Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám

Halász Gyula: Erős várunk, a nyelv
Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei I. - Sajtó alá rendezte Illyés Gyula - Nyugat

«Micsoda bűvös, megható lélekjárás» - írja Kosztolányi Dezső, néhai jó tanárára, Simonyi Zsigmondra emlékezve, aki «a temetőből is küldözgeti kéziratait» folyóiratának, a Magyar Nyelvőr-nek. Az Erős várunk, a nyelv kötetét lapozgatva ezek a kegyeletes szavak ragadják meg figyelmünket. Kosztolányi is a sírból ajándékoz meg bennünket nagyszerű munkájával. Minden sorát ismerjük már életéből, mégis fokozódó meglepetéssel olvassuk újra meg újra a kötetbe testesített írásokat.

A gazdag írói hagyaték összegyüjtőjét, Illyés Gyulát is meglepte, hogy ezek az éveken át elszórt tanulmányok mily könnyedén «kerekednek könyvvé... A szerkesztést szinte isteni kéz végzi, maga a Múzsa.»

Meggyőződéssel valljuk, hálás és mohó olvasók, az előszó írójával: «...íme itt a mű, a legkülönb, amit eddig a magyar nyelvről magyar szépíró alkotott. Szellemes, elmélyülő; pompás felkészültséggel harcoló és hódító. De elsősorban azzal ejt meg, hogy vallomás.»

Vallomás. Igaz. Hallgassuk meg, mit mond anyanyelvéről: «Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.» Másutt így vall róla: «Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a lehelletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama...»

Forró gyönyörűsége telt magyarságában. Rajongója nyelvünk szépségének, kifejező erejének. Játékos beszélgetés közben is elapadhatatlanok voltak mélybevilágító gondolatai. Soha könyv még annyira föl nem támasztotta halottaiból íróját, mint ez az élő-eleven kötet.

Négyessy László, az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának elnöke 1931-ben mondotta előterjesztésében Kosztolányi nyelvi cikksorozatáról, hogy «ki kellene menteni a feledésből és... könyvben tenni állandó olvasmánnyá.»

Óhajtása most teljesedett. Az irodalom és a nyelvtudomány egy hasonlíthatatlanul eredeti munkával gazdagodott vele.

Most, amikor beszélni készülök a könyvről, a mondanivaló bőségének a zavarával küzdök. Soha könyvismertető nem érezhetett erősebb csábítást, hogy magát az írót szólaltassa meg. Hiába sorolnám föl apróra, mi mindenről szól ez a könyv, ez semmit sem mondana magáról a csillogó műről. Lényege a forma.

A puszta tartalomjegyzék segíthetne rajtam: az legalább kíváncsiságot ébresztene, ugyan mit is írhatott Kosztolányi például ezekről a furcsa fejezetcímekről: Öreg szavak. - Cz. - Portugálul olvasok. - Pajzán szóképek. - Majdnem-mondások. - A nyájtól elbitangolt szavak. - Bábel tornya. - A színésznő százéves. - A tíz legszebb szó. - Der, die, das. - Szótárat lapozgatok. (És még sok más.)

Azt mondtuk, egységes ez a könyv. Igaz. És mégis milyen változatos, mennyi felé tekintő, mily könnyed, derült és csapongó! Egy gazdag és hajlékony elme kápráztató tüzijátéka. Meghat és megnevettet, elgondolkoztat és elképeszt, meggyőz és mulattat.

Első írását a legújabbaktól évtizedek választják el, mégis alig fedezünk föl ellenmondást nézeteiben. Legelső kis cikke talán az egyetlen, amelyre rácáfolnak későbbi írásai. A huszonegyéves Kosztolányi még hitt az egységes világnyelv jövőjében, nyelvészeti remekműnek mondja az esperanto-t és «sikert kivánó üdvözletét» küldi a genfi Kongreso universala de Esperanto-nak. Könyvében többször visszatér még a világnyelvekre. Már nem hisz bennük.

