Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám
Joó Tibor: Egy félreértett magyar tudós: Bodnár Zsigmond
Ma már alig emlékeznek rá. Csak kevesen, akik a mult század utolsó tizedében vagy századunk első öt-hat esztendejében jártak a budapesti egyetem bölcsészeti karára, s idősebb kollégáik elvitték - valljuk meg, mulatság céljából - ennek a köpcös öregúrnak magántanári előadásaira.
Az öregúr lelkesen magyarázott holmi «törvényről» s «hullámokról», melyek az emberiség haladásában mutatkoznak, «akcióról és reakcióról», «idealizmusról és realizmusról», «eszmékről», mikkel minden történeti jelenséget meg lehet magyarázni. S ő magyarázta is a történet és irodalom, a mult és jelen jelenségeit, könnyűszerrel alkalmazva a «törvényt». Éppen az volt a hallatlanul mulatságos a hitetlen és kegyetlen fiatalok számára, hogy olyan könnyen ment ez a magyarázat, néhány fogalom, sőt puszta szó gépies alkalmazásával. A gépiesség mindig komikus, s a komikumnak ez a forrása valóban megvolt a furcsa öregúrnak előadásaiban. Még kirivóbbá tették azok a visszatérő indulatos kitörések, mikkel korát ostromolta romlottsága, lapossága, posványos volta miatt. A méltatlankodás szintén sztereotip frázisok ismételgetésében tört ki, s a legnagyobb gyalázat abban csúcsosodott, hogy ez a kor - «realista». S ha még aztán profétikus hévvel az eljövendő idealizmus koráról is kezdett beszélni, s magát e kor első hirnökének nevezni, miközben keserűen méltatlankodott, hogy «felfedezését», a «törvényt», nem akarja a tudomány és az emberiség elfogadni: akkor csakugyan teljes volt a mulatság. Azt is tudták róla, hogy sűrűn megjelenő kritikai és prófétikus iratait mindenkinek elküldözi, belföldre és külföldre, levelek kíséretében, melyekben a címzettet, tudósokat és politikusokat, tanai követésére s az «eszme» szolgálatára hívja fel. S irataiban nem titkolta ama meggyőződését, hogy «felfedezése» a legnagyobb jótett, amit valaha ember az emberiségnek nyujtott. Persze voltak hívei is, kik rajongtak érte. De ezek megbotránkozása a gúnyolódókon csak növelte a dolog mulatságos voltát. A nagy többség, mint az egész magyar közvélemény, bogaras embernek tartotta Bodnár Zsigmondot, olyannak, akinek több van egy kerékkel, s egy rögeszme megszállottja.
Az is volt. Mániákus. Egyensúlyát vesztett elme. De ez az elme, mely egy tudományos felismerésnek rögeszmévé válásával egyensúlyát vesztette, egyike volt XIX. századunk egyik legélesebb, legmélyebb és legfényesebb elméinek. Sorsát pedig mindenkor a legérdekesebbek közé fogják sorolni mindazok, akik tudják és értik, hogy kaland és szellem világában is lehetséges és izgalmas látvány lehet egy emberélet külső események fordulatossága nélkül is.
