Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám
kértem tőled, hogy sugaras ifjuságoddal
világits nekem - hátha fényénél a mély kutból
hová lezuhantam, az édes életbe
még egyszer visszatalálok.
gyermek, makacs türelemmel fogod kezeimet
hány hete már? hány hónapja?
és nem fáradsz el a konok öngyilkost
ujra és ujra partra segiteni.
vackomból, igy köszönöm neked értem áldozott
napjaidat. Mosolyogj! akkor is, ha hitvány
hálátlansággal keveslem tőled az áldozatot.
Mosolyogj! mosolyodtól éledek, mintha hosszu
tél után kisütött volna rám a nap.
Egyszer talán majd ezt is megbocsájtod!
Nehéz mellettem. Tudom, örülsz, ha vidám
társaid közé visszabocsátlak!
hogy jó neked, ha ólmos szomoruságomhoz
lehúzlak? Egyszer talán majd mindent
megbocsájtasz és megvigasztal, ami most
nekem vigasz: hogy nem veszhet el
semmi jó e földön! csak éppen
valaki más lesz jó helyettem
hozzád! A jóság kézről-kézre jár
egymásbakulcsolt láncban öleli át
a világot - és törvény, hogy sohasem
annak keze adja vissza,
akinek néma áldozattal
jóságod odaadtad.