Én híttam föl a figyelmét Ogden tanár «találmányára», az angolból egyszerűsített Basic English-re. Megmosolyogta ezt az ösztövérséget. «Nem erre a 750 szóra (százzal tévedett!) vágyakozunk mi» - írja. - «Anyanyelvünknek mind a 140.000 szavára vágyakozunk... anyanyelvünk... bűvös szellemi légkörére van szükségünk, mely levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.»

Hét-nyolc nyelven olvas, mégis csak anyanyelve «az igazi, a komoly nyelv.» Csak ezt érdemes beszélni. A többi egy kicsit afféle madárnyelv. Európaisága viaskodik magyarságával.

De szeszélyességében is tárgyilagos: magasztalja a franciát, megvédi a legparányibb nemzeti nyelvet. Csak idegenmajmolásunkat veti meg és ítéli el. Itt aztán nem ismer irgalmat. Németes mondatszerkesztésünket, latin szavaink túltengését ostorozza. A napilapok a bacillusgazdák (főleg voltak), mindenre van rovatuk, csak a nyelvészet a mostohagyermek. (Ezt régebben írta.) Eleven és fürge irodalmi társaságot sürget a nyelvszegényítés ellen.

Ő figyelmeztet rá, hogy ha Csonka Magyarország nem ország, «a csonka magyar nyelv sem magyar nyelv.»

«Keresztvízre tartja» a szópályázaton megszületett fellegjárót és elképesztőt s ezen a példán mutatja meg, nem vagyunk szegények, válogathatunk kincseinkben. Harminchat szót ajánl a fantasztikusra.

Megmagyarosítja az intelligenst, a pedánst, a konzervatívot, a statisztikát, a dumpingot és tömérdek más idegen szót, de megvédi a már polgárjogot szerzett jövevényeket. «...ha tiszteljük ázsiai mivoltunkat, mikor perzsák s egyéb népek szókincse hatott ránk, miért vessük meg európai mivoltunkat? Az ázsiai ezredév szent? Az európai ezredév kutya?»

Síkra száll a nyelvújítás meghonosult szavaiért, ezek sikeréből meríti a reményt, hogy «megférgesedett keveréknyelvünk» előbb-utóbb megtisztul. Akkor kell fülönfogni az idegen szót, amikor átlépi a határt.

Tízezer szót köszönhetünk a nyelvújításnak. Ez a mai nyelvvédő mozgalom szerényebb, «arányaiban és erényeiben kisebb, de talán hibáiban is.» Hatezer fölösleges idegen szó burjánzott el nálunk. Már-már csak a névelők és a ragok magyarok egyik-másik cikkben. Gondolkozzunk és írjunk magyarul. A gyermekeket tanítsuk meg nyelvünkre. «Lelkük még szűz. Agyvelejük még beíratlan, fehér lap... Kezdődjék itt a nyelvtisztítás, a nyelvművelés, a nyelvújítás.» De ugyanakkor a legmagasabb fokon is: az irodalmon. (Ez nem ellenmondás.)

A művészi irály titkairól is van mondanivalója, bár szabadkozik, hogy a nyelvművelő mozgalomnak nem célja, hogy megtanítsa írni, aki nem tud. Ezt többször ismétli, védekezésül, amikor a vitában ráolvassák, hogy «írni nem nyelvészeti kérdés». Mellének szögezik a kérdést, nem fölösleges rémlátás-e nyelvünk veszedelméről beszélni. Szeretném idézni talpraesett válaszát.

1916-ban írja első nyelvtisztító cikkét, éppen a Nyugatban. Panaszkodik, hogy fölszólítására senki sem hederített akkor. (Én is abban az évben küldtem első ilyesféle írásomat az orosz harctér fedezékéből - főként bizonyos magyarkodások megrovására - ugyancsak a Nyugatnak. A rövid vitát a hadifogság vágta ketté. De a jég meg volt törve.)

«Sokáig tétováztam, különösen a nyelvtisztaságot illetőleg» - írja. «Sajnáltam regényesen csillogó, távoli égtájakat sejtető, idegen szavainkat, melyekhez engem is megannyi emlék és élmény köt. Fájdalommal mondtam le róluk, egyenként. Ott hagytam őket, de sóvárogva utánuk tekintgettem.»

