Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: Lotte Weimarban
Thomas Mann regénye. Fordította: Vajda Endre - Rózsavölgyi

Az íróban bibliai-misztikus látomásai, politikai nyugtalanságai, humanista vezérkedése közben, mintegy pihenésül, felmerül egy játékos ötlet, bohókás idill az ifjú Goethe-Werther szenvedtetőjéről, a halhatatlanná vált Lotteról, aki tisztes öreg dámaként, felnőtt leánnyal - eggyel a többi gyermek között, akiket polgári békességben és boldogságban szült udvari tanácsos Kestnernek -, még üde arcvonásokkal és még ifjontibb szívvel, bár letagadhatatlanul, különösen az izgalmasabb percekben erősen reszkető fejjel Weimarba érkezik, természetesen régenlátott nővérének meglátogatására, de - Istenem - mégiscsak Goethe kegyelmes úr városába, Goethéébe, aki negyvennégy év előtt miatta került a halál veszedelmes közelébe, hogy maga ugyan megmeneküljön, de ezreket és ezreket gyötörjön el és gyönyörködtessen örök időkre szóló bánatával; mindenekelőtt őt magát, a szemérmes-visszautasítót, aki nagymama korára sem felejtette el e tovaszállott órák szépségét, a világnak kiszolgáltatott, mégis szíve legmélyén őrzött titkot az első szerelemről. Felmerül, mondom, az ötlet az íróban, felmerül és bonyolódik, bonyolódik és nagyranő, míg sűrű szőttesébe lassan belefonódik az irónikus-fölényesen feltámasztott mult mellett a tépelődőn, gondokban megélt jelen is, az adomába a világtörténelem, a nagy ember és környezetének torzképébe a kivételes egyéniség küzdelme a tömeggel, korszellemmel, előítéletekkel, Weimar mögött feltűnnek a németség nagy belső hasadásai, Lotte látogatásában a humánum válsága, Goethe monológjában a manni kételyek. De mindez úgy - az írástudás diadalára -, hogy közben Lotte, a weimari környezet, Magertől, a művelt szolgától Riemeren, a genie szolgálatába butult famuluson keresztül Augustig, a nagy apában megsemmisült fiúig megkapja a maga felejthetetlen profilját, a regény a regényszerűséget, a helyzetek a szellemes lélektani megokolást, a napoleoni idők a biztosszemű korrajzot, Goethe a reá vonatkozó filológia legrejtettebb részleteit is, a reggeli ébredés áradó gondolatsorában pedig olyan teljes arcképet, amely ritkítja párját a róla készültek között. Az esetleges és az egyetemes egyforma gonddal van elosztva a műben, egyik sem nyomul előre a másik rovására, Charlotte apró izgalmai éppolyan fontosak, mint Goethe cikázó képzetei, a láttatás, mint a burkolt utalás, a komikus kicsinyességek, mint a lélegzetállító nagyság. A szőttest mester szövi fonálszerűen kanyargó mondatok kuszált-kiszámított sűrűjével, az értelmi, hangzásbeli árnyalás, a szép periódus minden lehetséges színét belevillantva, valami végzetes stilizáltsággal, mégis végleges pontosan, kimondva minden kimondhatót. Próbáljuk felfejteni néhány szálát.

