Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám · / · FIGYELŐ

Radnóti Miklós: Szóhangulat és kifejező hangváltozás
Zolnai Béla új könyve

Zolnai Béla stílustörténeti és nyelvesztétikai kutatásai Gombocz Zoltán halála óta egyedülállóak irodalmunkban és tudományunkban. Immár húszéves munkásságának bevezetője egyik Magyar nyelv-beli dolgozata (Esztétikai szempontok a nyelvtudományban), majd A látható nyelv, a Nyelvi kifejezőség formái, a Körmondat és tiráda s számos különnyomat és tanulmány jelzi ilyenirányú kutatásainak állomásait. Új könyve szinte szintézise az eddigi eredményeknek s egyúttal rendszeralkotó mű. A részletkutatást sejtető cím mögött a nyelv emocionális elemeinek teljes és részletes vizsgálata rejlik, a nyelvesztétika tudományának történeti áttekintése és a vizsgálati módszer alapvetése. A történeti áttekintés külön érdekessége a magyar nyelvesztétika kezdeteinek ismertetése, néhány remek idézet régi nyelvesztétikusainkból és Imre Sándor munkásságának ilyszempontú méltatása. A hatalmas anyag természetesen bomlik három főrészre, a Hang és jelentés, a Hang és hangulat és a Kifejező hangok című nagy fejezetekre. Az alapvetés kiindulópontja a nyelvtudomány egyik alaptétele, hogy a szavakat alkotó hangsor és az azzal társított jelentés kapcsolata nem szükségképpeni, hanem közmegegyezésen és történeti fejlődésen alapul. E tétel vizsgálata után a nyelv emocionális elemeinek részletes kifejtése következik, - a nyelv akusztikai elemeinek szerepe a nyelvalkotásban és a nyelvfejlődésben; azoknak az eseteknek bő ismertetése, ahol a nyelv akusztikai része önmagában is jelentős s ahol az akusztikai változások a jelentéskifejezés, vagy hangulatkifejeződés ösztönének megnyilvánulásai. A Hang és hangulat című fejezet a beszéd akusztikai elemei által felkeltett hangulatokat tárgyalja, melyek többé-kevésbé függetlenek a jelentéstől. A poésie-musique ismertetése után a névhangulatról és az irodalmi névválasztásról olvasunk kitünő fejezetet, majd a szó jelentésének és hangulatának kapcsolatáról, a nyelvek szépségéről, az ismétlés akusztikai jelenségéről s a költői nyelv ezzel kapcsolatos eszközeiről, a szóismétlésről, refrénről, alliterációról, rímről, a ritmusról és a numerusról, a cezúráról, enjambementról s a strófáról. Könyvének Kifejező hangok című harmadik részében az indulatszavakról, a hangutánzásról, a hangmetaforáról, a hangsúly és melódia kérdéséről, a reduplikációról, az expresszív hangváltozásról ír, azokról a nyelvi jelenségekről és hangokról, melyek a-priori, ösztönszerűen kifejezők, vagy esetleg kifejezők lehetnek.

Ritkán adatik költőnek élvezetesebb olvasmány ennél a könyvnél. Olyan jelenségeket fejteget és határoz meg, melyeket tudatosan vagy ösztönösen eddig is tudott, élt velük, s amelyek legjobban érdeklik, hisz anyagának, a nyelvnek esztétikai, a költőt elsősorban érdeklő megnyilvánulásai. S ahogy a versek között élő olvasóban egy antológia lapozgatása közben felébred a válogatásra mindig készenálló antológia-szerkesztő, úgy ébred fel e fejezetek olvasásánál az idézőkedv, példákkal szaporítani Zolnai bő példatárát. A színesztézissel kapcsolatban a «színes hallás» különböző megnyilvánulásairól kapunk érdekes fejtegetést és az ellentéteket kimutató összeállítást. A vizsgált «komplikációs» lelkiállapot tényén túlmenően fontos - úgy érzem - e jelenségeknél a szándék; a költő a «kifejezés» vágyában minden eszközt és minden alkalmat megragad elképzelésének leghűbb, legteljesebb és egyetlennek érzett megvalósítására. Ez magyarázza természetesen a színes hallás ellentéteit is, mert a színadatok önkényesek és egyéniek valóban, de ugyanakkor igazak is, hisz egy mű légkörében, egy motívum vagy költői pillanat teljességét szolgálják. A nyelvek szépségéről szóló fejezetben érdekes áttekintést ad Zolnai a nyelvszépség követelményének európai és magyar hagyományáról, a magánhangzók és mássalhangzók arányáról, kitünő példákat az akusztikai érzék relativitásáról. A fölvetett problémákat mindig egészükben nézi, de hatalmas, a részletkérdésekre is kiterjedő jegyzetanyaga az egyes kérdések vizsgálatánál is nélkülözhetetlenné teszi tanulmányát. Mégis sajnáljuk, hogy a rímmel foglalkozó fejezetében a hímrímről és nőrímről írva, nem tért ki a vegyes rímre, a rime mixte-re, ahogy a modern francia verstanok nevezik a blęme Béthléem (Rimbaud), vagy triste-Christ, alcool-folles (Apollinaire)-féle rímpárokat. A kérdés mint műfordítási probléma sem érdektelen. A klasszikai strófák csodálatos egyensúlytörvényét is érinti, de a bővebb fejtegetés, sajnos, a szerkezeti arány kedvéért elmaradt. A «tudós indulatszók» és egyúttal a «nemzeti» indulatszók kitünő idézetanyagát talán szaporíthatom egy példával: Walther von der Vogelweide Unter der Linden-jének nagyon is német Tandaradei!-jét Babits remekül Ejhajahujj!-nak fordítja.

A hangmetafórát tárgyaló rész egyike a könyv legérdekesebb fejezeteinek, a Fogarasi János-féle délibábos nyelvelmélet és a tudományos felfogás érintkező pontjait vizsgálja s Fogarasi ösztönösen megsejtett igazságait méltányolva megvonja a kérdés tudományos határait, melyek jóval nagyobb területet jelölnek, mint az eddig ismert és sejtett. A hangsúllyal és a melódiával kapcsolatban érdekesek az előre meglévő dallamról, a dallam-inspirációról szóló fejtegetések a postmusicalitás és praemusicalitás elmélete. Az utóbbihoz különben érdekes adalékokat szolgáltat Weöres Sándor jóval később megjelent értekezése, A vers születése is.

Zolnai Béla könyve az idealisztikus-esztétikai nyelvtudomány kérdéseinek és eredményeinek első magyar összefoglalása és részletes tárgyalása. Az anyag és a fogalmak jórészéről még szó sem esett magyarul s így nem hagyható említés nélkül, hogy a szerző néhány kitünő műszóval gazdagította tudományos nyelvünket. Könyvének anyaga különben éveken át egyik egyetemi előadásának tárgya volt s e sorok írója - régi tanítványa - különösen és személyes tapasztalatból tudja, hogy milyen jelentősek ezek az előadások a tanárnevelés szempontjából. Tanárjelöltek hallgatják, akik irodalmat, verseket tanítanak majd diákjaiknak.