Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám · / · Gyergyai Albert: Racine

Gyergyai Albert: Racine
Egy készülő könyv első fejezete
1. Gradus ad Parnassum

A szín: világos, tág terem, egy főiskola tanulóterme, amelynek magas ablakai egy sétaút villáira s juharfáira nyílnak, azokon túl pár torony, gyárkémény s a Duna a láthatáron. Benne, a terem falain egy-két arckép, a Karthausi szerzőjéé s Péterfyé, aki itt egykor magyar irodalmat tanított, s az üveges könyvszekrényekben az ő hagyatékuk áll őrt, magyar és francia klasszikusok, az intézet kincsei. A külső zaj, autóbúgás, sziréna, emberi lárma, ide csak légyzsongásként szűrődik be. Középen, az asztalon különböző Racine-kiadványok, kezdve a Paul Mesnard-féle vaskos, bibliaszerű köteteken egészen a népszerű, puszta vagy magyarázatos Racine-szövegekig. Az asztal körül fiatal, derűsen harcrakész arcok: Racine-ról lesz szó, a tanár kedvencéről, - vajjon milyen érveket, micsoda módszert fog latbavetni, hogy e hűvös franciával megbarátkoztassa hallgatóit? Majd elválik; egykönnyen nem fogják beadni a derekukat.

A tanár kissé izgatott, mint mindig, ha szívéhez nőtt költőről beszél s ezen már a többéves gyakorlat sem igen segít: minden új óra újabb harc előre nem látható akadályokkal, a hallgatók érzékenysége, tájékozottsága, elfogultsága, s nem egyszer a tulajdon belső hangulata szerint.

Racine-ról lesz szó; miért Racine-ról? A francia irodalom oly gazdag nagy nevekben és «iskolákban», hogy szinte minden félévben más-más téma kerülhetne sorra, a francia géniusz más-más arcú megvilágítására; s még akkor is, ha ragaszkodunk a XVII-ik század klasszikusaihoz, legalább tíz elsőnagyságú csillag közt válogathatnánk. Csakhogy a legtöbb nagy franciát az olvasó, a magyar olvasó közvetlen tapasztalásból is megítélheti. Hála egyes, időben megjelent, kitünő fordításoknak és tanulmányoknak, Balzac, Baudelaire vagy Victor Hugo éppoly kevéssé szorul nálunk különösebb «magyarázatra», mint a régebbiek közül Moliére, La Fontaine, vagy akár Villon. Előkelő idegenjeink közt talán Racine a legidegenebb, holott senki sem képviseli tisztábban és mélyebben a francia léleknek, a francia költészetnek alapvető, bár rejtettebb vonásait. Vagyis Racine-nal, Racine-on át nemcsak egy költő egyetlen műfaját, a legnemesebb klasszikust, a legmagasabb drámát ismerjük meg, hanem, túl ezen - bár ez sem kevés - egy költői, emberi, művelődési eszményt is, a Szépségnek s az Emberségnek nálunk tán ritkábban emlegetett, de nemkevésbé létező formáját.

Mindez persze bizonyításra szorul. S mikor a tanár Racine helyét valahol Shakespeare és Goethe között jelöli meg a világirodalomban, a fiatal arcok derűje leplezetlen mosollyá olvad; mosolyognak, hitetlenül, elnézőn, már-már kötekedőn, és a tanár mit tehet? maga is mosolygón védi igazát. Az első lépés megtörtént, mindnyájan elolvasták a tragédiákat, legalább is a híres hetet, Andromaque-tól egészen Phédre-ig; lássuk hát, milyen emlékkép, mily benyomás maradt utánuk.

