Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám

Thurzó Gábor: Szini Gyula emléke

«...csak szemlélője vagyok az életnek

és nem cselekvője.»

Szini Gyula: Spinét és szakszofon.

Márai Sándor, hosszas párizsi tartózkodás után Pestre érkezve, a Múzeum-körúton ismerős kísértettel találkozik: «a Fiume-kávéház előtt, a terrasz friss olajfestékkel bekent rácsai mögött ott ült Szini Gyula, a nemes és csöndes író, cvikkere mögül szomorú tekintettel fürkészve a Figaro hasábjait, törékeny lényének elegáns bánatával, fájdalmas nosztalgiával hajolt a francia betű, a nyugati hírek fölé...» Márai Sándor sorain, néhány sebtiben írt nekrológon, egy karikatúrán kívül, mely különös kedvvel tette csúffá vastag ajkát és vastag szemüvegét, csak a könyveinek néhánya őrzi az utókor emlékezetében Szini Gyulát. A disszertáció-író alig tudta összeállítani műveinek bibliográfiáját, mert Szini Gyula rengeteget írt, könyvet, regényt, cikket, esztétikai méltatást egy-egy nyugati íróról - France-ról és Wilde-ről fölött nagy kedvvel - és írt ugyanakkor érdekfeszítő regényt is, buzgón utánozva a kevésbé nagyokat, akik elől bizonyára szívesebben elfordult volna. Könyvei és cikkei elmerültek, aki a nevét hallja, ritkán kapcsolja már valamelyik novellájának címéhez, - halála után néhány esztendővel művei és működése épúgy elporladt az utókor szívében, akárcsak hantja alatt a teste. Egy-egy sárga papirú, málló háborús füzet felidéz még belőle valamit, könyvtárak őrzik köteteit és könyvtárakon kívül kapualatti könyves bódék poros ládáiból húzhat ki valaki egy-egy Szini-regényt vagy cselédszobák szekrényeiben találhatja meg ponyvaregényeit, melyeket hetilapok ingyen mellékletéül írt egzotikus emberekről, kalandos dolgokról.

Szini Gyula, amint rövidlátó szeméhez húzva a francia lapokat, a «nyugati híreket» olvassa, szüntelenül kísért késői olvasóiban is. Nyugati híreket kutatott mindig, a nyugati kultúrának volt buzgó pesti honpolgára, aki a világháború évei alatt nem is olvasott, nemcsak mert «a piros, túlpiros élet nevetségessé tett minden fehér papirra nyomott holt bölcsességet», hanem azért is, mivel Franciaországtól egy lángokban álló világ választotta el. Literátor volt, a szíve mélyéből, haláláig, törékeny és finom lénye a szépséget kereste, az élet rejtélyes értékét, s nemcsak Baudelaire-tanulmánya fölé írta mottóul a Macbeth boszorkánykarából, hogy «a Szép szörnyű, a Szörnyű szép», hanem ha egyszer megérhette volna, összegyüjtött művei elébe is ezt jegyezhette volna oda. Esztétalélek volt, úgy élt az irodalomban, akár egy akváriumban, fantasztikus mélyvízi szörnyek között, az életet ködös, imbolygó, illanó valaminek látta, valahogyan úgy, ahogy a halak láthatják. Ha levette szemüvegét, nagy golyóbisu, tétova szeme volt, mint a halaknak. De nem is érezte szükségét annak, hogy rendesen lásson, irtózatos és idegesitő valóságot lásson. A szépséget kereste, egy kissé fáradt, kissé poros, kissé ásatag és mégis olyannyira örök illuziót. Ennek az illuziónak egyetlen hazája Párizs lehetett, a város, melyet közhelyek és nosztalgiák a nagy cél, az örök szépség, a pusztíthatatlan szellem eszmei fővárosává avattak. E Párizsban élt Szini Gyula akkor is, ha a Fiume-kávéházban itta feketéjét, bulvár-hetilapoknak adogatta el fantasztikus ponyváit vagy szinházi ujságoknak írt lelkes sorokat egy-egy mozisztár fényképe alá. Szini Gyula Párizsában még mindig Verlaine sétált, a «nagynevű, de elzüllött faun», - és Oscar Wilde, az «idegen félisten». Nyugati hírei benfentes irodalomtörténeti pletykákat tudtak a szellem fővárosából, feljegyezte, miként fogott a «züllött faunnal» kezet a dandy Wilde és amikor Anatole France arcképét rajzolta meg, elárulta azt is: mennyire ismeri Párizs köveit. De nemcsak ezt a fogalom-Párizst ismerte, hanem az élő várost is. Ha megkérdezték, elsorolta volna a választ Valery Larbaud vizsgatételeire az igazi Párizs-ismeretből. Francia barátai voltak, írók, művészek, s Ernest la Jeunesse-szel például Párizs konzervativizmusáról vitatkozott. Amikor balsorsa véglegesen Pesthez kötötte és a párás párizsi bulvárok, füsttel megtömött kávéházak, quartier latinbeli öreg házak helyett a pesti körúton, a hallgatag Fiume-kávéházban, az Erzsébetváros redakcióiban élt, akkor is hiún, féltékenyen megtartotta a kapcsolatot a «fény városával», melyet ő a szó szoros értelmében a fény városának tartott. Folyóiratokból, könyvekből áradt feléje e fény, s amikor elkopva, elöregedve jóformán éhen halt, utolsó cikkét a Nyugatba akkor is Párizsról, Wilde sírján a három ibolyacsokorról írta.

