Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám
zöldjét hízlaló július, holott
az elmulás tenyésző virulása -
a zöld fa lombján fekszik egy halott.
Hízik a feketeség a kerti lombon
e tikkadó paraszti éjjelen -
szavaimat rögtönözve mondom,
küldi és elkapja a végtelen...
csápjával megpöccinti ablakom -
bogarak szárnyain a végtelennek
halk morze-kopogását hallgatom.
Ülök a szemüveges félhomályban,
hol lámpám vaksi szembogára ég:
futó szalagra róvom hallomásom -
holnapra hátha áramom kiég...
- vak jövevények, küldözi az éj -
Üzenetét hozzák a csillagoknak?
Csak rajzanak, csak rajzanak felém.
Üzenete jőjjön a csillagoknak!
Egy biztató szót hozz fülembe, szél! -
ki elborultam, mint az elbukott nap,
kit koporsóban őriz ez az éj...
Fekete éj, tüskés öl, - béke, béke!
Beléd fúl minden fényt űző bolond.
Őrültek és fáradtak menedéke -
te néma fészket ringató falomb!
Csak a kínrím s az elfogyatkozó nap
idézi fáradt arcvonásaid -
te hozzád űz ma képzeletem, óh add
megcsodálnom örvénylő bájaid!
ne légyen ringatóm ma kívüled!
Óh, fénytől duzzadó fekete emlő,
amelyből mámort szív az őrület!
Örök csalogató, hozzád az elme
vak bogár, mely beszáll az ablakon,
fölrepíti a fény vad gerjedelme:
hozzád zúdul és lefordul vakon.
gyönge páncélján elpislan a fény -
így vagyok én - versem-lelkem kiadtam -
a kín falán gubbasztó jövevény.
Még visszanézek olykor, elhagyottan,
körül a csend bús szunyoghada zsong,
aztán lehullok, - mint bogár ha koppan -
s fejem fölött a fény tovább visong...
a földre vágott józan szédület.
Szunnyad a fő, az áramok kiégnek -
szemem előtt a jéghideg üveg,
s míg bő gyomrában ringat és melenget,
mint magzatát, a fénysávoktól bordás
feketeség, - künn a szomorú csendet
palává töri egy szekérnyikorgás.