Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: Szinházi bemutatók

A finn nemzet irodalma sajátképpen népi irodalom, legkitűnőbb írói csaknem mind legelsősorban a népéleti anyagot használják fel. Ebben a tekintetben csak régi, már klasszikussá vált íróik, Alexis Kivi, Juhani Aho példájára kell gondolni, amely ma is él még a jelenkori írók szellemében. Van is tőlük irigyelni valónk, szervesebben és mélyebben hatoltak be népük lelki életébe, mint a mieink. Politikai mellékzöngés és főleg mellékcélok nélkül dolgoznak és olyan szépségeket hoznak fel népük életéből, a zord természettel és nehéz gazdasági helyzettel való küzdelem, a paraszti rideg szófukarság, önzés és bárdolatlanság ábrázolása mellett észreveszik a lélek fínom rezdüléseit, a fiatalság tündöklését és az öregek lassú tapasztalatból leszűrődött bölcsességét, a finn táj nyári szépségét, a hajnalok és alkonyatok derűjét, az éjszakák suttogó csendjét. Aki olvasta Kivi Két testvérét és mostanában a Silját, Sillanpää nálunk is széltében olvasott regényét, az tudni fogja, mire gondolok. Hű ábrázolók, de nem olyan realisták, mint a mi magukat népinek nevező íróink, a nép őket nem mint társadalmi vagy gazdasági réteg foglalkoztatja, az egyénein keresztül, tiszta emberi érdeklődéssel figyelik, nem konstruáltak egy vagy több paraszt-típust, hanem a magánéletet vizsgálják, amelybe időnkint belejátszanak a közállapotok is és beleavatkoznak az egyes emberek sorsába, úgy, ahogy a természet, az időjárás, az évszakok váltakozása.

Järviluoma drámája, az Északiak, melyet a Nemzeti Színház mutatott be, szintén a nép körében játszik, a finn nép közelmultjában, a mult század közepén. Hazafias darab, népe egy keserű élményét eleveníti fel, az orosz uralommal való súrlódást, amely - mint a darabból látszik - sok tekintetben hasonló volt a mi állapotainkhoz az abszolutizmus idejében. A finnek is nehezen tűrték az idegen jármot, szüntelen sebezte nyakukat és a mélyben rejtőző elkeseredés egy-egy helyi jellegű tragédiában robbant ki. Järviluoma egy ilyen kirobbanást mond el: a lelketlen, durva orosz csendbiztossal szembeszáll Jussi, a pompás parasztlegény, előbb megszégyeníti s ezzel magára haragítja, a végén úgy összecsap vele, hogy mind a ketten belepusztulnak. A harc egy másik parasztlegény, Jussi hugának vőlegénye körül forog, akit a csendbiztos egy jelentéktelen verekedés miatt igazságtalanul börtönbe vetett s akinek elszöktetésével az orosz Jussit vádolja. Közben megismerjük az egész családot, a higgadt, öreg parasztot, félénk feleségét, bájos, szerelmes hugát, aki a foglyot elszöktette, egy pálinkaízű öreg rokont, egy fínoman rajzolt szerelmes kislányt - ezek mind benne vannak a fogolyszöktetés izgalmában. Ez a család, mindegyik tagja más-más arc s az egész mégis összetartó egység. Be-bepillant az egész kis falu is, egy nyári mulatságban, garázda legények - olyan szegénylegény-félék - okvetetlenkedésében, eleven mozgás van a színpadon. Jó drámaíró munkája ez. Érzik rajta, hogy vagy negyven év előtt kelt, realizmusa inkább a századvégre mutat, diszkrét pátosza kissé színpadi, de jó karakter-rajzzal van írva és jó szerkezettel felépítve. Érdemes megnézni, sokat megértet a most elmult tél finnországi eseményeiből.

Az előadás általánosságban kielégítő. Horváth János szép finn díszleteket, Nagyajtay P. Teréz stílusos finn jelmezeket tervezett és Szilassy Gyula rendezése, első rendezői kísérletnek, meglepően jó. Jussi alakját Jávor Pál játssza, - ez a tehetséges, de sokszor egyenetlen színész ezúttal olyan őszintén csinálja dolgát, ahogy ritkán szokta. Az olyan alakokra, mint a bősz orosz csendbiztos, vannak nagyon régi patronok, s Kovács Károly ezeket veszi használatba, de alig is tehet mást, mert ez az egyedüli alak a darabban, aki romantikusan van elrajzolva. Szörényi Évától még mindig várjuk, hogy megmutassa - reméljük - a benne rejlő színésznőt. Mészáros Ági első nagyobb szerepében üde fiatalságával hat. Örömmel láttuk a színpadon Pethes Sándor jó humorral megjátszott részeges öregjét, Iványi Irén zsörtös parasztasszonyát s a többi kis tért elfoglaló színészeket is.