Egyik csomópont: a nagy ember. A légkör, mely a nagy embert körülveszi, a rajongás és aressentiment, a szolgálatkészség és az elnyomott sértődések, a kiábrándulás és a majdnem vallásos félelem nyomasztó egyvelegét ritkán rajzolták megértőbben. És magát a nagyságot is, ezt a leviatháni elterpeszkedést, totális uralmát a kivételes egyéniségnek, a szinte már állati önzést és a szinte isteni közönyt más lelkekkel szemben, presztizsnek, értelemnek, démoni képzeletnek bűvölő sugárzását. A weimari statiszták, ahogy Lotte szobájába elzarándokolnak, a megbotránkoztató genieről vallanak szorongva, maguk előtt is titkolt emlékekkel, de a megváltóról is, aki zsarnoki módon eltiport életüknek az értelmét adta meg, magával sodorva őket a maga eszményi világába. Hat fejezetben gyűlnek a kis kereserűségek, hiúságok és egyéni sérelmek, csak a hetedik fejezetben jelenik meg Goethe, de egyetlen monológja, mint tisztító szél söpri el a kicsinyes meggondolásokat, igazolja a nagyságot és meghódoltatja a kárörvendésre mindig hajlamos olvasót is. A dolgok sugártörése megváltozott; az élet nem köznapi érdekek, gondok és események egymásmellettisége többé, hanem álom, játék és dráma; a költészet a filiszter vértelen ideálja helyett harapható, habzsolható valóság, a megoldandó feladatok szorongása, megvalósult szépségek zsongása, eszmék áradása, valami állandó elfoglaltság, teljesebb minden külső kötöttségnél, élőbb az árnyékszerű környezetnél. A genie csak magával van elfoglalva, látják tiszteletteljes-szemrehányón a kívülállók; de kevés munkáltató fáraszthatná, hajszolhatná jobban, mint önmaga. Barátokkal, családdal keveset törődik; mégis idegzetében, munkáját termékenyítő vagy gátló impressziókban jobban jelen vannak, mint a másokért élők gondoskodásában. Igaz, hogy csak addig, amig a munkával való kapcsolatuk, feszítőerejük tart. Schiller a világ ítéletében egyszerűen a «vetélytárs», ösztönző, keserítő, megértő és korbácsoló lény a goethei emlékezésben, mitológikus társ, kivel még holta után is birokra kell szállani. Lotte viszont, a szegény Lotte, aki évtizedeken át balzsamozta emlékeit és dobogó szíve felett a régi mellszalaggal idézné a multat, csak tartózkodó, szertartásosan fogadott ismerős, mert egykori szerepe letelt és többé meg nem ismételhető; az alkotó már nem tud mihez kezdeni vele. Kegyetlenség? Bizonyára; de az eszményt, az egyszer megteremtettet megóvó hűség is; a hidegségében több a kegyelet, mint a weimáriak sürgés-forgásában a «hősnő» körül. «Ami mulandó, megőrzi dalom» - súgja a vigasztalást a költő az utolsó, képzeletbeli beszélgetésben Lottenak, aki persze, asszonymódra, több gyöngédséget várt volna, mint kegyeletet, inkább az élet, mint a halhatatlanság örömét. «Óh, csodálatos dolog áldozatot hozni, de keserű sors áldozatnak lenni!» - ismétli a kívülállók álláspontját; és rendületlen a genie védekezése is: «Az isteneknek áldoznak, de a végső áldozat maga az isten.»

A másik csomópont, ahol felfejtődnek a szálak: a korszerűség. A nagy idők legnagyobb bűne, hogy a maguk kérdéseit erőszakolják a belső kérdések helyébe, alkalmi megoldásokat sürgetnek, amikor a lélek még az érleléssel van elfoglalva, nyers határozottságukkal megölik a nagyszerű élményt: a tétova keresést. Boldog, aki, mint Goethe, a maga fejlődését nem áldozta fel a kor intő szavának, nem a pillanat kényszerének engedett, hanem belső világa törvényeinek, melyek rejtelmes módon mégis lépést tartottak az időkkel. A pedáns Vossok és rajongó Körnerek között az ő időtlen időszerűsége volt a legigazabb, legmaradandóbb, autonom változása a legmodernebb és lényegében a legmerészebb. «Megkockáztatta volna a Werthert, Tassot, Meistert és minden újat és nem sejtettet a vakmerőségre való hajlam nélkül? Romantikusok, újkeresztények és újpatrióták kicsinyes, egyszerre megismerhető újdonságot követeltek tőle, aki arkangyalként szállott meredélyről meredélyre, titokról titokra. «Van-e nyomorultabb a korszellemnél, - kérdezteti Mann, Goethe fiával - mely az örököt és klasszikust szeretné legyőzni?» A Napoleon elleni felbuzdulásból, a kortársak nagy kollektív élményéből, kivonta magát és fiát is a harcból; a németség öneszmélését nem szolgálta-e mégis hívebben, mint a harci indulók költői? Faustjáról, az egyetemesről, mintázza majd az utókor az «északi ember» típusát. - Új, telhetetlen követelésekkel szemben így, goethei példával erősíti Mann a maga ellenállását.