A világháború után, jegyzeteit rendezgetve, reménykedve írja le, hogy «talán már sokan fölfedezték szívükben azt a zugot, melyben egy jó hasonlat vagy egy jó rím haszontalansága vissza tud csendülni; talán már mindenkinek van olyan öt perce, amikor bensőjével is törődhetik és olyan írók felé fordulhat, akik az emberi lélek örvényébe a legmélyebben ereszkedtek le és onnan nemcsak véres sarat kevertek föl, mint az elmúlt gyászos események». Az emberi léleknek ezeket az örvényeit ő azonban alig ismerte. A lélek titkai és csodái helyett egy gondolkodó fő tanulságait hozta föl: elegánsan csillogó, megvesztegető gyöngyöket. Ha tanítvány volt, akkor az Anatole France-é. Anatole France regényeiben élnek ily sápadt, fehér vállú asszonyok, regényes bohémek, bölcs rezonnőrök, akik cselekedeteikkel, vitájukkal nem a szenvedélyek lényegét kavarják föl, az ösztönök gyökereit szaggatják ki, hanem az életet, a világot szenvedélyességtől mentesen, vagy gyakran a szenvedélyek lecsillapodása után elemzik. Finom parnasszien-íz ez, melyben kiábrándultság épúgy van, mint naívság. A mondatok kereksége, az észrevételek kipróbált aforizma-fordulatossága jellemzi írásait, regényeit. Sohasem az indulatokat elemzi, hanem az utórezgéseket figyeli vastag szemüvegén keresztül, akár egy mikroszkópon. Makabreszk, bágyadt céltalanság lepi így be hőseit és meséit, - a szép élet nagy ábrándjában élnek s ami történik velük, arról nem tehetnek. Cselekedeteik egy-egy elegáns hívásnak engedelmeskednek, s regényeinek alaprajza koreográfia, melyet hősei, hősnői tündéri graciózussággal, merev, de csodálatos mosollyal lejtenek a szecesszió pompei-vörösei, ezüstjei között, mint Anna Pavlova egy Bakst-díszletben. Amit megír, legnagyobb időszerűségében is félmult. A toll, mely sorait rója, mesebeli pálca: csipkerózsa erdejévé varázsolja a világot. Ha ma valaki Szini Gyula nevét kiejti, rögtön utána Krudy Gyulát mondja, mintha e két név visszhangja lenne egymásnak. Pedig senkihez sem hasonlít kevésbé, mint épp Krudyhoz. Krudy Gyula novellái, a sajátos krudy-gyulai mult; valóságos történelem, éles klinikai metszet az elmerült Magyarországról, - az eltünt történelmi idő, mely a magánélet adataiban, egy nyirségi hölgy kalapjának, Podmaniczky Frigyes pantallójának, Lauka Gusztáv csínyjeinek, vagy a királyutcai vendéglőben elmesélt végtelen hosszú szőrszálnak történetében a magyar tizenkilencedik század vizióját rebbenti föl. Szini Gyula vele szemben reflexiókat közöl, az elmult tizenkilencedik századi életstílus véleményeit szerelemről, halálról, művészetről. Regényeiben nem az elbeszélés költészete, áradása, epizódok inyenc közbefonása a fontos, hanem egy elegáns, emelkedett hang végig egyenletes poézise. Szini Gyula, a gondolkodó, állandó vigyázzban van, úgy pariroz egy-egy beszélgetésben, mintha párbajt vívna s nem engedné, hogy vért lássunk. Történeteinek bizonytalan a színtere, akárhol játszódhatnak, hiszen a helyszíneknek egyéni hangulata, a szereplőknek határozott származásra valló neve aligha van.

