Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: Szász Zoltán halálára

Osvát Ernő azt mondta egyszer, hogy annakidején azt várták barátai Szász Zoltántól, ő lesz a Péterfy-vágású nagy essayista. Lehet, hogy így képzelte ő is jövőjét, mikor a századforduló táján nekiindult az írói pályának s tanulmányt írt Ambrus Zoltán Új Magyar Szemléjébe Nietzscheről, Schopenhauerről. Az akkori fiatal írók között nagyon imponált az, aki elolvasott néhány filozófiai könyvet s beszélni tudott róluk.

Szász Zoltán mégse lett essay-író. Egész életében tárcaíró maradt, társadalmi és lélektani csevegések írója. Ebben nagy, talán legnagyobb része volt annak az életformának, amelybe beleélte magát. A család, melyből származott, a mult század közepe óta vezető szerepet játszott a magyar kulturéletében, az ő korában két nagytekintélyű püspököt adott a református egyháznak, politikus, író, egyetemi tanár telt belőle. Ő azonban nem vállalta a családi hagyományt, amely szinte kötelezően kijelölte volna pályáját. Egyenesen ellenkezője lett annak a konzervatív szellemnek, amely a Szászok természetes légköre volt. Az ujságíró bizonytalan sorsát vállalta, sőt ebben is a legbizonytalanabbat, azét az ujságíróét, aki nem szerződik egy laphoz, szoros értelemben vett ujságírói munkára, csak cikkeket, tárcákat, elmefuttatásokat ír s azok elhelyezéséből igyekszik megélni. Ez azt jelentette, hogy örök szegénységi fogadalmat kellett letennie. Fiatal korában mesés nyomorokon ment át s később sem volt annyi pénze, hogy bármi szerény, de valamennyire nyugodt megélhetése lett volna. Belekerült az akkor virágzó bohém-életformába s ez felelt meg nyugtalan, örök ellenzéki szellemű, a polgári életnek tudatosan ellentmondó lényének. Független akart lenni s nagyon nagy árát fizette meg függetlenségének, jobbanmondva a függetlenség illúziójának. Mert hogy lehet független az, aki szegény és egzisztenciájában ki van téve szerkesztők és lapkiadók kényének-kedvének. Ellentmondó kedve belevitte olyan szellemi áramlatokba, amelyek élesen bírálták a szellemi és közállapotokat s közelségbe juttatták a háborúelőtti radikalizmushoz és - bár szocialista nem volt - a szocializmushoz, amely akkor valami menedékféléje volt mindazoknak, akiket nyugtalan szellemük nem engedett beleférni a megszabott polgári rendbe.

Írásainak legkiadósabb anyagát a társadalmi kritika és a sexuális psychológia adta, két olyan témakör, melyeket akkor nemrég fedezett fel a sajtó, s ujdonságáért érdeklődésével tüntetett ki a közönség. Tárcáinak különösen a háborút közvetlenül megelőző években nagy olvasóközönsége is volt, jól tudta a módját, hogy mikép kell az ilyen dolgokat az ujságolvasóknak beadni. Nem terhelte meg mondanivalóit nagy tudományos anyaggal - jó műveltségű ember volt, de nem mély tudományos képzettségű. Inkább ötlettel és intuicióval dolgozott, rendkívül könnyen konstruált egy-egy kérdés körül elmés és meglepő elméletet, amelyet élénk dialektikával tudott védelmezni. Legkedveltebb módszere volt: kikeresni egy kérdést, az érdeklődést annak egy váratlan, a köztudattal lehetőleg ellentétű szempontból való felvetésével felkelteni és azután kifejteni hozzá a maga elméletét, vagy magyarázatát. Könnyen ment ez neki, természettől nagy vitatkozó és elmélet-csináló volt, mindig érvelésre kész, akár egy görög cinikus filozófus. Úgy is járt-kelt az emberek - kizárólag írók, művészek, szociológusok - között, úgyszólván elvitatkozta életét. Voltak olyan cikkei, amelyek felborzolták különösen a nők idegeit s megbotránkozó gyönyört szereztek nekik. Néha novellisztikus formába kényszerítette mondanivalóit, de akkor sem volt novellaíró, csak álcázott csevegő. Egy színdarabot is írt, Kedves Mester volt a címe, a Magyar Színház adta elő, de nem született drámaírónak, s általában szépírónak. A dialektika volt az ereje, nem a fantázia és a dolgok megelevenítése. Sokat dolgozott, a mai fiatalok talán el sem hiszik, de sok gondolatot ébresztett és hintett el. Nagy eredményei nem állanak egy szinten kétségtelen tehetségével, abban osztozott sok kortársával, akiket elpazaroltatott a nyugtalan bohémélet és a velejáró szegénység.

De feltétlenül becsületes ember volt. Hitt ideáljaiban, a szabadságban, a társadalmi igazságban, a kultúrában, harcolt értük, a maga kárán is kiállt védelmükre, jobb és balfelé egyaránt, ahol megtámadottnak érezte őket. Jó harcos volt, szeretett is harcolni, szembenállni nála hatalmasabbakkal, akár a háború előtti és utáni közvéleménnyel, akár a proletárdiktatura hatalmaival. Szerette a különvéleményt, sokszor szándékosan is provokálta, magára zúdította a polgári megbotránkozást, természete ellenkezett az átlag polgári szellemmel. Alapjában humanistajelenség volt, hasonló is karakterben, életformákban a régi humanistákhoz. A mai időkből kiesett, a mai fiatalok inkább csak anekdotikus dolgokat tudnak róla, de mi, vele egy időből valók, hiányát fogjuk érezni sokáig.