Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

A Mária Valéria-utcában új kiállítási helyiség nyílt meg, amely túlnyomó részében mesterséges világításra szorul. Csupán kisebb méretű gyüjtemények és kisebb méretű művek bemutatására alkalmas. Befogadóképessége körülbelül akkora, mint a megszünt Fränkel-szaloné. A kiállítási lehetőségek növekedése mindenesetre igen örvendetes, különösen, ha az új vállalkozást vezetői helyes irányban fogják igazgatni.

Az első tárlat, mely Magyar mesterek színes vázlatai címmel lépett elénk, kissé hevenyészve válogatódott össze. Nem valami következetesen igazodik címéhez, mert szobrokat is tartalmaz, azonkívül bőven akadnak benne olyan művek, amelyek egyáltalában nem vázlatok, hanem tervek, félbenmaradt festmények, sőt a mai mértékkel mérve befejezett alkotások. Bizonyára még érdekesebb lett volna e kiállítás, ha kizárólagosan a kialakuló művészi teremtés ismertetésével foglalkozik. Több fáradsággal és utánjárással nem lett volna lehetetlen ilyen jellegű anyagot összeválogatni.

A kiállított festmények egy részét a Szépművészeti Múzeum, a másikat, a nagyobbikat maguk az élő művészek szolgáltatták. A régi anyag csak részben tanulságos. Markó Károly félbenmaradt kompoziciója érdekesen mutatja a mester munkamódját. Szinyei Merse «Bacchanáliá»-ja mindenki számára hozzáférhető a Szépművészeti Múzeumban. Munkácsy Mihály jóval több figyelmet érdemelt volna, itt látható «Búsuló betyár»-ja egyáltalában nem tartozik java vázlatai közé, a másik neki tulajdonított tájképvázlat pedig épolyan kevéssé származik tőle, mint a képre ráhamisított aláírás. A múzeum gazdag anyagából sokkal különb Munkácsy-vázlatokat lehetett volna összeválogatni.

Az élő mesterek névsora ellen aligha lehetne kifogást emelni, legfeljebb, hogy sokan hiányoznak, akiket kár volt kihagyni. A beküldött, legtöbbnyire kész művek azonban nem mindig legjava teljesítményeik közül valók.

Nem hagyhatjuk szó nélkül a kiállítással kapcsolatban kiadott háromoldalnyi magyarázatot sem, mely a művészi vázlat jelentőségével foglalkozik. Akármilyen jószándékú és akármennyi helyes észrevétele van is, több megfontolással kellett volna megírni. Érthetetlen, hogy a szerző Michelangelonak a firenzei Akadémiában látható félbenmaradt rabszolgaszobrait domborműveknek nevezi, még különösebb, ha azt állítja, hogy Buonarotti nem készített a szó igazi értelmében vett terveket és vázlatokat, hiszen köztudomású, hogy mennyit rajzolt, tervezett, míg egy művéhez hozzáfogott. Szinte megdöbbentő, ha Szinyei «Majális»-áról azt állítja, hogy vázlatosan van festve, s hogy témája ugyanaz, mint a «Pacsirtá»-é!

A Tamásgaléria magyar grafikai kiállítása, mely rézkarcokat és fametszeteket gyüjtött össze, örvendetesen irányította a figyelmet a fejlett magyar rézkarcoló művészetre, amely közönségünkben soha sem tudott megfelelő kedveltségre szert tenni. Pedig Szőnyi István egykori iparkodásával olyan újjászületés kezdődött e téren, melyet dúsabb virágzásnak kellett volna követni! Néhány passzionátus gyüjtőtől eltekintve a közönség szélesebb rétegeit alig tudta meghódítani, pedig a művészi rézkarc még mindig több élvezetet nyujt és inkább díszít, mint a hivalkodó aranyrámákban rikoltozó, részletfizetésre vásárolt mázolások. Arra pedig, hogy a mappába gyüjtők száma megszaporodjék, ma kevés a remény. Így művészeink inkább csak mellékesen gyakorolják ezt a gyönyörű kifejezésmódot és nagyobb méretű lapokat alig-alig készítenek.

A Szinyei-társaság tavaszi szalónja a nagymezőutcai kiállító helyiségben nagyrészt inkább főiskolai kiállítás volt, mint a mai festőfiatalság gyülekezése, anélkül, hogy elérte volna a főiskola legutóbbi, emlékezetes kiállításának színvonalát. Inkább a mesterek hatását találhattuk meg, mint új és figyelemreméltó tehetségek kibontakozását. Sajnos, számosan távolmaradtak róla, akiknek itt lett volna helyük, aminek magyarázatát nyilván a mai igen keserves viszonyokban kell keresnünk, amelyek éppen a tehetséges fiatalságnak teszik majdnem lehetetlenné a művészi alkotást. Így nem volna sok értelme, ha egy-egy nevet kiragadnánk a kiállítók közül, minket inkább a kiállítás egésze érdekel, amely ezuttal sem volt különösebben biztató.

Egy termet a Társaság egy nyomorúságban elpusztult igen tehetséges fiatal festő, Balázs János emlékének áldozott. Rajzai, vázlatai, néhány kész festménye arról tanuskodnak, hogy egy igen tehetséges művész-egyéniség kialakulását tette lehetetlenné a halál.

A Fővárosi Képtár Csánky Dénesnek kétszázötven budapesti látképét mutatta be, amelyek egytől-egyig vízfestmények. Ez a gyüjtemény egy része annak a hétszáz lapból álló sorozatnak, melyet a főváros megvásárolt múzeuma számára.

Csánky mint aquarellfestő kezdte művészpályáját. Jól emlékezünk első jelentkezésére, amidőn nemcsak kis, hanem a vízfestésnél szokatlan nagyméretű, virtuózan festett, higgadt naturalizmussal látó alkotásokkal jelentkezett. Már ekkor is biztosabban uralkodott a részletező aquarellezés technikáján, mint bárki más. Tulajdonképpeni hivatására akkor talált rá, amikor városi látképek festésére adta magát. Mintegy hat évvel láttuk először budapesti vedutáit a Nemzeti Szalónban. Csupa kisméretű képet, a legszebbeket, melyeket valaha fővárosunkról festettek. Rajzuk halálosan biztos pontossága és a színezés tartózkodó fínomsága egyaránt biztosította sikerüket.

Most évek multán ennek a nagy gyüjteménynek láttára elismerésünk még teljesebbé vált. Csánky nemcsak lefesti, hanem igaz művészettel nemesíti meg témáit. Virtuozitása e kis képecskéken sem csökkent, sőt talán még fejlettebb, mint pályája kezdetén volt, de mivel erős művészi átérzéssel párosul, csupán eszköz és nem cél. A kiállított lapok között egy sincsen, amely ne volna átélt művészi elgondolás is, de igen sok olyan lapban gyönyörködhettünk, amelyek egészen elsőrangúak. Bécs nagy Kleinkünstlerére, Altra kellett gondolnunk, hiszen Csánky műveiben is hasonló biztosságot, hasonló lelkesedést és művészi átélést fedezhetünk fel.

A főváros vezetőségét mindenesetre a legteljesebb elismerés illeti meg azért, hogy megvásárolta ezt a pompás sorozatot, amely mindenképpen művészi formában örökíti meg fővárosunk látképeit.