Bodnár Zsigmond pályája a legrendesebben és igen sokatigérően indult. 1839-ben született, buzgó katolikus érzésétől vezetve a papi rendbe lépett és kiváló képességei s nem mindennapi műveltsége szép pályával kecsegtethette. A törés nem is kívülről, hanem belülről következik be. Midőn a vatikáni zsinat Mária szeplőtelen fogantatását dogmává avatja, a fiatalember kilép a papi rendből. Ettől kezdve vidéken, majd Pesten tanár, az egyetem is magántanárává fogadja. Hogy milyen belső vívódások előzték meg e lépést, tájékoztatást ad Lilly című elbeszélése, egyetlen szépirodalmi műve, mely egy fiatal káplán sorsát mutatja be a mult század hatvanas éveiben, kit a kor erősödő vallástalansága vesz körül, s kritikus szabadgondolkodása kisért, míg tragikusan elbukik. Ez a munka ma is mély benyomást tesz az olvasóra. A környezetrajz az abszolutizmus korának vidéki magyar életét festi igen életteljesen, s nemcsak külsőségeiben; bemutatja a kor típusait, s megérezteti azt a végzetes atmoszférát, amely megülte őket és kikezdte lelki erőiket. Már itt megnyilatkozik Bodnárnak legfőbb sajátsága, az a rendkívüli érzékenység, mellyel benne élt korában és átélte a XIX. század második felének lázas szellemi változásait. Emellett kiváló írói képességek nyomai csillognak az elbeszélésen: mély és finom lélekrajz, megjelenítő erő, komponáló művészet, finom érzék a drámai hatások, a meseszövés, tömörség iránt, s az az eleven, hajlékony, világos és előkelő stílus, mely - különösen első korszakának - esszéit is oly vonzókká teszi.
Mert Bodnár Zsigmond a kiegyezés korának egyik legjelesebb esszéírója. Ez a felfedezés a jutalma annak, aki ezeket az elfeledett, sohasem emlegetett dolgozatokat kezébe veszi. Még olyan férfiak mellett sem szorul háttérbe, mint Kemény, Szalay, Csengery, Salamon. Ennek a nagy generációnak a folytatója ő, s színvonalát igen magasra emeli széles műveltsége, egyetemes szempontjainak tág horizontja. A kor legműveltebb, legtudósabb szellemei közé tartozik és alighanem ő a legfilozófikusabb elme. Az pedig egészen bizonyos, hogy a legelfogulatlanabb. Rendkívül éles analizáló és kritikai képességét semmi előítélet, előszeretet nem tompította. A próza pedig teljes biztonsággal áll mesteri kezében. A hajlékony mondatok a legfinomabb árnyalatokig követik az emberi lélek vagy a korszellem részletező rajzát, szilárdan zárják magukba a pár vonással elénk varázsolt benyomást, s egyaránt alkalmasak a racionális meggyőzésre, mind a kedély lebilincselésére. Az író öntudatos művész. Ismeri a hatás eszközeit. Ilyen remekül tud elindítani például egy életrajzot: «Egy fiatal író a mult század végén, az idők félhomályában alig névről ismerve, egy édes szerelem fényétől megvilágítva, vonzó egyéniség marad minden olvasóra nézve...» Ez a mondat nemcsak a stiliszta mellett tanuskodik azonban, hanem elárulja azt a szenvedélyes tárgyszeretetet, a művészi élvezés mély együttérzését és örömét a jelenségek tarka világán, mely a valódi esszéíró alapvető tulajdonsága, s mely a műgyűjtő gyönyörködésével rokon, amint kincseit kezében forgatja.
Az író lelke azonban igen messze van attól a harmóniától, egyensúlytól, ami művei külső megjelenésén elárad. Csupa bizonytalanság és nyughatatlanság. Biztonságát majd csak később éri el, de ezt a biztonságot egy rögeszme kritikátlansága nyujtja. Az a biztonság ez, amivel az alvajáró halad a tetőgerincen. Most még viharban hányódik lelke, mit a kor szelleme eltépett a hit horgonyáról. Dolgozatainak végső tárgya, legbensőbb problémája nem az irodalmi élet, hanem az a benne megnyilatkozó válság, mely a kor szellemét tépte s tépte a kor gyermekéét is.