A hallgatók húzódoznak: egyrészt, mert nehéz a friss könyvélményt rögtönzött szavakba foglalni, másrészt talán tapintatból Racine és a tanár iránt. De nyilt kérdés nyilt választ kíván; s a legbátrabb máris megszólal:

- Andromaque, Bérénice, Iphigénie, - kezdi kissé habozva, - szép nevek, megható históriák, s megértem Baudelaire-t és másokat, ha már a muzsikájuk is meg tudta részegíteni őket egy kicsit. De nem tudom elképzelni, hatnak-e s hogyan a színpadon? A színház azért oly szép találmány, mivel a közelünkbe hozza ezt a mi külső-belső életünket, közelebb, mint a kép vagy a könyv, testileg, kézzelfoghatóan, és a nagy drámákat, ugy-e, épp erről a félelmetes közelségről lehet megismerni! A racine-i tragédia viszont olyan messze van tőlünk! Mintha egy távoli csillagon fény- és árnyalakok mozognának, finoman, rendben, szép szabályok szerint, hosszú, zengő tirádákkal minden fellépéskor és elvonuláskor, testetlen hősök testetlen «meghittekkel», - mintha minden arra szolgálna, hogy a meleg életnek csak visszfénye jusson el hozzánk, akár egy televízión!

- Igen, - folytatja a másik, lelkes falukutató, - ez nem a mi világunk, hanem vagy egészen a multé, vagy csak a kiválasztottaké, ahova nekünk, szegényeknek, épp oly reménytelen a belépés, mint egy nagyúri szalónba, mint egy zártkörű ünnepségre. Csupa király, csupa hercegnő, de Versailles-ból, XIV-ik Lajos udvarából, s hívhatják őket Pyrrhusnak vagy Hippolyte-nek, Agrippine-nek vagy Clytemnestre-nek, legvadabb indulataik közt is hosszú, kimért alexandrinusokban urazzák és nagyságolják egymást! Racine, költő? Udvari költő, királya kedvelt mulattatója, akinek egy szava sincs hazájáról, földjéről, népe irtózatos nyomoráról, mindig csak az urakról, a boldogokról! Holott ugyanabban a korban ott van Moliére, Racine barátja, aki legalább kicsúfolta a nagyurak túlkapásait, vagy La Fontaine, a másik barát, aki mesékben védte a népet, vagy La Bruyére, aki nyiltan is hitet tett a néphez való tartozása mellett. Ezek is klasszikusok, de emberek, humanisták a szó szebbik értelmében! Hozzájuk képest Racine csak halvány történelmi emlék.

- Nem, annál több, - védi a harmadik s talán örül, hogy méltányos lehet, bár némileg barátja rovására, - nem, művész a javából, elsőrangú technikus. Minden során és jelenetén érzem a pontos szerkesztést, a szimmetriát, s olyan egy-egy darabja, mint a legfinomabb óramű. Igaz, hogy Valéry óta a tudatos alkotás se szégyen, de Racine még Valérynál is elvontabb, számítóbb, hidegebb. Hiába ád hőseinek más-más nevet más-más történetekben, hogyha felidézem őket, mindannyit egyformának látom, nincs egyetlen húsból-vérből való, igazán eleven alakja! Mennyi élettől duzzadó embertípus Shakespeare-nél! Mindegyik külön-külön is él! és micsoda sokféleségben! Racine-nál csak szerelmes nőkre, csak epedő férfiakra emlékezem.