Olvassuk el Szini Gyula három legszebb regényét és tegyünk próbát: - megtaláljuk-e térképen is a várost, ahol a szalónok, redakciók, bárok, szinházi öltözők vannak? - «Egy sápadt asszony» a címe első regényének. Hősnője Zerlina, egy budai polgár leánya, aki a szerelem tűz- és vízpróbáján megy át, míg megismeri a boldogság illékony emberi tudományát. Zerlina élete Budán és Párizsban pereg, s ha keressük azt a Budát, melyet Krudy Gyula hagyományozott ránk, azt a Pestet, melyet Heltai Jenő invokál, azt a Párizst, melyet Ady rögzített meg, - nem találjuk egyiket sem. Szini Gyula hősei eltünnek finom, leheletnyi problémáikban, komolyan veszik érzelmeiket, ha szeretőt vagy szerelmest választanak, illuziónyi különbségek miatt döntenek ez vagy amaz mellett és ugyancsak rejtett tulajdonságok miatt ábrándulnak ki. Csökönyösek abban, hogy az «igazit» keresik. Párbeszédekben élnek, önmagukat kerekre csiszolt aforizmákban elemzik, - a szenvedély fölött azonban sértetlenül lépnek el. Finom, nem-mindennapi lények, akik bevallják szenvedéseiket, melyek nem hagynak nyomot gesztusaikon. - A «Porcellán muzsika» szereplői a polgári élet és a szabadság «szirénmuzsikája» közt vergődnek, fantasztikusra színezett mondén Budapest színterein, némelyiküknek neve sincs, az egyiket - ki a szabad életre, a tiszta fogalmazásra, a nyugodt lelkiismeretre vágyik, - Kóbor Kutyának hívják. Kóbor Kutyát, - de Szini Gyulát sem, aki ennek a kóbor kutyának jelmezében bolyongja végig regényeit, - nem tudja meggyőzni senki sem «annak a hazug hálónak a helyességéről, amelyből az emberi élet áll és amelybe bele szeretnék csábítani az embert...» Ez a hazug háló a megállapodott élet, a család, a rév, a polgári békesség. A szerelem hívásának szirénmuzsikájából már előre kihallja a «családi porcellánok veszedelmes csörrenését... amelyek elzsibbasztják az ember idegeit, kiábrándítják az életből, rabbá teszik, igavonó bestiává és gyáva gyilkossá alacsonyítják le... Engem csak egy zene csábít, hivogat; Az aranyszabadság örökös indulója... Most is útban vagyok feléje és megyek, megyek, míg valahol az árok szélén föl nem fordulok...» Egy illuzió van e hősök szeme előtt: a szellem birodalma, ahová el kell érni, ahol kiegyensúlyozott, arányos, lezárt, numerusos minden: mint egy Wilde-aforizmában. - Ez «"ŕ la bohčmien» életstílusnak harmadik jellemző regénye a «Profán szerelem». A mondén félvilágban játszódik le, színészek, ujságírók és «más csirkefogók» között. Már a nevek jellemeznek: a hős Szodoma Pál, a hősnő Soledad, - az egyik romlottságot, megalkuvást, illuziótlanságot sejtet, a másik buja napsugarat. Soledad az igazi szerelmet szeretné megismerni: a szenvedést, mely égő és égető sebekkel borítja el a boldogságot is. Soledad egyetlen gesztusa a világ felé a szerelem, Soledad létformája a szerelem, mely benne hasonlatos a «virág virágzásához, a villám villámlásához». Ahogy Soledad egyetlen, elemésztő vonása a szerelem, úgy Szodoma Pálé az aljasság, - s ezért nem találhatják meg egymást. Az életben mindenkinek csak egyfajta szerepe lehet, ezért nem fontosak a színterek, nem fontosak a mese arabeszkjei, - az író elveket állít szembe, akik az irodalom fehér papirosán játsszák le kiszabott, természetükben rejlő életüket, összecsapásaikat, sorsukat.