*

A szép, fiatal Gabinak, miután válóban van haszontalan férjétől, új férfi után kell nézni. A visszakérezkedő férjet erélyesen elutasítja, aztán a két kinálkozó férfi, a szoknyakergető gazdag ifjonc és az öregedő orvostanár közül beleválaszt az ifjoncba, akit hamarosan elszed tőle kotnyeles, csitri húga, úgy hogy a három közül végül csak a mindent megértő, bölcs orvos marad meg. Egész röviden összefoglalva ez a témája Bókay János új vígjátékának, az Első szerelemnek. Nem túlságosan bonyodalmas téma, de az író logikája, amely eddigi darabjaiban mindig jól bevált, itt-ott megbotlik benne.

Gabi anyjával együtt él, olyan környezetben, olyan ruhákban, amelyek az átlag polgárinál jóval nagyobb módot mutatnak. Honnan ez a jómód? A férjétől nem, hiszen az züllésben levő ember. A családjától sem, mert a nővére aránytalanul szegényesebb kispolgári környezetben él. Egyelőre barátja sincs, aki fedezné költségeit. Itt az első bizonytalanság s ezt követi a többi, teljesen tisztába nem tudunk jönni a szép asszonnyal. Hézagok, apró repedések mutatkoznak az épületen, amelyek szerkezeti hibákról árulkodnak. Sajnáljuk pedig, mert a darab atmoszférájában van kellem, a dialógusban elmésség, - talán az író, aki máskor gondosan szokott dolgozni, ezúttal elsiette a dolgot.

Karády Katalin fellépését a főszerepben nagy várakozás, csaknem izgalom előzte meg. Egyszer már játszott a Pesti Színházban, akkor félsikere volt. Aztán nagy sikert aratott a filmen. Az izgalmat fokozták a róla szállongó hírek, ezek azonban minket nem érdekelnek. Az eredmény nem elégítette ki a várakozást. A művésznő kitünő kvalitásokat mutatott, de még rudimentárias formában. Tanulnia kellene még sokat és reméljük, fog is még és tud is tanulni. Játéka most még bizonytalan, egész egyszerű dolgokban hamis hangokat fog, néha sablónokkal segíti ki magát. Vannak azonban jó hangjai is, az első felvonásban még helyén volt, éreztük benne a színésznőt, a továbbiakban azonban egyre jobban elkedvetlenedtünk. Olyasforma színésznőre, amilyen belőle lehet, nagy szükség van a színpadon. Erősen kézbe kellene venni, talán előbb néhány könnyebb szerepben kipróbálni, megtanítani mindarra, amit valamirevaló színésznőnek tudnia kell. A többi szereplők közül nagyon élveztük Vizváry Mariska mamáját, aki az elmés aforizmák kórusával kíséri Gabi tévedezéseit, Somlay Artur előkelő nyugalmát, Ajtay Andor züllésbe csuszamodó férj-alakját.

*

Turay Idáról mindenki tudja, hogy nagyon jól tudja játszani a butácska, naiv fiatal lányokat, akiket ábrándos csacsiságuk valami együgyű bonyodalomba kever. Sajnos, túlságos jól tudják a színházak vezetői és a vígjátékok szerzői is. Bedugták a művésznőt egy ennek megfelelő skatulyába és nem engedik belőle kimászni, pedig bizonyára tudna mást is játszani, hiszen tudjuk róla, hogy tavaly Shakespearet is játszott, úgy mondják, sikerrel, vidéki staggionekban. Ilyen skatulyázásra nagy a hajlandóság, pedig az a vége, hogy a színész hozzászokik bizonyos patrónokhoz, ami valamikor friss és eredeti volt, belőle jött, az menthetetlenül modorossággá válik és únni fogja maga is, a közönség is.

Vaszary Piroska nálunk a legjobb karikaturista a színpadon. Nagyszerűen tudja magát csúnyára maszkírozni, a nevetséges vénasszonyok és lányok játszására gazdag kelléktára van. De van egy kis hajlama arra, hogy visszaéljen ezzel a képességével. Azok a figurák ilyenkor szánalmasakká, vagy idegesítőkké válnak, mint ahogy most a Pezsgős vacsorában, az Andrássy-Színházban láttuk. Ilyenkor kellene a rendezőnek résen lenni, a túlzásokat letompítani és a művésznőt visszavezetni a komikum keretébe. A karikatúra sok mindent megenged, csak bizonyos határok átlépését nem. Egy vén asszony nagyon komikus, amikor nyávogva siránkozik, de ha egy egész darabot végignyávog, azt már nehéz kibírni.

