Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám · / · FIGYELŐ

Füst Milán: Villám és esti tűz
Gelléri Andor Endre novellái

Új kötetében Gelléri Andor Endre így ír egy villámcsapásról:

«Ekkor tartottak a segédek az utolsó két párnál; néhányuk már pihent, mikor megnyílt a kissé betámasztott ablak s a műhelyhelység kénkő színében forgó és fényes lett. - Mindenki a nyaka közé húzta fejét, amíg beszisszent a villám, mint lángmadár, csapongó szárnyával felgyujtotta a cipészműhely függönyét, aztán, mintha tíz fegyver dördülne csattogva, pont a halaslábasba csapott s a piros paprikás lé lángok fátylára lebbent és a véres parázsban mintha gyémánt lenne, úgy reppent a plafon felé egy villámtól feldobott halfarok. - S a mesterné orra előtt elszállt egy lenyakazott ponty rubintos feje...»

Ez aztán a csendélet.

Ilyen izzó képet még nem is olvastam sehol. Ez aztán a materializáció! Hogy a szavak már-már színekké válnak, szinte szikrázik az ember szeme tőlük. S ugyanitt a szorgalmas segédekről: «a szorgoskodás úgy tépte róluk a verítéket, mint ezüstvirágot a szél». Még a veríték számára is van egy ragyogó képe, de különben is, nincs az a csekélység, amely ne kezdene izzani előtte s néha már túlvilági sugárzással. Csupa vízió az egész ember és csupa érzékiség. S hogy milyenek ezek a víziók, arról kellene szólani.

*

Egy másik novellájában, valaki jamaica-rúmot iszik «az oldott hiacint tűzbarna színében». Mi az az oldott hiacint? Nem tudom, mégis úgy élvezem a képet, mintha folyékony tüzet látnék. De régebbi műveiben is: nem elég, hogy a kötőtűi csillognak valakinek ő még a hegyüket is figyeli. «Hosszú acéltűi gyémántpontokkal a végükön, csillogva sürögtek». Egy másik asszony kávét főz és négerfejek bugyognak fel a fazekából. S aki látta már a kávé nehézkes böffenését, pöfögését a tüzön, az e négerfejeket elfeledni sohse fogja. Továbbá: nála kecskeszakálla van a meszelőnek s a benzinjüket úgy nevezik a kelmefestők, hogy kígyószemű benzin. Úgy vélem, oldhatatlan szomjúsága jellemzi a legjobban, mindent meg akar kóstolni, mindenről tudni akarja s megmondani milyen, a teremtéssel akar versenyezni, hogy mégegyszer megmutassa nekünk teljes izzásában a világot.

*

S már magával ezzel is túllép a körön, amit realizmusnak szokás nevezni. Mert milyen a realista? Mértékletes és józan mindenekelőtt. Hajlam kell ehhez. Mert nem a tárgyak megválasztásában rejlik a realizmus, hanem az elrendezésében, nem a pontos leírásukban, hanem az író temperamentumában. A realista tárgyilagosságra törekedjen, mert létezik-e szertelen realista? S az ítélete jó legyen, ezt követeljük tőle. Márpedig Gelléri ítélete rossz, de a fantáziája lángoló s nemhogy józan volna, misem áll tőle távolabb. Mikor mámoros és téveteg. S mitől olyan mámoros? A saját álmaitól. Mindig álomittas. Mert vakon és tántorogva megy utánuk, akárhova viszik. Realista-e tehát? Hogy volna, mikor mértéktelen és tobzódó.

A realistától személytelenséget követelünk s hogy volna ő realista, mikor művészetének legnagyobb szépsége ő maga az, hogy mindenkor jelen van a műveiben. Vagyis az a legnagyobb szépsége, legtárgyilagosabb novelláiban is, amit legjobban szeretek mindennemű művészetekben s minden megfigyelésnél és életismeretnél jobban: mert sohasem az író tárgyát tekintem, hanem az egyénisége lenyügöző erejét.

*

Egyszóval költő ez a javából. Nem megfigyelő, hanem álmodó. Álmok a valóságról: így lehetne talán legjobban megközelíteni azt a folyamatot, amely benne végbemegy. Ő nem ceruzával a kezében jár a kocsmákba, nem valószínű, mert hiába is menne. Mert nem abból áll ő, nem megfigyelésből, ha figyel is. Neki egész másirányú álomra van szüksége, hogy amit látott, életre keljen benne, minthogy a teremtés nála nem abban a síkban van, mint a világ, mások a pólusai. S bár olykor az álma megtévesztésig közel jár ahhoz, amit valóságnak nevezünk, de aztán el is kanyarodik tőle hirtelen, felcsap valahova, ahol még sohsem járt ember előtte. Például: amíg élek, fülembe fog csattogni a «Szállítók» kihízott nagy sárga lovának trappolása s látni fogom mint suhannak el kocsijukkal pont a járda széle mellett... - Nagyon reális látomás. A «Vera naplóját» se fogom feledni, ezt az édes fiatal lányt, örökös éhségével s a bőnadrágos, rövidkabátos dzsessz-fiúkat körülötte, akik egy ujjal tolják fel amerikai kis keménykalapjukat a fejükön s azokat a komolyodó fiúkat sem, akik nem az érzékiséget akarják, dehogy is, akik a kislányoknak magyarázni szeretnek, életről-halálról és a szakszervezetekről s akik aztán, mintha megőrültek volna, annál vadabbul esnek nekik a sötét utcákban... - Mindez nagyon reális. S a kelmefestők dolga nemkülönben, ahogy a ruhákat főzik, dögönyözik, hosszú botokkal keverik a kondérokban, még a műhely gőzét is érezni véli az ember, annyira valóságos ez a világ. Mikor is hirtelen elénk bukik egy kis fura kép.

