Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám · / · Gyergyai Albert: Centenáriumok

Gyergyai Albert: Centenáriumok
DAUDET.

Ő volt a mult századvégnek legnépszerűbb, legdédelgetettebb regényírója. Alig jelent meg Párizsban, tizenhét évvel, zsebében pár verssel, hogy, mint Ambrus írta róla, «az irodalomnak és az irodalomból éljen», egy-kettőre minden szívet s minden kiadót meghódított. Mintha a lapok, a szalónok és maguk az olvasók is csak erre a kis provence-i «tücsökre», vagy «cigányra» vártak volna, ahogy barna arcbőre, hosszú haja és jó kedve miatt hívták, - azonnal, minden aggály nélkül lelkes híveivé szegődtek s egy-egy újabb Daudet-könyv nemcsak az írónak hozott sikert, hanem nékik, a híveknek is mind fényesebb önigazolást és elégtételt. Leghíresebb kortársai sosem ismerték ezt a kényeztetést: Flaubert, kivéve Bovaryné-t, inkább csak tiszteletet nyert műveiért, a Goncourt-okat jórészt csak a beavatottak értékelték, Zolát ugyanannyian támadták, mint magasztalták s még Maupassant híre se volt híján a botránynak vagy az üldöztetésnek. Daudet-t viszont mindenki szerette, a nők éppúgy, mint a kritikusok, a naturalisták nem kevésbé, mint a csak régimódin érzelmesek, egyszerű lelkek ugyanúgy, mint az irodalom inyencei. Az ily hatás tömérdek elemből tevődik össze s az író tehetségén kívül személyes varázsa a főalkatrésze. Van író, kinek személye inkább csak árt művei sikerének, másoknál viszont, mint Daudetnál, nálunk Mikszáthnál, vagy Krúdynál, nincs törés, nincs különbség az irodalmi és életbeli egyéniség között s a kettő nemhogy lerontaná, inkább kiegészíti egymást. Akik Daudet-t csak műveiből ismerhették, azok, míg élt, őt magát is szerették volna megismerni, annyira telítve volt minden műve a legélőbb, a legszemélyesebb vonásokkal. Akik pedig ismerték, megint csak őt látták könyveiben, az ő virgonc jókedvét és ellágyuló érzelmességét, jóságát és iróniáját, műérzékét és élethűségét, e másoknál oly ellentmondó, nála oly összhangzó tulajdonságokat. És végül, személyes varázsa mellett, senki sem szerette úgy az életet, nemcsak pályája delelőjén, hanem a szenvedés éveiben is - és pedig korának, a századvégnek lázas, bonyolult életét, amelyet híven, részletesen, szinte kézzelfoghatóan ábrázolt, s a kortársak mindig hálásak az ilyen érzékletes tükörképért.

Ma már ez a varázs megszünt, legfeljebb emlékiratok szólnak róla, a századvég valóságát újabb valóság váltotta fel, viszont itt vannak előttünk a régi, híres Daudet-könyvek, melyeknek már a címe is megdobogtatta az olvasók szívét s amelyek, mint a friss kenyér, úgy fogytak mingyárt megjelenésükkor, százezres, százhúszezres, száznyolcvanezres példányszámban! Mily megható, hol könnyes, hol verőfényes históriák, a könnyelmű kurtizán magárahagyott gyermekéről (Jack), a vénülő széplányról, aki nem engedi zsákmányát (Sapho), a hírneves üzletházról, amely végül is összeomlik (Fromont jeune et Risley aîné), a trónjavesztett fejedelmi párról, amely oly elhagyatva él Párizsban (Les Rois en exil), hát még a Provence Háry Jánosának, a nagyszájú, de szeretetreméltó Tartarin-nek kalandjairól! S mily eleven galériája a sok kedves és furcsa figurának: a Kis Izé, a szegény kis Jack, Delobelle, a vén ripacs és angyali leánya, Désirée, Numa Roumestan, a délvidéki, Gambetta-szerű politikus, Sapho, a századforduló e tragikusabb Manon-ja, s mindenekelőtt Tartarin, a provence-i francia torzképe, aki hős, mint Don Quichotte, de szereti a kényelmet is, mint Sancho Pansa! Mindezek nagyrészt ma is élnek, ma is sok olvasót gyönyörködtetnek, de, valljuk be, nem oly mértékben, sőt bizonyos fenntartásokkal; vajjon miért? Talán mert Daudet regényeit ma már nem is érezzük regényeknek, hanem apró, szaggatott fényképfelvételek sorozatainak, melyeknek gyors lüktetése és cikázó nyugtalansága mintha a regény lényegét támadná meg, vagy azt, amit ma annak tartunk. Amellett Daudet mindenütt jelen van regényalakjai mögött, sőt nem egyszer mellettük is, bírálja és magyarázza, gúnyolja és sajnálja őket, holott legtöbbször jobb szeretnők, ha egyedül maradhatnánk velük s magunk dönthetnénk érzéseink s magatartásunk felől velük szemben. És végül Daudet, a nagy írásművész, akinek egyes lapjain a legattikaibb mérték zenél s aki annyira ismeri egy jelző súlyát, egy félmondat árnyalatát, egyben: az érzelmességben mintha nem ismerne mértéket, s mintha legtöbb regényében csak azért keresné a bús helyzeteket, hogy minél több alkalma nyíljék egyrészt a maga ellágyulására, másrészt meg olvasói megríkatására...

De ezek a meggondolások párává, semmivé oszolnak, mihelyt a nagy regények helyett Daudet elbeszéléseit, a Hétfői Miséket s főképp a Malombeli Leveleket olvasgatjuk. Itt még nem a századvég csillogó krónikásával van dolgunk, hanem az európai irodalom egyik legnagyobb elbeszélőjével, akinek egyes remekeit nyugodt lélekkel állíthatjuk Csehov, Kipling vagy Maupassant legszebb novellái mellé. A Malombeli Leveleknek már a kerete is kis novella. Az író, a párizsi író, meglátogatja szülőföldjét, kibérel egy elhagyott és omladozó provence-i malmot, onnan jár el napról-napra a környékre és az ismerősökhöz s onnan küldi el lapjának útjai és felfedezései eredményét: ki nem látja itt a mintáját akárhány későbbi novellagyüjteménynek, nálunk a Jó Palócoknak, s az Én Falumnak? Némelyik «levél» csak vázlat, más darabok csak afféle etnográfiai érdekességek s imitt-amott e kötetben is érzik a már híres párizsi szerző kacérkodása az olvasóval -, de még ezt is leszámítva, mennyi remekmű egyetlen kötetben! Ki nem ismeri nálunk is a Két Kocsmát, az Öregeket, Seguin úr kecskéjét, vagy a verselő Járásbírót? Ezek már nem is novellák, hanem prózai költemények, amelyekben a mese, a táj és az író mosolya egyetlen nagy ragyogásba, a provence-i nap fényébe olvad. S mindannyi felett ott uralkodik e meséknek gyüjtőhelye, mint egy méhkaptár, a Malom, egy Rhone-völgyi zöldelő dombon, vadszőlővel, mohával és rozmaringgal borítva, amelynek egyetlen szobájából oly gyönyörű kilátás nyílik az Alpokra, a Cévennes-ekre, az olajfás utakra, a legelésző kecskékre, mindarra, ami e novelláknak keretet, légkört, zenét és illatot ád. Ez a malom ma is megvan, valahol Arles környékén, múzeumnak rendezték be Daudet provence-i emlékeivel és így Daudet szülőföldjén kortársként, szemtanuként jelképezi egy nagy író s egy szép vidék szerencsés és termékeny egybeolvadását.