Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: Szabó Lőrinc Villon-fordítása
François Villon Nagy Testámentuma. Fordította, bevezette és magyarázatokkal ellátta Szabó Lőrinc. Hincz Gyula rajzaival. Singer és Wolfner

Szabó Lőrinc lefordította Villon főművét, a Nagy Testámentumot. Fordítása megközelíti a teljességet: az eredeti mű 173 oktávájából 140-et, 21 betétjéből 19-et ad. Amit fordítatlanul hagyott, az a Grand Testament erőtlenebb hatodrésze. A híres oktávákat előtte Téry Sándor fordította magyarra, de ő csak a Kis Testámentum szövegéhez csatolt belőlük, mintegy mutatóban, 21 szakaszt és néhány balladát. Szabó Lőrinc új kötete most már kerek és teljes arcát adja magyarul a nagy francia költőnek.

François Villon nagyságát nem valami érzelmi vagy gondolati mélység teszi, hanem egy magasabb értelemben vett emberi és költői tisztaság. Vannak lelkek, amelyek megúszhatják a szennyek és bűnök egész óceánját, mégis megmaradnak eredendő tisztaságukban és ártatlanságukban. Ilyen lélek fejeződik ki a villon-i poézisban is. Ez a hetyke csibész, ez az elszánt útonálló és betörő, kültelki lator és kocsmatöltelék egész nyomorult életében megőrizte elragadó naivságát, a szókimondás kedves tisztességét. Hamvas maradt. Komorsága és vidámsága, gúnyja vagy rémülete mindig egy romlatlan-rossz diáké. Nagyképűség, póz és pátosz egészen idegen tőle. Beszélni szokás «modernségéről», de Villon csak korához képest modern. Úgy ahogy például Catullus az, aki kamaszos nyiltságával, fesztelen, naiv kiállásával az évezredek fölött Heinének és Petőfinek nyujt kezet. Ma modernségen, úgy gondolom, a lélek többrétűségét, a lelki síkok bonyolult és tétova egymásbajátszását értjük, s Villonban ilyesmit nem találni. Költészetében semmi homály, semmi rejtély. (Nem filológiáról van szó!) Vallásos áhitatában és cinikus elvetemültségében egyaránt van valami üde felületiség, valami ismerősen-emberi, átlagos és valószerű. Titkos búk és névtelen örömök nem az ő hangulatai. Minden érzésének konkrét, néven nevezhető és néven is nevezett, észszerű oka és magva van. Érzékiségéből is hiányzik minden modernül tragikus vonás: gátlástalan és szabadszájú, metafizikai szenvedés és kínzó fantázia nélkül. Ennek a költészetnek és ennek a léleknek a horizontjai igazán nem vesznek a végtelenbe: csak egy furcsa emberi figura áll előttünk, - de az aztán nyitott szívvel, mezítelenül.

Villon mint fordítói lecke nem tartozik a könnyebbek közé, de Szabó Lőrinc győzelmesen küzdött meg a feladattal. A villon-i nyerseségben, fesztelen szókimondásban és hangbeli keménységben sok mindent rokonnak érezhetett a maga költői módjával, s ezek az érintkezési pontok szerencsésen ihlették fordítói munkájában. A fordító-siker legelső feltétele a fordított költő hangjának - e hang színének, lejtésének, erejének - eltalálása, és Szabó Lőrinc már itt csatát nyert. Hangja - a nyelvkülönbség-adta végzetes és természetes határok közt - valóban villon-i, és semmi sincs benne a fordított versek gépzenéjéből, alattomos, megfoghatatlan, de lehangoló zörejeiből. Szabad zengése mindig az élő vers tisztaságával hat. S ez a zengés kivált akkor ragad el bennünket, ha látjuk, hogy nem tartalmi hűtlenség vagy formai lazaság volt az ára.