Mert íme nyilik az ajtó s egy kis rém-arc mered a benzintől kótyagos kelmefestők elé, elálló fülei vannak, rebbenő szeme s fakardja az orruk elé szegeződik.

- Öcsém facsiga! - kiáltja élesen a rém. - Gyere szánkózni, esik a hó.

Róbert bámul be a műhelybe, az őrült gyermek.

- Nem lehet, dolgozni kell Róbert, - mondja neki a kelmefestő s ijedten szétcsap a karjával, mintha galambrajt űzne a gőzben. Mire a rém rögtön fordul, megy odébb, máris az udvaron bokázik és ugrál, a fakardjával szúr és vág s a sikongásaival felveri a házat.

S ez már nem éppen realitás ugyebár. Őrült gyermek nincs is, tudjuk, a tébolyt az idősebbeknek tartotta fenn a teremtő. S mégis, ez az, amit annyira szeretek benne, ezt az irrealitást, a nemlétezőt, nem e világból való látomásait. Például: mikor a kelmefestők így szólnak a festékekhez: -
- Hapták bosszúhadseregünk! Hapták a részeg kelmefestők előtt!

Amire a festékek:

- Parancsotokra ti részeg kelmefestők! Ti bátor kelmefestők!

Micsoda szó! Hogy Shakespearenek is eszébe juthatott volna.

Egyszóval, ezt élvezem benne mégjobban: a féktelenségét. S a kék fényt, amellyel a valóságot hirtelen elönti, mintha csak a túlvilágról eregetné. S éppen mert a valóságnak oly nagy az ereje nála: annál bűvösebben kezdenek ilyenkor a dolgok csillogni, derengeni, szinte foszfori fénnyel. S méghozzá teljes napsütésben.

*

Ő tehát több nekem, mint a realisták. Nagyobb a lendülete és a szenvedélye izzóbb és többetérő, még hibáiban is. Mert hogy is tagadnám, hogy hibái vannak? A szertelenség, csak szertelenség marad s nem is vezethet mindig jóra. (Még Petőfinél sem.) Az ilyen írói temperamentumnak még az sem adatott, hogy kellőkép megismerhesse magát, a tehetsége természetét s hogy igazán az ihlet vezeti-e, vagy hamis istenség. Többet téved tehát, mint a józanabbak.

Minthogy ebből áll az az egész ember, az ilyen ember, semmi egyébből: az ihlete a sorsa s ahogy az Isten keze vezeti, olyan ő. Tehát a bűnében is ártatlan, tévedéseiben, eszeveszettségeiben, minthogy ebből áll az erkölcse, a szíve, mindene: az ihletett percekért való könyörgésben. S Gelléri is ilyen. Tetőtől talpig esendő s tetőtől talpig művész. Minden ízében.

Remek kezdeteket elront, sok mindent elront. Ahogy például két biblikus alak kergetődzése le van írva egy novellája elején s hogy az egyik kergetődző hogy zuhan alá csillogó sugarak közt, belelengve a sugaras égbe, mint a sasmadár és boldog, szilaj nevetéssel, - remekművű a kép, hallatlan erejű. Ez végre ősi erejű bibliai látomás, mert nem kérődzés, nem parafrázisa annak, amit úgyis tudunk a bibliából, nem hangutánzás és nem kenetesség, mintha sziklákból rakta volna össze olyan alkotás. Csak aztán elromlik a mű, az ihlet elillant. Vagy Dávid király hárfás útja, mikor halálra válva tüzek közt viteti magát a templomba, nagy tüzek közt a teljes napsütésben... Csak aztán ez is elhanyatlik, sajnos.

Az ember hajlandó azt hinni, hogy a kompozíció mégiscsak gyengéje, mert kétségtelenül sokat elront. Viszont igaz ez? annyira sokat? Harmincéves ez a fiú kinek volt e koráig ennél több hibátlan alkotása? Mert ha sorra veszem régi novelláit: az «Egy asszony», a «Vera naplója», a «Szállítóknál», «A szerelmes ágyfestő» s méginkább a «Kőművesek», a «Barna sör», az «Ötös», - alig győzöm felsorolni, - ez az új, negyedik kötete meg éppen a legszebb és legépebb műveit tartalmazza.

Mert ragyogóan kiteljesedik benne. S mintha csak most kezdeném igazán érteni a művészetét, e kötet olvasása után s hogy miért szeretem annyira.

Mert a «Villám és esti tűz», a «Jamaica rúm», a «Georgi, a borbély» s az «Ifjúsági szamár» bizonyos tekintetben még az eddigieknél is szebbek. Mert játékos szelleme bennök még jobban kibontakozik: hogy milyen kancsal, tréfacsináló, felületeket kedvelő, - tragikus mivoltuk tehát annál megkapóbb: az ember végigmosolyog egy novellát s csak akkor eszmél rá, milyen szomorú lett. Csupa játék s amellett csupa tragikum. Játszi felületek s a mélyükön csupa szomorúság. Egyszóval e novellák még jobban megerősítik eddigi véleményemet: hogy a legkiválóbb íróink egyike ő. S nemcsak a jelenvalók között. És nemcsak az összehasonlításban, hanem mert egyedülálló.