Egyebekben a Pezsgős vacsora, Békeffy István és Stella Adorján vígjátéka, a nézőtér jó ismeretével kieszelt, kissé egyenetlenül kidolgozott bohóság, ad a közönségnek annyi nevetnivalót, mint a hasonló könnyű vígjátékok átlaga. A kis kifutólány szilveszter-éji kalandja a híres író lakásán, amiből baj nélkül kikerül a derék vasutas családi otthonba, elég alkalmat ad keverni a vígjátéki kártyákat és a szerzőtársak ki tudják az asztalra vetni néha az adout is. Az a fajta darab ez, amiben az a fődolog, ami nem történik meg. Törzs Jenő, Simor Erzsi, Hajmássy Miklós, Pataky Miklós, Erdélyi Mici, Szakáts Zoltán, Bihari Nándor, Bacsányi Paula játszanak benne a két, már említett művésznőn kívül olyan szerepeket, amelyek gyakorlott színésznek szinte maguktól mennek, minden fáradság nélkül.

*

Említettem már a multkor, hogy jelek mutatkoznak a magyar színműírás szellemi színvonalának visszacsökkenésére, a régi népszínművek írói és dramaturgiai fogyatkozásainak újra felbukkanására, a legolcsóbb hatások kultuszára, a szerkezet és kidolgozás gondjának és intelligenciájának feltünő megcsappanására. Babay József új falusi komédiájában, a Furulyaszó-ban együtt vannak mindezek a bajok. Két kis jelenet van benne, amit el lehet fogadni. Az egyik a második felvonás elején a kelengyét varrogató menyecskék, lányok csoportja, amelyet a rendező, Nagy Adorján nagyon jól rendezett el. A másik a legvégén, a falusi család vacsorája, amelyen a váratlanul betoppant legénynek az öregek sorban átengedik a helyüket, hogy a lány mellé kerülhessen. Ami ezenkívül van a darabban, az vagy poézis nélküli szentimentalizmus, vagy teljesen közömbös unalom, vagy - mint az «üzletes» paraszt szerepeltetése - ügyetlen bók a mai közéleti divatnak.

A színészek igyekeznek kihozni valamit a darabból s néha sikerül is végigfuttatni a nézőtéren egy-egy mosolyt. Hogy Szeleczky Zita bájosan játszik egy olyan parasztlányt, amilyen nincs és soha nem is volt a világon, hogy a többi idősebb színészek, Gózon Gyula, Lehotay Árpád, Bodnár Jenő, Füzes Anna, Pataky Miklós, Berky Lili, Pethes Sándor nehezebb és hálásabb szerepeket is jól el tudnának játszani, azt tudjuk. Hogy Szabó Sándor jó kiállású és jó beszédű fiatal színész, csak nem tudja ő sem a somogyi dialektust, azt most megállapítjuk.

*

Sok hűhó semmiért - Shakespearenek nem a legszervesebben megkomponált darabja, arról most, a Nemzeti Színház felújításakor újra meggyőződhettünk. A két vonal, a kétféle szerelmi intrika, a fattyúvér Jánosé, Claudio és Hero házasságának megakadályozására, a hercegé, Leonatóé és Claudioé, Benedek és Beatrix házasságának nyélbeütésére, nincs elég szorosan összefűzve, az éjjeliőrök bohózatos alakjai burleszk vaskosságukkal bontják az egésznek napfényes, finom hangját. De elragadóan kedves a Benedek és Beatrix közötti kötődés és a kettejük körül folyó játék, nagyon jó a nagy jelenet, amelyben a félrevezetett Claudio az oltár előtt visszautasítja az ártatlan Herot (a színpadon dráma folyik, a nézőtér tudja, hogy ez csak játék) és különösen ellenállhatatlan a vígjátéki levegő, annak a külön, játékos világnak a romantikus bűbája, amely Shakespeare legsajátabb teremtménye s amelyből ma is táplálkozik a vígjáték-irodalom.

A Nemzeti Színház előadásával meg lehetünk elégedve. Szilassy Gyula, akinek ez az első nagy rendezése, jól beválik mint rendező. Ungváry László duója Rápolthy Annával (Benedek és Beatrix) nagyon kedves, mind a kettőnek van sok jó játékötlete s különösen a két lugas-jelenetben igazi vígjátéki hangulatot teremtenek. A másik szerelmespár, Apáthy Imre és Rápolthy Anna nem tudják dolgukat olyan természetesen csinálni, az előbbi kissé merev, az utóbbi nagyon is nyugtalan. Súlyos, komoly alakítás Petheő Attiláé és Táray Ferencé, a bohókás alakokban Bartos Gyula és Pethes Sándor tűnnek ki.

A darabot Arany László fordításában játsszák. Ez a fordítás ma is megállja a helyét, nem avult úgy el, mint sok más a régi fordítások közül, a lírai részekben egészen helytálló, csak a tréfálkozó párbeszédekben érzünk egy kis nehézkességet. Semmit sem nehezebb lefordítani, mint a viccet és semmi sem avul el olyan könnyen, mint a vicc.