1867-ben jelenik meg tanulmánya Chateaubriand és kora címen. Már ebben feltünik éles, mélyreható megfigyelőképessége és lélektani elemzésének plasztikus jellemző ereje. De feltünik az a képessége is, hogy meglátja az általánosat, a korszellemet az egyén lelkében és művében, s felismeri az életmozzanatok szövevényében egy általános, központi tendencia szervező tevékenységét. Ekkor még mélyen katolikus, elítéli a gondolkodás szabadosságát, a libertinizmust s a langyos, látszat-vallásosságot, de érzi a kor szorongatását. «Alig volt idő, - írja, - mely oly sebesen lefolyva, annyi szellemi egyenetlenséget és zavart, aggodalmat és kételyt mutatott volna fel, mint korunk. Fejlődésünk oly gyors, hogy amit néhány év előtt égig magasztaltak, azt a sárba dobálják... Annyi remény, mennyit az élet tárt föl, dugába látszik dőlni, és az eredményeket, melyeket létesített, erősen ostromolják. A nagy világban jeles férfiak állanak egymással szemközt, kik majd lelkesen, majd keseredve oly kérdéseket védelmeznek és ostromolnak, melyekről csak az idő látszik felvilágosíthatni minket». Pár év mulva egy másik tanulmányában ezt olvassuk: «Bár más időszakokban sokkal több viszontagságnak volt kitéve az ember élete... a belső embert nem támadták meg a minden lépten átalakuló meggyőződések, változó politikai, vallási, erkölcsi és társadalmi kérdések. Egy-egy meggyőződés oly sokáig vagy még tovább maradt divatban, mint a ruha, melyről tudjuk, hogy az unokák is használták, jóllehet még a nagyapa csináltatta. Napjainkban már sokkal több nyugtalanságnak van kitéve a belső ember. Ma egészen más meggyőződést vallunk, mint ifjúságunkban, mást férfi- és mást aggkorunkban. Amit az iskolában tanultunk, jóformán csak ezért tevők, hogy legyen, amit elfelejtsünk vagy hogy tudjuk, mily meggyőződések vezették ezelőtt embertársainkat. Mintegy száz év óta a legkülönfélébb tanok egymásra következését láttuk és éltük át. Nem csoda, ha az oly lelkek, akiknek élénk szüksége van a positiv igazságra, meghasonlanak a világgal és önmagukkal, vagy pedig a catholicismus kebelébe térnek. E vallás tud fájó szívüknek legtöbb vígaszt nyujtani.» Ez a felfogása azonban nem soká tart. Rájön, hogy a vallás dogmái is hitelüket vesztik az egyetemes szkepszisben. Kétségbeesve kérdi, hogy «valjon megujul-e még egyszer a kereszténység... vagy eltünik a társadalom vezetői közül... csak annyit következtethetünk fajunk 3000 éves történtéből, hogy a jelen helyzet nem állhat fenn sokáig. Nemünk ideális szükségei kielégítést követelnek és a jelen tényezők nem felelnek meg óhajtásainknak.»
Bodnár Zsigmond felismerte, hogy legszemélyesebb lelkiállapota, gondjai, kínzó problémái, mélységes sóvárgása a megváltás után, a kor általános betegsége, s az ő lelkében is a korszellem tevékenysége. Döntő fordulattá válik ez életében. Ezért lesz történetfilozófus. Azért kutatja a korszellem változásának titkát, a megváltás lehetőségét, útját és módját, hogy a maga lelkének nyugalmat szerezzen. Ugy látszik, nem volt elég erős lélek és hiányzott belőle az az elszántság, hogy ő kerekedjen fölébe a korszellemnek, maga vívja ki a megváltást, ne pedig az idők változásától várja. Mert abból az alapvető élményből, hogy lelki válsága a kor általános jelensége, azt a meggyőződést merítette, s ehhez szilárdan ragaszkodott élete végéig, hogy az egyénnek nincsen szabadsága a korszellemmel szemben. A korszellem az emberek felett és rajtuk kívül létező hatalom, melynek irgalom nélkül alá vannak vetve; ellenére nem lehet egy gondolatuk, egy érzésük sem. Megváltását tehát csak a korszellem változásától várhatta. S várta is. Teljesen megérthetjük, hogy milyen megnyugvás és boldogság szállhatta meg a lelkét, midőn rájött arra, hogy a szellem élete hullámokban fejlődik, s a kínzó nyugtalanság korára elkövetkezik a lelki harmónia ideje. Neki a megváltást hozta «törvénye» felfedezése, azért ragaszkodott hozzá oly szenvedélyesen, - még pedig abban a formájában, amint kialakította. Ő vallásos hitet vesztett el, valláserejű tudományos hitet keresett hát pótlékul. Erősebb volt kriticizmusa, hogysem megnyugodjon az egyház kebelében, de erősebb volt vallásos ösztöne, hogysem beérje a ráció szerény kikötőjével. A tudás hitté lázaskodik, s a filozófusnak indult lélek prófétává.