Szini Gyula első korszakának három regénye megismertetett módszerével: nem az élet mélyéig hatol, nem sorsokat állít egymással szembe, jellemeket, melyek emberiek, tehát hajlékonyak, jók és rosszak egyszerre. Hősei: egy-egy ember egyetlen szenvedélye, mely a történet folyamán osztódni kezd, burjánozni, mind többet mutat, mind mélyebbet, mind lényegesebbet, de legvégül is mindig csak ugyanazt. Minden regénye tehát jelenetekbe szabott, szereplők szájára szerepekként kiosztott essay. Ha a magyar szecessziónak keressük jellemző íróját, senkit se nevezhetünk jogosabban annak, mint Szini Gyulát. A dekorációk, a pompa, a dekadens fínomság, a regényein végigvonuló menekülés az élet stilizált mesevilágába, melyben szerelmes asszonyok, wilde-i dandyk, romlott bölcsek élnek, - mind-mind az irodalmi szecesszió ismertetőjele. Oscar Wilde, a párizsi kozmopolita, a fejedelme ennek a szecessziónak, s ilyen elkésett dandy volt Szini Gyula is, a századvégi ízlés elbódította, magatartása, stílusa, eszményei mind ennek az inkább képzőművészeti érdekességű, mint irodalmi fontosságú szecessziónak eredménye.

Wilde kivonult a valóságos életből a mesterséges életbe és nyomában Szini Gyula is elhagyta a mindennapi élet rabságát. Legszebb novelláinak magva egy-egy ilyen kivonulás a rabságból, ráébredés a rabságra. A «rózsaszínű hó» elzászi nevelőnőjét tönkreteszi az érzelem s a kisfiú, aki vele együtt figyeli végig az éjszakai történetet, megdöbbenve, felriadtan látja, hogy az érzelem, az élet zsibbasztó, rabsága kötő mágia. «A sétapálca-erdő» gyerek-hőse is arra a felismerésre jut, hogy egyedül a fantázia teszi széppé, értelmessé a világot, s nincsenek csodák, mert minden egy szabályos, törvények guzsában alakuló fejlődés eredménye. Sétapálca-erdő nincs, fák vannak csak és ágak, melyeket levágnak, lehántanak «és készen van a friss pálca, amelyet az esztergályos kicsiszol, a festő megfest, az ékszerész arannyal, ezüsttel vagy drágakővel csinosít». Szini Gyula hősei elvesztik illuzióikat, de minél tisztábban látják sorsuk ridegségét, szabályosságát, annál jobban menekülnek az elvesztett illuziók közé. Ennek a szüntelen, programmos szecessziónak bizonyos gépiesség lesz a vége. Az író nem tudja szabaddá tenni magát, szűk körben mozog, témái elfáradnak, hasonlóak lesznek egymáshoz. Pedig hősei az egész földkerekségen élnek: Párizsban, Londonban, Indiában, Pesten, és csalódásaikat néha egy mézeskalácssütő fantáziájával kiszínezett biedermeierben, rokokóban, tegnapelőttben is átélik. A színterek javarészt mondének, nagy-társaságbeliek, lordok ülnek egymással szemben előkelő, faburkolatu klubokban, márkinők rizsporozzák magukat fájdalomtól szorongatott szívvel, francia hadnagyok kokettálnak mély dekoltázsu, Beardsley Saloméjához hasonló, vonagló ajkú hölgyekkel operettszinházak páholyaiban.