- Még ezt is megbocsátnám néki, - szólal meg egy negyedik, - ha legalább őt magát hallanám vagy érezném a sorai mögül, őt magát, Jean Racine-t, az embert, egy lírai kitérőben, egy spontánul kibuggyanó, bár leplezett vallomásban, mint Shakespeare-nél, mint Aranynál, mint bármelyik, még oly hideg, még olyan tárgyilagos alkotónál! Goethe is fenkölt és ceremóniás a Tassóban vagy Iphigéniában, de Tasso, de Orestes jámbikus panaszai mögött ott van maga Goethe is, Frau von Stein-nel, egyéni életével, s itt-ott egy célzással, egy ablakkal lelkére és a végtelenségre! Racine, ha ugyan képes volt a vallomásra és a végtelenérzésre, oly szűkre szabta a tragédia kereteit, hogy a maga külön énje - Talán bele se illett volna, - válaszol végre a tanár, kissé zavartan ennyi érv, ennyi támadás között. Igaz, nagyjából ismeri mind, mert hisz diákkorában maga se érezhetett másképp, amellett, más formában, eleget találkozhatott már velük a német és főképp az angol Racine-magyarázók írásaiban. Válasza egyelőre csak általános: ész-okokkal érzéseket nem cáfolhat. Viszont máris tisztábban látja e bántó közöny okait s legalább rátapinthat a bajra, bár egyetemes orvossága neki sincsen. A baj forrása, könnyű kitalálni, az a ma is oly népszerű romantikus szemlélet, amely a költőt prófétának, mágusnak, félistennek nézi, a költői művet pedig a semmiből szent őrületben fogant s a természettel versengő csodának. E szemlélet bálványa Shakespeare, hirdetői, Lessing óta, a német, az angol, sőt francia romantikusok s terjesztői mindazok, akik benne nőttek fel s a költőt és a költészetet csak így tudják látni és értékelni. Nem különös, hogy amikor jogban, erkölcsben, történelemben egyre több teret engedünk a változás, a fejlődés, a viszonylagosság elvének, ugyanakkor oly szívósan tartjuk a romantikának e végvárát? s hogy mikor egy századoktól megszentelt költői mű, melyre egy egész nagy nemzet büszke, nem akar sehogysem beleférni e romantikus szemlélet keretébe, akkor a művet vetjük el, ahelyett, hogy a keretet törnők össze? Azt mondjuk: bezzeg Moliére... bezzeg Shakespeare... bezzeg Goethe... mikor épp e a különbözőség bizonyítja Racine eredetiségét! Hogy a racine-i tragédiát mért érezzük oly távol tőlünk? mért kerüli úgy az «életet», jobban mondva amit annak hívnak? mért nem beszél költője személyes érzelmeiről és kapcsairól? s mért küszöböl ki úgyszólván mindent, ami «részlet», «szín» vagy «típus» címén a valóságot, vagyis a köznapot jelentené? talán mert Racine akarta így s műfaja, a tragédia, - a tragédia, amely nem népszínmű s nem is naturalista regény, hanem a legzártabb, legelvontabb, legtöményítettebb költői forma, jelképes játék, ritka ünnep, ahova, igen, csak belépővel, bizonyos előkészület után, bizonyos alkalmakkor juthatunk. S hogy mi köze mindehhez az életnek, a mi mai életünknek? Semmi, ha életünk legalsó síkját, a mindennapot tekintjük; viszont egy magasabb síkon nem jelent-e gazdagodást, ha remény van egy új szépség megismerésére és meghódítására? Túristák, magyar túristák mondják, akik napokig utaztak, hogy meglássák, életükben egyszer, a paestumi templomot Délitáliában, mily sajátos látvány volt e görög emlék a mai Olaszországban, mily magas füvön és bozóton át értek el egészen odáig, mily időtlen, rokontalan, szinte hihetetlen volt e kép annak, aki egy pesti bérházból vagy egy alföldi kisvárosból jött ide, s az első perc, a meghökkenés, az idegenség, vagy a csalódás perce után, micsoda sóvár, féktelen és fájdalmas nosztalgia gyúlt fel bennük, régmult idők, rég eltünt népek s örök formák nosztalgiája, - pedig csak rom volt előttük, néhány sor nem is ép márványoszlop! Legyünk hát túristák mi is, útban Racine felfedezése, a racine-i «kilátó» felé. Csakhogy több út visz odáig; melyiket is válasszuk?

Legbecsületesebb volna a filológia ösvényén járni: sorra olvasni Racine minden művét, magyarázatokkal és tanulmányokkal, végigböngészni minden darab előadásait és kiadásait, kutatni Racine elődeit mintáit és forrásait és - ha még marad időnk és kedvünk - megrajzolni mindebből, mint egy pontos grafikont, Racine fejlődését és pályaképét. Mennyi újság a részletekben! mennyi öröm az összevetésekben! Csakhogy oly költőnél, mint Racine, s oly magatartással, mint a miénk, elérnénk-e így a célhoz, vagyis Racine szeretetéhez? nem késlekednénk-e túlsokáig a részletes forráskutatások között? s nem kapnánk-e ilymódon egy filológiai Racine-képet, vagyis a görög tragikusok utánzóját sőt átültetőjét, holott nem az?