Egy további szempont, mely alkalmat ad az írónak a maga ügyének védelmére: a goethei humanizmus. Ez az emberiesség érzelgősség nélküli, nem a sajnálat a gyökere és nem az indulat; inkább tisztánlátás, harmóniaérzék, mely visszariad minden szertelentől, így az elnyomástól is, «arisztokratikus realizmus», s nem utolsó sorban játékos paródia, megértő irónia, engesztelő humor. Az öreg Faust maître de plaisirként szövi emberboldogító terveit, a klasszikus Walpurgiséj a bohózat színeiben kínálja titkait az életről; csak a frázis komor és öblös-harsányan egyértelmű, az igazság vídám és álcázott. «Paródia...» - monológizál Goethe. - «Legszívesebben ezen a témán elmélkedem. Kinek életszála gyenge, gondolkozik, elmélkedik és a művészetet kísérő minden gondolkodnivaló közt ez a legkülönösebb és legszebb. Jámbor rombolás, mosolygó búcsú... Őriző követés, amely már tréfa és csúfszó. A szeretett, a szent, az ősi, a magas mintakép oly fokon és oly lényeggel való ismétlése, amely a paródia bélyegét üti rá s a terméket késői, már gúnyos feloldódási képletekhez, mint az Euripides-utáni komédiákhoz hozza közel». Van egy fajta felvilágosodás, amely otrombán megtagadja és sárbarántja a hagyományt; Goethe és Mann iróniája áhitatos, őriző csúfszó. Mann már a József-regényben megértette velünk, hogy felvilágosodás és mitosz egy tőből fakad, ködbeveszett ősök tetteit, tanait félig révülten, félig játékból ismétli az utód, az ismétlés ténye félig paródia, félig ritus, szeszélyes felhasználás, hívő alkalmazkodás. Az idő kikapcsolódott, mint a játékban s mint az eksztázisban, az ős egyszerre távoli álomkép és jelenvaló mintakép.

«A szeretett, a szent, az ősi, a magas mintakép» Mann számára most Goethe, őt kell tréfával, őrizve követni. Meglesni gyengéit és elkábulni a nagyságán, éreztetni az emberit és a démonit. Ez nemcsak a jellemzés dolga, elsősorban a stílusé. Túlérett, célzásokkal terhes, kötekedést és magasztalást egyesítő, csodálatosan hajlékony nyelve, maga is programm és emlékeztetés. Végsőkig tudatos, végsőkig stilizált új elbeszélő hangot üt meg nagyszerű sikerrel, ugyanakkor ragaszkodik a klasszicitáshoz, az arányokhoz, a józansághoz; nyoma sincs benne a szertelen technikai kísérletezésnek, a joycei nyelvi bábelnek. Éleseszű és derűs, élesnyelvű és rokonszenves, mélységesen költői stílus; átültetésével megbirkózni becsületére vált a fordítónak. Latin írás, amelyik nem adottságból, de vágyból és akaratból született, északi sóvárgásból déli harmónia után. Ahogy a mintaképnél: «A borús észak mágikusan rímelő kedélyét a trimeterek örök kékjének szellemével akarom párosítani, hogy megszülessék a géniusz».