Nincsen érdekesebb dolog a világon, mint egy emberi lélek fejlődésének utólagos szemlélete. Előttünk áll az egész pálya, s jól láthatjuk már, mi lehetett volna belőle, s mi lett; nyomon követhetjük az utat, s tetten érhetjük, mikor és hogyan tér erre vagy arra.
Bodnár Zsigmond, amint ezt aztán számtalanszor tudatta a világgal kinyilatkoztatásszerű röpirataiban, 1891-ben «fedezte fel a törvényt, az erkölcsi világ törvényét». S azt is sokszor megírta, hogyan jutott felfedezésére. Aki ismeri működése első husz-huszonöt évének alkotásait, nem csodálja, hogy eljutott a történeti jelenségek, a történeti fejlődés egyetemes értelmének megsejtéséhez, a szintézishez. Az általános felismerésének a képessége mindig megvolt benne, amint erre már utaltunk is. Tudta, hogy a jelenségeket egységbe foglalja valami, egy szellemi principium, amely közös végső lényegük s létüknek forrása. Ha megáll itt, histórikus marad, modern szellemű nagy histórikus, aminek első dolgozataiban indult, s melyek ma is megérdemelnék a méltányosabb bánásmódot. Egész korszakokat átfogó fejlődésrajzai éppen úgy, mint egyes irók pályájáról vázolt képei egyaránt kitünnek a részletek gazdagságával és a fölényes összefoglalás páratlan értelmességével. Ám neki ez lelke megnyugtatására nem volt elég. Nem érte be avval, hogy felismerte a zajló jelenségek korszakonkénti egységét; látni akarta azt a nagy fejlődési egységet is, azt a közös értelmet, mely ezeket a korszakokat is egy egyetemes fejlődés szakaszaivá tagolja. Így térült a történetfilozófia mezejére, sajnos oly mezőre, melyen nem járt oly biztonságosan, mint a história területén.
Bizonyos pontig ugyan a kor általános tévedésében osztozott. A kor tudományos szelleme a pozitivizmus volt, a természettudományok diadalmas ideje, s annak a törekvésnek az uralma, hogy a természettörvényeket a szellemi-történeti-kulturális élet területére is kiterjesszék. A pozitivizmus azt hitte, hogy a szellemi világban is ugyanazok a törvények uralkodnak, melyek a természetben. Bodnár Zsigmond ugyan egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az erkölcsi törvény ugyanaz lehetne, mint a természeté, de legalább formailag ugyanolyat igyekezett találni. Egy törvényt, mely mechanikusan érvényesül, mint a természeti törvények. A kor csodálatos ambiciója volt, hogy az embert megfossza szabadságától, mellyel sorsát, a történetet irányítja, s ebben Bodnár Zsigmond is osztozott korával. Ez volt alapvető tévedése, s ezért jutott kísérlete zátonyra és maradt korának egy érdekes, de hasznavehetetlen emlékjele.