Egyik nagy nehézsége a Villon-fordításnak az egy-rímre hangolt sorok nagy száma. A rímek kényszere sokféle torzulást okozhat a szövegben, főképpen azt, hogy az egyszerű eredeti a fordításban keresetté válik. A Nagy Testámentum fordítójának eléggé nem dícsérhető jótulajdonsága, hogy - ámbár a rímek sűrű gátjait sehol sem kerüli meg -, szövege mégis egyszerű, bámulatosan egyszerű marad. Oly természetesen, már-már prózai mindennapisággal folynak ezek a magyar versek, mintha nemcsak a fortélyos rímképletet nem tartanák szem előtt, hanem a szótagszám és a jambusi lüktetés sem kötné őket: «Ha a nő, kit hűségesen szolgáltam, akinek örültem, s akitől annyi gyötrelem kinját-piszkát megadva türtem, megmondja mindjárt s egyszerüen, hogy mit akar, - de nem! nem ám! - könnyü lett volna menekülnöm horgáról idejekorán.» Szándékosan írtam le egyvégtében prózai tördelésben ezt az oktávát, éreztetni akartam, mennyire erőszak nélkül sikerül a nehéz formájú vers (ababbcbc a rímek rendje!). A rímek ilyen nagy csoportját (főkép a balladákra gondolok) lehetetlen színes muzsikájú, nagy, tiszta rímszókból összehozni, de erre nincs is semmi belső szükség. Szabó Lőrinc is megelégszik, mint gyakran eredeti verseiben is, a legszürkébb, leghalkabb zengésekkel, még ragrímekkel is, teljesen emancipálva magát a «szép rím» aranyjánosi s újabb hagyománya és kényszere alól. Jellemző rímsorozatai: «gyűlöli - neki - napjai - valaki», «rágalmazom - átkozom - gondolom - paradicsom». Ez annál figyelemreméltóbb, mert éppen műfordítók szokták a zsongó-csillogó rímeket hajszolni, ezekkel vélvén megadhatni fordításuknak az eredeti érték fölényes és szembeszökő karaktervonását. Szabó Lőrinc puritán rímelő, elannyira, hogy néha valósággal hiányát érzem fordításában egy-egy kackiás-kabarés kínrímnek, amilyenhez hasonló a Villon rímgarmadáiban is akad. Azt talán mondani se kell, hogy a jambus-sort is teljes szabadelvűséggel kezeli, a sorvégen sántító lábtól se riad vissza. Általában: minden olyan licenciára bátor, amely az élő hangsúlyú, tiszta értelmű, erős, egyszerű, plasztikus beszéd szolgálatában áll. Igy éri el, hogy szövege mindig könnyű, de sohasem könnyelmű. S ép a licencia ilyen felfogása teszi, hogy engedményei valójában - vívmányok.

Ha valaki művészi prózában fordítaná le a Nagy Testámentumot, az sem férkőzhetne sokkal közelebb a tartalomhoz, mint ez a verses fordítás. Csaknem az egész művet egybevetettem az eredetivel, s nem találtam egyetlen felróható tartalmi túlkapást sem. Azok a fogások, amelyekkel a fordító a francia szövegnek, jobban mondva: a francia és a magyar nyelv elütő természetének kelepcéit kikerüli, bátrak és szellemesek. Különösen a kérdő fordulatokat használja nagy kedvvel és sikerrel, rendszerint azért, hogy takarékoskodjék a szótagszámmal. «Püspök?... az én szememben nem az! - S'evesque il est... Qu'il soit le mien je le regny». «Apám? Nem voltak gazdagok, sem ő, sem nagyapja, Horace. - Mon pere n'ot oncq grant richesse, Ne son ayeul, nommé Horace». Ilyen kérdőjeles tömörítést majd minden lapon találni.

A kötetet gonddal írott, a kétes, legendai részeket mellőző, a megbízható tényeket lelkiismeretesen számbavevő életrajz vezeti be, s a fordítás kérdéseit megvilágító, Villon költészetét is behatóan elemző, hasznos jegyzetek zárják le.