Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám

Gy. Gömöri Jenő: Egy Ady-vers négy sora

Se nem új, se nem ritka dolog az irodalmak életében, hogy az olvasó nem érti meg valamelyik híres (vagy éppen nagyszerű) költeménynek egyik vagy másik helyét, s érthetetlennek mondja. A mi nagy költőink művei ellen is elhangzik időnként efféle vád s esztétikusok, filológusok, nyelvészek kénytelenek bizonyítgatni, hogy nem a költő a hibás, hanem az olvasó felületes.

Az érthetetlenség vádja tehát nem szokatlan. Magában áll mégis az a furcsa félreértés, mely négy Ady-sort forgat ki valójából. A közönség ugyanis nem érti a négy sort, de nem tudja, nem veszi észre, hogy nem érti. Ez még nem volna baj. Azonban hangsúlyozással, önkéntelen szövegrontással olyan értelmet ad a négy sornak, ami - merő értelmetlenség. Pedig a négy sor Adynak nem valamelyik nehéz költeményéből való, hanem legnépszerűbb verséből, abból, melyet Illyés Gyula szerint minden magyar ember könyv nélkül tud. Az Uj Versek híres megnyitójának, a címtelen prológusnak kezdő négy soráról, szállóigeszerű első strófájáról van szó, erről:

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdtem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

A vers első sorában a költő Góg és Magóg fiának mondja magát. Értelme tiszta, de mi a jelentése? Mit jelent az, ha valaki Góg és Magóg fia? Azt kell hinnem, hogy nem tudja senki. Hogy fogalma legyen az embernek arról a zavarról és bizonytalanságról, mely e sornak sarkába szegődött, elég idézni két kiváló, országos hírű szakférfiú értelmezését, olyanokét, akik könyvekben méltatták és magyarázták Ady költészetét s igazán illetékesek rá. Az egyik magyarázat szerint a költő a magyarság szine-lángjából érezte magát, innen a büszke hivatkozás Gógra és Magógra, Vereckére, stb. Ez tehát úgy véli, hogy tiszta magyar eredetét hangsúlyozza az, aki magát Góg és Magóg fiának mondja. A másik magyarázat szerint a költő tulajdonképpen ezt mondja: Hiába akarok jót, átok van rajtam, mint Gógon, Magóg fejedelmén, akit Jehova pusztulásra ítélt. Ez a magyarázat tehát azt mondja, hogy Góg és Magóg fia el van átkozva, pusztulásra van ítélve. Lehet, hogy a két magyarázó nem is tudja, hogy a nevezetes első sort máskép érti egyikük is, másikuk is, mert különben csak tisztázták volna a kérdést. De az is lehet, hogy ők is annak az éppen olyan igen jeles harmadik magyarázónak a felfogását vallják, aki azt mondja, nem fontos, mit akar a költő azzal mondani, hogy ő Góg és Magóg fia.

A második sornak (Hiába döngetek kaput, falat) mind értelme, mind jelentése tisztának látszik önmagában. De merre néz, merre irányul ez a sor? Az első sortól vessző választja el, a harmadiktól semmi; merre fordítsa hát a figyelmet a hanglejtés: az első vagy a harmadik sok felé-e? Fordítsuk - az általános véleménynek megfelelőleg - a harmadik sor felé s tegyük föl, hogy a versszak három utolsó sora egy mondat: Hiába döngetek kaput falat s mégis megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Tessék jól szemügyre venni ezt a mondatot. Miért mondja, hogy mégis megkérdte, vajjon szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Miért mégis? Természetesen azért, mert hiába dönget kaput, falat. De ez nem logikus, hiszen egyáltalában semmi ellentét sincs a kapu és fal döngetése meg a megkérdezés között: döngethet kaput is, falat is, azért még megkérdezhet bármit is. Igy fölfogva, a mondat veszedelmesen emlékeztet egy tréfás Petőfi-sorra: Meleg ruhája nincs ugyan, de mindazáltal éhezik. Meg aztán árulkodik is valami benne: döngetek jelen idő, megkérdtem mult idő. Aki a Prologus-t szavalja, vagy első sorait idézi, az mind jelen időben mondja a harmadik sor igéjét: megkérdem (megkérdezem), nem multban: megkérdtem (megkérdeztem), mint a versben van. Ez a szövegrontás önkéntelen. Miért? Tessék megfigyelni ezt az egyszerű példát: Hiába marasztalom, mégis elmegy. Vagy: Hiába marasztalom, mégis el fog menni. Vagy: Hiába marasztaltam (mult idő), mégis elment. De képtelenség volna így: Hiába marasztalom (jelen idő), mégis elment (mult idő). Ha már elment, nem marasztalhatom. Tehát az effajta mondatban az egyik mondat állítmánya (marasztalom) nem lehet jelen idejű, ha a másik mondat (mégis elment) multban lefolyó történést (vagyis nem időtől független állapotot) fejez ki. Már pedig a Prologus első versszakában látszólag megvan ez a fonákság: hiába döngetek, mégis megkérdeztem. Ezt a lehetetlenséget korrigálja a szem, amikor elsiklik a t betű fölött a megkérdtem szóban.