Pedig kiinduló pontja kitünő volt. Megfigyelte, írja sokszor megismételt vallomásaiban, hogy bizonyos korokban a kultúra alkotásai, az emberek magatartása, egyszóval az egész közszellem azonos és szervesen összeillő jelenségeket mutat. Rájött, hogy a kor szerves egység, melyben minden mozzanat egy központi értelemtől nyer jelentést. Egyetlen eszme uralkodik. Ez az eszme lassanként jut uralomra; vagyis a korszellem fokozatosan fejlődik ki és válik általánossá, majd eléri kulminációját, s akkor hanyatlásnak indul, ismét új eszme támad ellene, rövidebb-hosszabb harc után az jut uralomra, de befogadja magába a korábbi eszme bizonyos elemeit, s így tovább. Vagyis az emberiség halad, de nem egyvonalban, hanem hullámokban. Az akcióra mindig reakció következik, mondja Bodnár, de a reakció mindig elfogad valamit az akcióból. Az akció jellegét pedig az ideálizmusban véli felismerni, míg a reakció mindig reálizmus. Tartalmilag az ideálizmus általánosságra tör, magatartása univerzálisztikus, a három főideát, az igazat, jót, szépet egységben látja, s ennélfogva az egyetemes emberit tartja célul maga előtt. A reálizmus a nacionálizmus kora, a részlegesre tekint, a három főidea szétválik. Uralkodó csillaga a nemzeti eszme, s egyre fokozottabban individualista. Mindkét korszaknak megvan a jelentősége az emberiség fejlődésében. Az ideálizmus felemeli az embert, erkölcseit megnemesíti, szellemét gazdagítja, de egyben lassan eloldja a földtől, a valóságtól, s így a korszak ködös általánosságba és tehetetlenségbe foszlik. Ez ellen támad fel a reálizmus, mely ismét megerősíti a nemzeti sajátságok uralmát, erősen megkapaszkodik a valóságban, fejlődésre sietteti az egyedeket, viszont könnyen átcsúszik az önző individuálizmusba, az általános érdek és egyetemes eszmék megvetésébe, erkölcstelenségbe, ellaposodásba, sivárságba. A fejlődés egy-egy hulláma magába foglalja a kétféle eszme egy-egy korszakát, valamint azt a korszakot, amely a két eszme találkozásakor és szerencsés egyesülésével köszönt be, s ezt Bodnár az ideál-reál korának nevezi. Amint aztán az emberiség fejlődése ezeknek a kettős, illetve hármas ritmusu hullámoknak az egymásutánjában folyik, a nemzeti eszme egyre szegényebb lesz, azaz egyre kevesebb lesz a kultúrának az a területe, melyen a nacionális különbségek mutatkoznak, a nemzetek közti különbség egyre jobban kiegyenlítődik. «Ma már - írja - csak a nyelv és irodalom maradt. Ez is nivellálódni fog, s a végén valószínűleg a faj marad még hátra, legalább a tőlünk messzeeső nagyon idegen fajok világharca következik be, míg ez is elenyészik a szeretet árjában, az emberi nem jóságában...»
Nagyjából ez a váza Bodnár rendszerének. Részleteibe nem mehetünk bele. Nem is felemelő út. Amint egymást követő könyveiben a részletek halmozódnak, egyre nagyobb nehézségekkel küzd, illetőleg küzdene, rögeszméje eluralkodik rajta, minden történeti jelenséget - amint hangoztatja is - «könnyen megold felfedezésével, az erkölcsi világ törvényével», s egyre mániákusabban mechanizálja a történeti világot a törvény alkalmazásával; sietve, pongyolán írja iratait, ezerszer ismétli önmagát, a mechanizmus egyre gépiesebbé válik, üresen zörög, egyszóval egy nagy tehetség kárbamenésének leszünk szomorú tanui. Csak néha villan fel a régi tehetség, a kitünő megfigyelő merész tekintete, vagy a remek összefoglaló egy-egy biztos gesztusa. Csak egy marad meg mindvégig: végtelen érzékenysége a történet változásai iránt. Mintha erein menne keresztül a tizenkilencedik század végének fluiduma. S végig törhetetlen mélységes erkölcsi érzéke, mely aztán megvető kifakadásokra ragadja napjai sivár reálizmusa iránt, noha elismeri, hogy a kor romlottsága szükségszerű. Utolsó éveiben, 1907-ben bekövetkezett halála előtt, még megérte azt a sejtelmet, hogy egyre inkább sokasodó jelek biztatták egy új ideálizmus hajnalodásával.
