Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: Szerdai fogadónap
Németh László regénye - Franklin

Ez a kötet a Kocsik szeptemberben és az Alsóvárosi búcsú folytatása, s mint a regényhez fűzött jegyzetből látjuk, az egész ciklus harmadik részének első fele. A Kocsik szeptemberben egy tehetséges, betűszomjas gazdagyerek, a kis Jó Péter, falusi, elemista éveit festette, az Alsóvárosi búcsú a Péter gimnázista idejéről, a Szerdai fogadónap pedig egyetemi éveiről szól. Az elemista rész kissé egyhangú olvasmány volt, egy nagyramenendő élet komoly és szilárd alapvetése, a gimnázista-évek rajza - érzésem szerint a ciklusnak eddig legsikerültebb része - lenyűgözően gazdag és érdekes, a legújabb szakasz, az egyetemi esztendők képe, impozánsan magas, tanulmányszerű és műfajilag érdekes munka. A régi értelemben vett epikai elem ebben a harmadik részben fölöttébb csekély, helyette egy sokrahivatott fiatalember belső kibontakozásának igényes és az író minden energiáját fölszívó, nagyméretű rajzát kapjuk, helyenként egészen az analitikus esszék modorában. Ilyen fejlődésrajzot már sokat ismerünk, de Németh László többre vállalkozott, mint mások. Ő Jó Péternek nemcsak - s nem is elsősorban - érzelmi, jellemi kialakulását akarja ábrázolni, hanem - sokkal inkább - szellemi növekedését, műveltségbeli gyarapodását, tehetsége tágulását, zsendülését, már-már: tudósi alkatának kiteljesedését is. S ezt a súlyos feladatot is a nehezebb végéről fogja meg: nemcsak a szellemi fejlődés kereteit rajzolja föl pontosan (homályban hagyva és az olvasó rásejdítő képzeletére bízva, hogy mi minden töltheti ki ezeket a nagyszerű és egyre nagyszerűbb kereteket), hanem megadja, mintha csak egy valóban élt tudós életrajzát s abban egy valóban ránkmaradt tudósi életmű genezisét nyomozná-rekonstruálná, a kereteket kitöltő tervek, gondolatok, problémák anyagát is. Tehát nem azzal az írói módszerrel él, amely a «szellemes» embert úgy formálja ki, hogy többször és nyomatékosan elismétli róla, hogy szellemes, hanem azzal, amely a figura ellenőrizhető megnyilatkozásain át érezteti a szellemességet: például kitünő élcek, villogó ötletek formájában. Igaz viszont, hogy más dolog élceket mondatni a regényhőssel s más dolog szellemtörténeti tételeket kidolgoztatni vele. Az utóbbiban van valami fonák és - ha a regényirodalom történetének újabb periódusában még lehet ilyesmit mondani - valami műfajellenes is. Németh László is úgy odaszánja magát ennek a feladatnak s olyan elszánással építi, pallérozza ennek a fiatal tudósjelöltnek a tehetségét és a tudományát, hogy néha valósággal kifeledkezik a regényírásból és se lát, se hall azoktól a különben megkapó és mély szellemtörténeti hipotézisektől, amelyekkel Jó Péter bibelődik. Olykor maga Péter is eltűnik, elpárállik az önmaga tudása és alakuló, erjedő művei mögött. Ez annál könnyebben megesik vele, mert igazában ez a hős egy emberré sürüsödött probléma-állomány. Ilyen volt már elemista-korában is, a ciklus első kötetében. Nyomasztó s egyben impozáns figurácska, aki egy pillanatra sem oldódott föl holmi üde felületességben, gyökértelen, gyermeki játékban, hanem reggeltől estig, s olykor estétől reggelig is, morális töprengésekben, morcos társadalombírálatban, lelki viszonylatok koraérett, ellenőrző taglalásában őrlődött-edződött. Ennek tudható be, hogy noha már öt vaskos kötetet olvastunk el róla, valahogy még mindig ismeretlen előttünk; még mindig várunk valami összefoglaló színfoltot, egy markánsabb záróformát, amely azt a tömérdek testi-lelki adatot, amit az író közölt felőle, élő emberré markolja-koronázza.

Németh Lászlónak minden írását, új regényét is jellemzi, hogy az író a témája glóbusát nem annak valamely belső pontjából, hanem mindig kivülről, pontosabban: felülről szemléli. Ez a szemléleti mód nála ösztönös is, programszerű is, és általa az író egy sajátos fölényérzést kiván magának biztosítani, sajátos fölényérzést, amelyre úgy látszik, szüksége van, mint a tüdőnek a levegőre. Ez az eltökélt és szenvedélyes fölénytartás, amely olyan bonyolult és dús tehetségnél, amilyen Németh László, persze ezer és egy álarcban is jelentkezik, állandó kritikai résenállásra készteti, még saját regényhőseivel szemben is. Azoknak is az író alatt kell maradniuk. Legszebb mondataikat és legtisztább szándékaikat is gyanakvással fogadja és gúnyos bírálattal vagy el- és lenéző vállveregetéssel kíséri. Mintha attól tartana, hogy az olvasó a figurák szellemi szintjében, tudásában, felfogásában az író szellemi szintjét, tudását, felfogását érezhetné, ha állandó figyelmeztetést nem kapna, hogy az író magasabban, jóval magasabban lebeg legnivósabb könyvalakjainál is. Ez a minden oldalról izgatott és fenyegetett fölényvágy másfelé egy minden irányban hangsúlyozott elvi tárgyilagosságban fejeződik ki. Főkép a gimnazista-évek rajzában tetszik ez ki világosan, ahol a fiatal diák lelkéért katolicizmus és marxizmus kél nagyszabású, remekül megírt harcra. A marxizmus szószólója ép oly objektíven csiszolt fegyverekkel és teljes ideológiai készültséggel ostromolja a zsenge diáklélek kivánatos bástyáit, mint az Egyház embere. Az író szinte ideges reszketéssel keresi az egyensúlyt érvekben, hangban, talán még a leírt sorok számában is. Fölénye egyik alkotóelemének, forrásának és kritériumának érzi a mindenen átlátó, mindent megértő elfogulatlanságot. Igazán illik rá a régi szólás tréfás változata: mindent megért, de semmit sem bocsát meg.

Gazdag a Németh László regénye alakokban, gondolatokban, lelki rajzokban, megfigyelésekben és tudományos ismeretekben egyaránt, de leggazdagabb a képekben. Metaforákban bujálkodó, bátor és eredeti hasonlatokat pazarul ontó nyelvének keresve is alig találni párját. Képei szinte egytől-egyig frissek, élők, plasztikusak és mozgalmasak. (Hogy itt-ott jellegzetesen szabódezsős ízük van, azt hamar és szívesen elfelejti az olvasó.) Képalkotó találékonysága annál bámulatosabb, mert a képek bőségével tökéletes arányban áll változatosságuk. A képek sűrű használata is egyhangúságba vihet, ha minden kép egyazon körből származik, de Németh Lászlónál ez sohasem fenyeget. Életnek, természetnek, tudománynak minden zugából két kézzel markol. Inkább a tulsága fáraszt néha. Jólesnék egyszer-egyszer pihentetőül néhány stiláris kincsekben, metaforás szenzációkban szükölködő, egyszerű, szürke mondat.