Ha igaz az a föltevés, hogy a hiába meg a mégis között van valami értelmi viszony, az azt jelenti, hogy a hiába megengedő kötőszó, olyan, mint ezek: habár, bárha, noha, stb. (A Prologus utolsó strófájában is van egy mégis-es mondat, ha... is megengedő kötőszóval: S ha elátkozza (is) százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar. Az is áldozata lett a kötött formának.) A hiába lehet megengedő kötőszó, de lehet más is. A mégis ellentétet kifejező kötőszó. Mármost, ha abban a mondatban, melyhez a mégis a maga mondatát hozzáfűzi, megengedő kötőszó van (hiába), akkor a mégis-t helyén is lehet hagyni, meg el is lehet hagyni, sőt a részmondatokat egymás helyére is lehet tenni s a mondat értelme mégsem változik. Ideírok néhány Ady-idézetet s beleszúrom (zárójelben) a mégis-t oda, ahol lehetne. (A költők szívesen megtakarítanak egy-egy szót, ha lehetőség van rá.) Fölcserélem a részmondatokat is. Ime: Hiába liheg félve, fázva: (s mégis) telefröccsentem tintalével. Vagy: Telefröccsentem tintalével, hiába liheg félve, fázva. Hiába reszket (s mégis) befoltozom gyanuval, váddal. Vagy: Befoltozom gyanuval, váddal, hiába reszket. Hiába ragadnak szent mámorhattyúk boldog, nagy Vizen, gágogását (mégis) hallom józan ludaknak. Vagy: Gágogását hallom józan ludaknak, hiába ragadnak szent mámorhattyúk. Virágporos, tüzes, szent szárnyát hiába verdesem, töröm, nem akar (mégsem) elmaradni az Öröm. Vagy: Nem akar elmaradni tőlem az Öröm, virágporos, tüzes, szent szárnyát hiába verdesem, töröm. Most nézzük ezt a mondatot: Hiába döngetek kaput, falat, megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Elhagytam a mégis-t, nem maradt sem ellentét, sem kapcsolat a mondatok között. Ugyanez lesz az eredmény, ha fölcserélem a mondatokat: Megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt, hiába döngetek kaput, falat.

Nem igaz tehát, hogy a harmadik sor mégis szava a második sorbeli hiába kötőszóval helyezkedik szembe. A hiába itt nem megengedő kötőszó, hanem határozó és jelentése hasztalanul, eredmény nélkül, olyan, mint ezekben az Ady-sorokban: Hiába korbácsoltam, hiába űztem (a lelkemet). Hiába hideg a Hold. Halottak és elevenek hiába hűtenének téged. Csókolj, hogy hiába jöttenek legyen. Hiába estem szerelembe. Hiába minden. Az előadók és szavalók tehát hiába hangsúlyozzák a hiába-t és a mégis-t, mégis határozó a hiába. Hiába keresik így az ellentétet, soha sem fogják megtalálni.

Az első sor felé irányítani a másodikat, nem bíztat sikerrel, hiszen az első sor jelentése kétes. De elég is tudni, hogy a második sorban nincs kötőszó s a mondat megállhat magában is. Az ellentétet pedig bizonyosan meg kell találni, ha a harmadik és negyedik sort az elsőnek szögezem neki. A mégis oly erővel világít rá az ellentétre, hogy észre kell venni, - ha van. Jól mutatja a Nagyon közelbe kerültünk című Ady-vers.

Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykodó, jó szívek
Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón símulunk, hogy ha fázunk
S mégis
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

Tiszta, világos az ellentét mindenütt. Lehet megengedő kötőszó (bár, habár, bárha, noha, hiába) a mondat élén és ott maradhat vagy elmaradhat a mégis, föl lehet cserélni az ellentétes mondatokat: az ellentét meg se rezdül, az értelem nem változik. Ugyanilyen határozott ellentét van a Prologus első strófájában is: Góg és Magóg fia vagyok én s mégis megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Vagy: Bár Góg és Magóg fia vagyok én, (mégis) megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Vagy: Megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt, - bár Góg és Magóg fia vagyok én. Ezekben a mondatokban az sem zavar, hogy az egyik mondat állítmánya (vagyok) jelen idejű, a másiké pedig (megkérdtem) mult idejű, még pedig azért nem, mert a vagyok nem történést, hanem időtől független állapotot fejez ki.

Az az ellentét, mely a harmadik és negyedik sorból az első felé kisugárzik, némi fényt vet Góg és Magóg fiára is: nem lehet sírós természet, vagy talán nincs oka a sírásra. Az ellentétből kiindulva azt kell hinnünk, hogy az első strófa valami ilyet akar mondani: Bár nincs mit siratnom, mégis megkérdeztem, szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Bizonyosnak látszik az, hogy a költő nem azért tudja magát Góg és Magóg fiának, mert törzsökös magyar, sem azért, mert el van átkozva, hiszen ahhoz, hogy a Kárpátok alatt sírnak-e vagy sem, igazán van köze a törzsökös magyarnak és lehet annak is, akin átok van. Inkább helyén volna a két magyarázat, ha a strófa így szólna: Góg és Magóg fia vagyok én, tehát megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Ám a költő nem ezt mondja s most már bizonyosnak látszik, hogy csak az értheti meg a Prologus első strófáját (s talán az egész verset) aki tudja, ki Góg és Magóg.

A Genesis X. részének 2. fejezete szerint, Jáfetnek, Noé harmadik fiának fiai: Gomer, Mágog, Madai, Jáván, Thubál, Mésekh és Thirás. III. Béla király jegyzője, a soknevű névtelen, ezt írja krónikájában: «Scythiának első királya Magóg volt, Jáfet fia s azt a nemzetet Magóg királyról nevezték moger-nek (magyernek).» Későbbi krónikásaink meg úgy tudják, hogy Jáfet egyik unokájának, Nimródnak, az óriásnak két fiától, Hunortól és Magortól származnak a hunok és magyarok. (Pikantériája ennek a leszármaztatásnak, hogy Nimród nem Jáfet unokája, hanem Khámé, eszerint mi magyarok khámiták vagyunk, mint a négerek). Megvan tehát annak a felfogásnak a forrása, mely Góg és Magóg fiában a törzsökös magyart látja. Ezékiel próféta is szól Góg és Magógról, könyve XXXVIII. és XXXIX. részében. Azt mondja, hogy az Úr így szólt őhozzá: «Fordítsd orcádat Góg ellen, a Magóg földe ellen, a Mések és Tubál Fejedelme és feje ellen, és prófétálj ő ellene.» Ezután igen részletes jóslat következik arról, hogy milyen rettenetes végük lesz. Ime, a másik felfogás forrása. Az már kiderült, hogy mindkét felfogás ellenkezik azzal, amit a vers mond, most az is megállapítható, hogy a forráshelyen talált nevek sem látszanak az igaziaknak. Előbb Magóg királyról van szó, majd Magóg földéről, Gógról meg nem is tudjuk, király-e, föld-e. Holott a költő világosan Gógról és Magógról beszél.

A vers szövegével egybehangzólag szent János Mennyei Jelenések-ről való könyve említi Gógot és Magógot, a XX. rész 7-9. fejezetében: «És amikor eltelnek az ezer esztendők, a Sátán eloldatik az ő fogságából és kimegyen, hogy elcsalja a földnek négy szegeletin lakozó népeket, Gógot és Magógot; hogy egybegyüjtse azokat viadalra; kiknek számok mint a tenger fövénye. És feljövének a föld szélességére és körülvevék a szenteknek táborokat és a szerelmetes várost; de Istentől mennyből tűz száll alá, mely megemészté azokat.» Az egyházatyák általában az északi barbárokat tekintették Góg és Magóg népének, utóbb azonban a scythákra (magyarosan szittyákra) korlátozták. (A magyar irodalomban csak a XVIII. század közepén tünik föl a szittya szó, addig nálunk is a scytha járta.) Amint közeledett az időszámítás 1000. éve, nagy rettegéssel gondoltak eljövetelükre s ha megjelent Európában egy ismeretlen nép, Góg és Magóg népének előhadát látták benne. Felfogásukhoz még akkor is ragaszkodtak, mikor az a nép már letelepedett. Ennek a merevségnek furcsa következménye lett. A középkori krónikások az akkori divatnak megfelelőleg Noéval kezdték népük történetét s az egyházatyák álláspontja következtében csak Magóg-ot tehették meg népük ősatyjának. Innen van, hogy csaknem minden európai nép Magóg-tól származik a krónikák szerint s így még az angol nép is van olyan jó szittya, mint a magyar.

