Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Bálint György: Nagy Etel. Egy magyar táncosnő emléke
Cserépfalvi-kiadás

Nagy Etel ifjan halt meg és magával vitte életművét. A mű mozdulatokból épült, pillanatokig tartott és elillant. Eltűnt térben és időben, mint egy fényjel vagy egy kiáltás. A táncos sorsa tragikus, művészetéből alig marad valami. A zenész játékát megőrzi a hanglemez, a színészét, ha alkalmat keres rá, a film. A táncos műve csak azoknak az emlékezetében él, akik látták. Nem márványba vési harmóniáit és lázadásait, hanem a legmegbízhatatlanabb anyagba: az emberi emlékezetbe. Én egyszer láttam Nagy Etel táncát. Nem értek e művészethez, csak szeretem. Bartókot és Kodályt táncolt. Néhány mozdulatára emlékszem már csak: vad volt és fegyelmezett, paraszti volt és kultúrált. A nagyszerű fiatal táncosnő már hónapok óta halott. Mozdulatai leváltak róla, túlélték és tovább rezegnek néhány száz vagy néhány ezer ember tudatában. Töredékesen, foszlányokban rezegnek tovább és ha mi is meghalunk, eltünnek nyomtalanul. Ezért élt és dolgozott? - kérdezhetik sokan. A válasz csak az lehet: igen, ezért. Néhány dionyzosi pillanatért, néhány csodálatos, anyagtalan alkotásért, néhány mozdulatért, melyben a test légies lesz, mint a gondolat és gyönyörű üzenetet ír illanó írással illanó anyagba. Ezért él a táncos, ezért végez éveken át kemény, szigorú, áldozatos munkát. Élete és művészete a legnagyobb fényűzés.

A könyv, mely most előttem fekszik, megfoghatóbb emléket akar emelni Nagy Etelnek, a magyar népi táncművészet úttörőjének. Első részében írók és költők igyekeznek a szó nehézkes közegével megrögzíteni tűnő művészetét. Vas István, Szentkúthy Miklós, Radnóti Miklós, Boldizsár Iván, Keszi Imre és Hajnal Anna versben és prózában tanuskodnak Nagy Etel művéről. Írói szempontból Vas István vállalkozott a legkényesebb feladatra. A férj emlékezik a nemrég elhúnyt feleségről: ez mindig a személyes ügy, a «magánügy» veszélyével jár. Vas István mesterien kerüli el ezt a veszélyt. Írása nemesen előkelő, csaknem személytelenül tárgyilagos és éppen ezért megrendítő tanulmány Nagy Etel rövid életéről és gazdag egyéniségéről. Talán csak egy feleslegesen szubjektív elemet találunk benne: időnként mentegetni igyekszik az elhúnyt vallási közönyét. Lényegtelen szempont. A tánc, anyagtalanságánál fogva, már önmagában is erősen spirituális művészet. Nagy Etel táncának ezenkívül még sajátos emberi, etikus tartalma is volt: a magyar nép, a szegényparasztság szenvedése és lázongása szólalt meg benne szuggesztív erővel. Mint Boldizsár Iván írja róla kitünő kis tanulmányában: «A kuruc dalok szilajsága, a bujdosók elnyujtott bánata, a népballadák fekete komorsága, a parasztdalok végtelen egyszerűsége és ereje... öltött testet és vált mozgássá Nagy Etel táncaiban.»

A könyv második részében Nagy Etel három esszéjét találjuk. Mind a három a táncról szól. Meglepően kiforrott, mélyen kulturált írások, kár, hogy ilyen keveset írt. Különösen szép a költő és a táncosnő kissé Valéry-hangulatú párbeszéde a táncról. Nagy Etel itt tesz vallomást művészetének tragikus mulandóságáról. «Képzelj el egy művészetet, amelynek szerszáma maga az eleven test, amelynek egy az alkotója és eszköze, egy művészetet, amely elválaszthatatlan a szívveréstől, a vérkeringéstől, az izmok és izületek mechanikájától, a haj lobogásától, a bőr csillogásától.» Erről a művészetről igyekszik halvány, vizuális fogalmat adni a kötet harmadik részében összegyüjtött fényképsorozat. (Lengyel Lajos érdekes felvételei.) Más eszköz híján örülünk a fényképeknek is, de a tánc lényegét, a mozgást természetesen nem tudják érzékeltetni. Szomorúan nézzük e képeket, szomorúan érjük be velük Nagy Etel élő mozdulatai helyett, szomorúan olvassuk Radnóti Miklós szép versét:

«Mi lett belőled, lélekűzte test?
Te dobbanó és röppenő!
ki könnyű voltál mint a szellő,
súlyos vagy mint a kő.»

Felidézzük a régi «dobbanó és röppenő» mozdulatokat és szeretettel csukjuk be a könyvet, amely Nagy Etel művészetéből megmentette a jövő számára, amit lehetett.