A novellák formája idővel mind szűkebb lesz és apró írásai mindig akkor legsikerültebbek, ha egy parabolát, hasonlatot kerekít ki mesévé. Ilyen a «Trilibi», «A bábsütő», «A sárga batár». Ez utóbbi jellemző egész felfogására, dolgozásmódjára: - regényes mulatság után, éjszaka, kocsiba száll, melynek furcsán hallgatag, öreg kocsisa elindítja a lovakat. A sárga batár megindul, «örökké sötét», néptelen uccákon tart az «örök egyformaság, az örök bizonytalanság, az örök homály» felé. Utasát kétség fogja el: «honnan jött ez a kocsi? hová megy? mióta van már úton? mi a célja?» Nem kap feleletet. De arra sem tud felelni most már, honnan jön ő, az utas, hová megy, mióta van már úton, mi a célja. A kocsist faggatja, de az szótlan marad. Lassan elönti a szorongás, a kétségbeesés: a halál viszi vajjon magával a sárga batáron? És rémülten, iszonyodva felkiált: «nem, nem! még nem akarok meghalni!» Leugrik a változatlanul cammogó batárról, szívja a friss levegőt, beül egy csapszékbe és elszorult szívvel gondol furcsa útjára. Nemcsak a sárga batár, hanem minden ember útjára. Hol a felelet kétségeinkre? Hiszen csak egy valaki világosíthatna föl életünkről, az aki messzebb utazott a sárga batáron, csak az tudná elmondani, hogy «hová megyünk? honnan jöttünk? miért élünk? miért halunk?» A sárga batár messziről, a német romantikából, E. Th. A. Hoffmann «Nachtstück»-jeiből jön. Szini Gyula a valóságos kocsizást eggyémossa a titokzatos sárga batár útjával, nem ébreszt föl álma után, nem nyugtat meg, hogy álmot látott és nem valóságot. A parabola, a nagy hasonlat átitatja, feloldja a mesét. Ez a vibrálás, ez a félhomály, ez a bizonytalanság egyik legérdekesebb, legsajátabb vonása Szini Gyulának és a Cholnokyakon kívül csak nála találjuk meg a magyar irodalom huszadik századának első két évtizedében oly gyakori ördöngősök, menekülők, elmerülők, Csáth Gézák, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Tóth Wandák, Lányi Sarolták között.

De nemcsak ez a furcsa, hoffmanni hang egyetlen örökség. Ő üti meg először a lírai essay-nek azt a mély oktávját, melyben irodalmi élményanyag, utazási reflexiók, személyes vágyódás keveredik. Roppant olvasottsága, világjárása, érzékenysége segítette az új műfaj megalkotásában, mely több, mélyebb járatu, szélesebb érdeklődésű volt kora ujság-tárcájánál. Aki Budapest «eszméjét» keresi, bő anyagot talál pesti glosszáiban és lelkesedve bukkanhat rá egy-egy mondatában régi, elfelejtett szerzőjű pesti ön-ítélkezések forrására. Londoni, római városképei feledhetetlen rézkarcok, tárgyi pontossággal, hajszálvékony vonalakkal karcolva és mégis egyszerre adva lírai és irodalmi benyomásokat. Az élete végére véglegesen Pestre szoruló Szini Gyula rendkívüli ismerője volt mindannak az idegen világnak, melyről «nyugati híreket» adott olvasóinak. Műveiről szerényen, iróniával beszélt, köteteiben, - mint írja, - «többnyire novellák vannak, amiket egytől-egyig pénzért írtam, hitvány aranyért, olykor nikkelért is... szeretnék még sokat, vagyis inkább keveset, de nagyot alkotni. Néha úgy érzem, hogy sietnem kellene, máskor meg kérdem, hogy - miért?» Az elégikus sorokat 1910-ben írta, harminchatéves korában, s ekkoriban végérvényesen az írói munka kerekei alá került. Rengeteget írt, tárcák, novellák, cikkek ezreit, apró és finom betűkkel, mint egy rajzoló. Néha egy-egy regény került ki keze alól: bágyadt robot-munkák, régi regényeit más címmel, «ad usum delphini» átdolgozva újra meg újra kiadatta, megpróbált megélni. Wells mintájára kalandos történeteket fabrikált az a Szini Gyula, aki Wilde tanítványa volt valaha, - de mindez rosszul állt már neki. Belőlük egy csalódott, félénk ember nézett vastag szemüveggel a világba. Kevéssel halála előtt kétszer hívta még föl a figyelmet: egyszer Jókai regényes életrajzával, másodszor a «Spinét és szakszofón» című regényével. A Jókai-életrajz tiszta, virtuóz munka, a «Spinét és szakszofón» az utolsó könyve, már holta után jelent meg könyvalakban. 1932-ben halt meg, egy kora nyári napon, gyomorbaja volt, amit egyszerűbben úgy is mondhatunk, hogy éhenhalt. Temetése után pár héttel csak az antikváriusok emlékeztek nevére.