Az apostol látomása nyomán már a középkor elején egy igen érdekes monda alakult ki: Góg és Magóg népei már össze vannak gyüjtve, csak nem kezdhetik meg viadalukat a többi nép ellen, mert Nagy Sándor, a világhódító, egy óriási fallal elzárta őket a világtól. Anonymus krónikája is tud erről: «Scythiának kelet felől való határánál pedig Góg és Magóg nemzetek laktanak, kiket Nagy Sándor bérekesztett.» A mondában kell történelmi magnak is lenni, mert a hatalmas fal romjai ma is megvannak, Vámbéry is látta, folytatása lehetett a kínai falnak. Ott húzódhatott a Kaukázuson át, a Fekete-tengertől a Kaspi-tóig. Egy 4. századbeli leírás szerint 150 öl magas, faragott kőfal volt, közepén 25 öles oszlopok egy 50 öles kaput tartottak s az egészet vas- és rézlemez borította. Ez erődítmény előtt a déli népek rettegése állt őrt s így Góg és Magóg népének vajmi kevés reménye lehetett a szabadulásra, hiába döngetett kaput, falat.

Ady nemcsak a Prologus-ban szól Góg és Magógról. A vers megjelenése előtt mintegy három évvel már hivatkozik a bérekesztett népre egy ujságcikkben: «Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti. Ennek leszelik a karját, hogy a pokol kapuját ne is döngethesse, hogy nyomorékul, elüszkösödött testtel guruljon a sírba.» Tudjuk, hogy Ady nemcsak a krónikákat meg a magyar történelmi könyveket és folyóiratokat forgatta, hanem figyelemmel kísérte azt a tudományos tevékenységet is, amely a magyarok eredetét kutatta. Góg és Magóg nevével hát elégszer találkozhatott s alkalmasint valami élénk leírást olvasott valahol, hogy hogyan döngeti az elzárt nép azt a nagy falat. Egyébként a falról más értelemben is ír. Egy helyütt így: «A csatangoló, kancatejivó csak a nagy Fal tájáról jöhetett» stb. Másutt meg így: «...a nagy Fal mellől jöttünk» stb. Célzások szittya eredetünkre.

Most már bizonyos, hogy a Prologus második sora (Hiába döngetek kaput, falat) az első felé hajlik, értelmezi, magyarázza, kiegészíti azt, úgy mint egy másik Ady-vers második sora:

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.

Ha próza volna a Prologus, talán így kezdődnék: Góg és Magóg fia vagyok én, én is hiába döngetek kaput, falat, mint ők. (Arany János bizonyára zárójelbe tette volna a második sort.) Az is kiderült, hogy Góg és Magóg olyan nép volt, mely hatalmas fallal volt elrekesztve, mert puszta léte is fenyegetés volt a világ többi népe szemében és rettegtek tőle, ebből pedig bizonyossággal lehet arra következtetni, hogy aki a huszadik században Góg és Magóg fiának vallja magát, csak olyan társadalmi rétegből, osztályból, felekezetből, szektából vagy társaságból való lehet, melynek helyzete hasonló Góg és Magóg népééhez. Ez a következtetés azonban egy új kérdést vet föl: Hova tartozott hát a költő, hogy magát szinte kérkedve mondja Góg és Magóg fiának és országgá-világgá kiáltja? Erre a választ Ady életrajza bizonyára megadja.