Aki «puristasággal» vádolja Kosztolányit, jussanak eszébe ezek a jellemző szavak. Önmagán kezdte a harcot s csak önmagához volt szigorú. Másokat türelemre int. Bölcsen tudja, hogy a nyelvtisztításnak van határa. (Csak «a nyelvpiszkításnak nincs határa» - csattan fel.) «Ez a harc legyen izzó, de ne könyörtelen.»

Kétfelé kell hadakoznia: a nyelvrontók ellen és a fejcsóválók ellen, akik eleve megjósolják a nyelvművelés kudarcát. Közben megfelel a mindent megértőknek, akik szentségtörésnek ítélik a mesterséges beavatkozást a nyelv fejlődésébe. Ezek még az Akadémia mozgalmától is idegenkednek, pedig a Magyar Tudós Társaság rendszabályának első paragrafusa így hangzik: «A M. T. Társaság a magyar nyelv kiműveltetésén igyekszik egyedül». Érdekes véletlen, hogy éppen száz éves volt Akadémiánk, amikor Nyelvművelő Bizottságát megalakította. Kosztolányi lelkes tagja ennek, szívesen eljár üléseire, felszólal s lapjában egyre tüzesebb hadjáratot indít nyelvünk védelmére. Megannyi cikksorozata: Túlvilági séták. - Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók. - Bábel tornya. - Nyelvművelés. - A lélek beszéde. - Nyelvünk ügye. - Egy kis merénylet a magyar nyelv ellen.

A címekből kitetszik, hogy ezek közül sokban heves csatákat vív, barátaival és ellenfeleivel. A Bábel tornyá-ban még a Nyelvművelés-ben Schöpflin Aladárral kel vitára, «olyan ellenféllel, aki egy gondolat becsületéért küzd,... tiszteletben tartja a vívás szabályait. Még sebet kapni is jobb tőle, mint tapsot attól, aki nem érthet meg.»

A Nyelvünk ügye című nyilt levelében egy egyetemi orvostanár elnöki megnyitójára válaszol keményen és meggyőzőn, lesujtóan gazdag adatokat vonultatva föl. Talán ennél is megsemmisítőbb az a cikke, amelyben a Nyelvünk és a nemzeti szellem című kis füzet szerzőjét figyelmezteti okoskodásának képtelenségére. Ez a füzetecske keveseli a nyelvünkben tért foglaló idegen szavakat, azt szeretné, ha azok is föltámadnának sírjukból, amelyek felett a nyelvújítás magyar szavai már diadalt arattak.

Az Antoine Meillethez intézett nyilt levelében forrósodik legizzóbbra Kosztolányi hangja. A Collčge de France tanárának az európai nyelvekről írt könyvét ostromolja meg és szedi ízekre ebben, a szellem és tudás fegyverével. Lehetetlen, hogy magát a tudós ellenfelet is meg ne hódította volna ezzel a lelkesült szózatával.

Az indogermán összehasonlító nyelvész elveri a port nyelvünkön, «a finn-ugor nyelvcsalád e csodálatos árváján».

Az arany-lenről, a csak Európa e keleti szögén nyíló aranysárga virágról - nyelvünk jelképéről - írt megkapó soraiban a költő szólal meg.

*

Költő műve ez a könyv. Az írás művészéé. Úgy tudott magyarul, mint kevesen valaha. Nemcsak ötletes és meggyőző nyelvi példáival mutatja meg, mi a helyes - a maga példaadásával is: könyvének kristálytiszta nyelvével, egyszerűségével, világosságával. Akaratlanul is megtanítja írni értő olvasóit - bármennyire szabadkozik is, hogy célja ennél jóval szerényebb. Gondolkodóba ejtő és mulattató stíluspéldákkal vet fényt az írásművészet sarkalatos titkára, a tömörségre.

Búcsúzóul egyik fejezetének a címét idézem: «Az anyanyelv édessége és végtelensége.» Édes anyanyelvünk bája ömlik el minden során. Azzal a szilárd hittel tesszük le könyvét, hogy Erős várunk, a nyelv, őrködik jövőnkön.