztoj elbeszélő művészetéhez. A mesélésnek, bármilyen újítás és korízlés szolgálatában álljon is, ősi törvényei vannak, amelyek büntetlenül át nem hághatók. Kísérletek a multban is történtek a lázadásra, a barokk, a romantika is stilizált, a tizenkilencedik századvég a napihír-realizmusban gyönyörködött. A vérbeli realista mindig érezte, hogy kyklopsi munka vár reá, erejének végső megfeszítése, az írásba belezsúfolni a kimeríthetetlen valóságot. A realista regény, hogy megérdemelje nevét, csak várnak épülhet meg, kövek ezreiből, fáradtsággal és verejtékkel.

*

Steinbeck regénye a felsorolt veszedelmek szélén jár, anélkül, hogy beléjük esne. Szociális vádiratnak készült; a tendenciát azonban mondhatnám levezetik a szabályos ritmussal időnként visszatérő rövid kis fejezetek, általános helyzetképek, amelyek szaggatott, hangsúlyozottan mai modorukkal is elütnek a történet széles, epikus menetétől. Az író indulatát gőzszelepként viszik el a kazánból, ahol csak robbanna és rombolna. A vád süvölt, maga a regény mesél; mindkettő teljesíti a feladatát.

A hősök parasztok, akiket a tőke mitikus szörnyetege elüldözött földjükről és most egy új népvándorlásban keresnek új hazát. A nagy migráció a regény; a teherautók útja hegyeken, pusztákon, ellenséges városokon keresztül, míg a nyomor államából, Oklahomából elvergődnek az igéret földjére, Kaliforniába, hogy ott megint előlről kezdődjék minden, mert nincs megoldás. A teherautónak nincsenek különösebb kalandjai, útja mégis hősköltemény, elakadásai csatavesztések, továbbjutása győzelem. És argonautái, a parasztok, mennyire híjával vannak minden kelléknek, amelyekkel fel szokták ruházni őket! Tájszólásban beszélnek, de sűrű párbeszédeikben, töprengéseikben, kételyekben és örömökben nem néhány előre elhatározott alapvonás ölt alakot, hanem bő, kúsza, szinte kiismerhetetlen lelki gazdagság, az emberség őserdeje, a nagy regények dús tenyészete. Nem lihegőn odavetett, elnagyolt jelzésekben, a parasztregények üres alfresco-stílusában, hanem százával összehordott, eleven kis jelenetben, melyek észrevétlen vezetnek beljebb, egyre beljebb, míg elveszünk sűrűjükben. A továbbsiklatás utólérhetetlen művészetével iródtak, nem állnak meg hatást lesve, kikiáltva a tanulságot, rikító csattanóval; nyugodt gördülésükben az élet folyamatossága érzéklődik, a realizmus igazi értelme. A nagyapa, ez az akaratos gyermek, útközben a belégyömöszölt altatótól, vagy a fáradtságtól meghal. «Apa halkan kérdezte: 'Mi volt?' 'Szélütés' - felelte Casy - 'jó gyors szélütés.' Az élet újra megindult.» Elhantolják, mert nincs idő megállani és nincsen pénz a temetésre. Gonoszság? Nem, csak a végső dolgoknak végső tudomásulvétele, paraszti lefegyverzettség a természet erői előtt. Később a pusztaságban meghal a nagyanya is, a vallásos anyóka. Anya virraszt felette a kocsira szerelt sátor belsejében és nem árulja el halálát, míg keresztül nem vergődtek. «Tom megszólalt: 'Jézusom, egész éjjel mellette feküdtél!' 'A családnak át kellett jutnia' - felelt anya elgyötörten.» Az új halottat már illendően eltemetik.

Mert a főhős természetesen itt is a család, a két ártatlanul játszadozó gyermekkel, a nagy leánnyal, aki terhes és csak a születendő gyerek sorsa érdekli (halottan fogja a világra hozni), a fiatal férjjel, aki zavart áhitattal néz titkot hordozó asszonyára, de gyáva és végül megszökik a nyomorúság elől, a három fiúval, köztük a regény csendes főhősével, a börtönből visszatért Tommal, («Megszöktél? - kérdi öccse. 'Nem' - feleli Tom - 'elengedtek.' 'Óh!' Al kicsit csalódott volt.»), John bácsival, akit büntudat gyötör, mert felesége betegágyához nem hívott idejében orvost és most folytonos gyónásával gyötri társait, a zsörtölődő, veszekedő nagyszülőkkel, az apával, aki keményen dolgozik, de már beletörődött, hogy esettségében mások vezessék és főleg az Anyával, aki az összetartó, a család óvó szelleme.

Kiosztott szerepek helyett (és John bácsi rögeszméje, láttuk, itt nem ellenmondás) a család lassan, a szemünk előtt épül ki kicsiny fellegvárrá a viharban, válik valamennyi osztályostársuk képviselőjévé, csodálatos egyéni arccal, fokozatosan kibomló tulajdonságokkal. A regény végéig meglepetéseket tartogat számunkra, közben mégis jó ismerősünkké vált valamennyi tagja, alakjuk egyre teltebben, egyre plasztikusabban emelkedik ki, nagy epikus élményekre emlékeztetően. Tom passzivitása egyszer szökik fel erőszakos cselekedetbe, újra embert öl, hogy megbosszulja a barátja meggyilkolását; a börtönbe is indulat juttatta. A kétszeres gyilkosságnak mégsincs jelentősége, mesterien letompított szín az egyéniségében, amelyből csodálatosan megvesztegetően csak rokonszenv sugárzik. Nagy derűs nyugalma az anya elszántsága mellett a család legfőbb erőssége; jótékony delej, amely az olvasót is hatalmába keríti. A kétszeres gyilkos jó ember; ösztönösen, idegeinkkel fogjuk fel, hogy az, egyetlen szó utalás sem kell. A realizmus titkaihoz tartozik az életet magyarázkodás nélkül érzékeltetni. Az anyánál is viselkedésből, szavakból, tettekből érezzük meg a lélek örökbuzgását, a lankadatlan készenlétet; az író alighogy tudomásul veszi, mi magunk jövünk rá, «milyen óriás ő.» Ez a telítődés egy másik lélek kincseivel, a fokozatos birtokbavétel és megvilágosodás a realizmus legfőbb ajándéka az olvasó számára. És amit érzünk és a titok, ami hozzásegített, egy szóban megint: a részvét. Ha a tragédia megtisztít, a realista regény, ha igazi, igazabbá, emberszeretőbbé nevel.

A tetszhalott feltámasztása mindenesetre John Steinbeck érdeme marad.

[+] John Steinbeck: The Grapes of Wrath. V. ö. Nyugat, 1939. 8. sz.