Ady 1905 januárjában hazajött Párizsból és a Budapesti Napló belső munkatársa lett. Az ujság néhány hónap mulva beállott a kormány szolgálatába, egymaga a magyar ujságok közül. A kormánynak nem volt pártja a parlamentben s darabont-kormánynak csúfolták, mert feje a darabont-testőrség kapitányából lett miniszterelnök, de illett is rá a darabont (hajdu, rendőr) elnevezés, mert hatalma a király puszta akaratán, parancsán alapult. «Kezdettől fogva általános gyanu és gyűlölet fogadta s ez az uralkodó rétegek... részéről heves bojkott-mozgalommá fejlődött, mikor a kormány... kiadta az általános választójog jelszavát... A magyar úri osztály mondhatni teljes egészében rettegett az általános választói jogtól, uralmának összeomlását várta tőle, az egész jól összeszőtt társadalmi egyensúly felborulását, a paraszt- és munkásosztály felülkerekedését... A darabont-kormány mellett csak egy halk szót is emelni annyit jelentett, hogy az illető társadalmilag lehetetlenné teszi magát.» (Ez az idézet és a következők Schöpflin Aladár Ady Endre című remek kis könyvéből valók.) Nemcsak a kormányt nevezték darabontnak, hanem minden hivatalnokát, sőt, minden hívét is, s a szónak bántó, megvető jelentése volt, mint utóbb a destruktívnak vagy ma a zsidóbérencnek. Ady is fölcsapott darabontnak, nemcsak erős cikkekben szállt síkra a kormány programjáért, hanem állást is vállalt a miniszterelnöki sajtóirodában. (A koaliciós kormány nyomban a hatalom átvétele után elbocsátotta, fölmondás és végkielégítés nélkül.) Mi tette darabonttá? Radikális volt, ez mindent megmond. «A radikális gondolattal is Nagyváradon ismerkedett meg... Ez lett életének egyik legmélyebb élménye... Beállt tehát a radikális mozgalom sodrába és vitette magát mindvégig... (A radikálisok) olyan ideálokat tűztek maguk elé, melyek Nyugaton részben már megvalósultak, részben nagy mozgalmak céljai voltak. Át akarták alakítani a magyar politikát, lerombolni a vezető osztályok érdekszövevényét s ennek védbástyáját, az ősi vármegyét, uralomra emelni a társadalom demokratikus rétegeit, tudományos alapra fektetett politikát űzni, a tömegek addig elhanyagolt szociális gondozását végre megvalósítani. Ennek eszközét elsősorban a titkos választójogban látták s első lépésük a tudományos kutatás és ismeretterjesztés teréről az aktív politika terére a Kristóffy-féle választójogi politika melletti lelkes és hangos színvallás volt. Ezzel magukra vonták azt az általános gyűlöletet, amely Kristóffy és «darabontjai» ellen feltámadt... A magyar úri osztály... a politikában rég ismert eszközökkel fordult (ellenük). Előbb csak az elhallgatás eszközével próbálkozott, aztán személyein keresztül igyekezett kompromittálni és megfélemlíteni a mozgalmat. Segítségére volt az akkor már lappangó, egyelőre még csak társadalmi téren nyilatkozó antiszemita közhangulat, - a radikális mozgalom szereplői túlnyomórészben zsidó származásuak voltak. Rövid idő alatt radikálisnak lenni annyi volt, mint vállalni a rossz magyarság, a néprontás ódiumát... radikálisok és ellenkező nézetűek közt az egyszerű társadalmi érintkezés is szinte lehetetlenné vált. Ezzel sikerült is a radikális mozgalmat szektaszerű, bekerített helyzetbe juttatni. Úgy álltak a közéletben, mint egy a közvélemény által megbélyegzett csoport... a propagandának sikerült róluk valami ijesztő, sátáni képet festeni a tájékozatlan közönség számára, mint olyan emberekről, akik valami veleszületett romboló ösztönből akarják tönkretenni Magyarországot. Csaknem internált helyzetükben maguknak is meglazult a valóságérzékük... Ez a radikális csoport lelkes örömmel ölelte karjaiba Adyt» stb. Ime, mesteri leírása a huszadik századbeli Góg- és Magóg-nemzeteknek, kiket az elfogultság bérekesztett. Meg kell hagyni, hogy Góg és Magóg fiánál találóbb nevet nem is adhatott volna magának Ady. Van hetykeség abban, ahogyan vállalja, de persze, nem örült neki. «A harag, amiért kirekesztették s azok ellen, akik kirekesztették, tette hangját túlerőssé.»