Rendszerét, a híres «törvényt», először a magyar irodalom fejlődésén próbálta ki. Nagy művéből csak két kötet jelent meg, a XVIII. századig terjedően, - sajnos, mert ez a mű csaknem napjainkig a legkitünőbb magyar irodalomtörténelem. Az anyag páratlanul széleskörü, alapos, részletes, elmélyült és bensőséges ismerete a feldolgozásnak olyan magas színvonalával párosul itt, amelyhez foghatót alig találunk korában. Szempontjaival, a filozófikus szemlélettel pedig messze megelőzi a fejlődést. Ez a mű a modern történettudomány ama magasrendü kategóriájába tartozik, melyet dicsekvéssel és megvetéssel egyaránt «szellemtörténetnek» nevezgetnek. Vagyis ez a mű nem elégszik meg egyszerű felsorolással és tartalmi kivonatolással a lekszikális életrajzok mellett, hanem igyekszik megérteni az alkotást a szellemi motivumokból. S itt még nem tompult el érzéke e motivumok finom árnyalatai iránt sem, mint későbbi műveiben. Itt még nem fejlődtek ki azok a pusztító csirák, melyek pár év mulva már szétrágták ezt a bár kritizálható, de mindenképen komoly és nagyrahivatott rendszert, alkotója ítélőképességével együtt, s tudományos életünk kimondhatatlan kárára.
Ez a hely nem a kritika helye, csak az ismertetésé. Amint nem részletezhetjük hát Bodnár Zsigmond érdemeit, melyek oly «modernnek» mutatják, mint kevés kortársát, úgyhogy a mai tudomány teljesen igazolja nem egy megfigyelését és megállapítását, ugyanúgy nem vehetjük boncolás alá «törvényét» sem. E «törvényben» mindenesetre helyes annyi, hogy a történetben valóban ellentétes erők küzdenek és váltogatják egymást, minthogy a történet valódi motora a kielégíthetetlen és állhatatlan emberi szellem kereső vágya, az is biztos, hogy valóban két alapvető magatartás van, az ideálista és reálista, azt is igazolták az újabb kutatások, hogy egy kor szelleme egység, melyben minden jelenség összefügg szervesen egy központi eszme erejében; de azt is tudjuk már, hogy a történeti fejlődés egyáltalában nem mechanikus, felette nem külső erő uralkodik, mint Bodnár képzelte, hanem az emberi egyének szelemének a műve a történet; a korszak és szelleme, a fejlődés az individuum kezében van, s éppen ezért nem is lehet a történeti világ alkatát úgy elképzelni, amint ő tette, mintha a gépezet volna, melyben minden pontosan összeillő kerekeken forog. Nem, azért egy egységes korszakban sem vág minden egybe; ellentmondó mozzanatok is vannak, s legfőképen vannak szellemek, melyek elégedetlenek a korral, s éppen ez az elégedetlenség válik az új szellem forrásává, nem pedig az, hogy az «eszme» óraműszerűen lejárt.
Félreértett ember volt Bodnár Zsigmond. Ferdeségei, túlzásai miatt nagy érdemei sem részesültek méltó elismerésben. De elsősorban tulajdon maga értette félre képességeit és feladatait. Volt benne annyi filozófia, hogy nagyvonalu és mély histórikus legyen, de nem volt annyi, hogy a történetfilozófia legnehezebb, alapvető problémájával sikerrel birkózzon. Így pályája fényes kezdet után kudarcba fulladt, s irodalmunk szegényebb maradt egy nagy tehetség teljes kibontakozásával.