Én darabont (destruktív, zsidóbérenc) vagyok: ezt jelenti a Prologus első két sora, az most már kétségtelen. A harmadik és negyedik sorban azonban még van tisztázni való. Megkérdtem tőletek: szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Miért kell engedelem a sírásra? Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy a költő nem a maga részére kért engedelmet, nem azt kérdte, hogy szabad-e sírnom, mint a második strófában: szabad-e betörnöm, hanem csak azt kérdezte meg, hogy szabad-e a sírás általában. Hogy úgy mondjam, a sírás szabadságának elvi lehetőségét akarta tisztázni. A sírás itt természetesen nem könnyekkel való sírást jelent. Sírni annyi is, mint panaszkodni: Mindég azon sírt apátok, hogy sose fizeti meg adósságát. (Szamosháti Szótár.) Tulajdonképpen egy ócska frázist kerül meg a költő, ezt: Hát Magyarországon csak dicshimnuszt szabad zengeni? Volt ok a kérdés föltevésére. «Akkor még elevenen éltek a millennium optimizmusának az emlékei, a magyar emberek nagy többségének a tudatában az itthoni viszonyok kedvezőknek, boldogoknak, biztonságosaknak tüntek fel... A mai álláspontról nézve, szinte érthetetlennek tünik fel ez a 30 millió magyarról, Nagy-Magyarországról, magyar imperiumról álmodozó, önimádó soviniszta optimizmus, az a tompa lelki kényelem, amelyben a magyar vezető középosztály akkor élt s amelynek minden megzavarása ellenérzést váltott ki.

A Prologus, mely az Uj Versek (és az összes költemények) élén cím nélkül áll, 1905 karácsonyán jelent meg a Budapesti Napló-ban Verseskönyvem előtt címmel. Első versszakában politikai tevékenységére hivatkozik a költő. A strófa szerint e tevékenységének két szakasza van. Az első szakasznak csak végső mozzanatáról szól: Góg és Magóg fia lett. A második szakaszról többet mond: megkérdte, szabad-e sírni a Kárpátok alatt. Hol kérdte meg? Politikai cikkeiben. Nem verseiben, mert új verseiről a következő strófában fog szólni, a megelőzőkben pedig nyoma sincs még a sírásnak. Az első strófában tehát csupán politikai multjáról ad számot a költő, mert csak azt tartja jelentősnek. Most már világos, miért értelemzavaró szövegrontás megkérdtem helyett megkérdem-et mondani. Megkérdte, de kérdésére a választ még várja; persze, bizakodva, hiszen hatalmának tetőpontján áll még a darabontkormány. A második strófa a jelen. Tulajdonképpen itt kezdődik a vers, mert az első strófa csak bevezetés, előkészítés, akár el is maradhatna. A költő itt és most dülleszti ki a mellét, hogy ő törzsökös magyar, ha Góg és Magóg fia is: Verecke híres útján jöttem én, fülembe még ős magyar dal rivall. Tudja ő, mi az a nemzeti hagyomány! Azután megkérdi: Szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival? Ez a kérdés már jelenidejű, hiszen éppen az új dalok ajánlása a Prologus, ott sorakoznak utána, csak be kell őket fogadni, ezt jelenti az engedelemkérés. Tudjuk, hogy Ady az év elején jött meg Párizsból, Dévény tehát az az út, amely a művelt Nyugatról hazahozta. «Radikalizmusa - mondja Schöpflin - táplálékot kapott Párizsban.»

Tíz hét mulva Ady már tudhatta a választ mindkét kérdésére. Akkor írta ezeket a híres sorokat:

Öröm-városból menekülök én
S nem mehetek sohase vissza.
Öröm-város volt az én hazám,
Most is sajog sanyarú testem.
Korbáccsal vertek ki, mert egy napon
Szomoruság bűnébe estem.
Futok, futok. Zengő városom
Átkot szórt a bús pártütőre.

Mindezt el kellett mondani a Prologus első sorairól, jelentésének tisztázására. A Prologus Ady nagy versei közül való. Első kinyilatkoztatása annak a tragikus szintézisnek, mely Ady küldetése volt, annak a szintézisnek, mely Kárpáti Aurél meghatározása szerint ez: «Törhetetlen hűség ahhoz az európai magyarsághoz, amely belső ellentmondásában, feloldhatatlannak tetsző alap-ellentétében is termékenyítő érték és bonthatatlan egység marad mindenkor számunkra.»