A történelem királyi útja ugyancsak nem volna megvetendő. Elmélyednénk a nagy századba, XIV. Lajos fénykorába, melynek, a történészek szerint, a racine-i tragédia éppoly egyszerű függvénye, mint akár a versailles-i kastély, vagy mint Lebrun festészete. Foglalkoznánk a francia színpad s a klasszikus tragédia fejlődésével, amelyben Racine életműve csak egy állomás a sok között. Mennyi alkalom itten is értékes ismeretek szerzésére! mily ragyogó társadalom, némi kis árnyékkal a háttérben! s mennyi vonzó tanulság a francia dráma alakulásában, Racine előtt éppúgy, mint Racine után! Azonban ennyi összefüggés között mi marad meg Racine-ból? nem lesz-e ő is csak egy láncszem sok hasonló láncszem között? s ha kora és műfaja, e két Moloch, mindent magának jussol belőle, mi az a meg nem fogható s meg sem nevezhető elem, ami Racine-t Racine-ná s nyelvét, műfaját, költészetét minden mástól különbözővé, minden közt felismerhetővé teszi?

Kanyarodjunk talán vissza az életrajz kitaposott, de olyan jól járható országútjára? s keressük a kapcsolatot Racine élete, jelleme, s másfelől a tragédiák alakjai és indítékai között? Azonosítsuk Racine-t az embert, Racine-nal az alkotóval? De mit tudunk Racine-ról, fiának kegyes emlékiratain s a kortársak gyanús és ellentmondó pletykáin kívül? Háromszáz éve született, kétszáznegyven éve halt meg, s életrajza majdnem olyan legendás és bizonytalan, mint akár Euripidesé vagy Sophoklesé! Kérdezzük meg szülőhelyét, az Ile-de-France-beli Ferté-Milon-t, amely ugyan ma Franciaország legenyhébb, legcivilizáltabb vidékén fekszik, tehát annyira egybeillik Racine állítólagos természetével, - de amely Racine idején még mocsaras, erdős, vad tartomány volt, csaták és járványok színhelye? Menjünk talán Port-Royal-ba, jobban mondva romjai közé, Versailles-tól pár kilométerre, csendes rétek és erdők övén s ott keressük a nyomait az ifjú Racine janzenizmusának s görög irodalmi tudásának? S ha bejárjuk a Quartier Latin-t, a Szajna és az akadémia táján, betérünk a templomba, ahol házasságot kötött s a másikba, ahol sírja helyett legalább sírfeliratát őrzik, ha megállunk háza előtt, a szűk sötét kis rue Visconti-ban, ahol az emléktáblán kívül legfeljebb pár virágos urna emlékeztet rá a homlokzaton, - mi mást idézhetünk fel ott is, mint róla való elképzelésünket, a Költőt, akinek eszméje földi emlékeit is beragyogja? Vagy nézzük meg arcképét, nem a koros, kövér udvaroncét, hanem a langres-i képtár kincsét, a fiatal Racine-ét, amelyet a monda szerint Racine színésznő-kedvese, Marie Champmeslé rendelt Detroy-nál, s próbáljuk megtalálni benne mindazt, amit Racine bensőjéről más forrásokból vélünk tudni: a fölényes értelmet és a korai kiábrándulást, az örömök ismeretét és a lappangó melankóliát, a szenvedélyek barázdáit s valami hideg elszántságot, mindent, amit oly szép összhangba hoznánk a tragédiák éghajlatával. Semmi se mélyebb, mint az az ösztön, amely teljes egységet áhít az én minden megnyilatkozása, a művészi tevékenység és a magánélet között: hiába éri száz csalódás, százszor is újraszövögeti az ember és az alkotó légies, láthatatlan kötelékeit. De Racine-nál ennek sincs célja, részben az adatok hiánya, részben a mi törekvésünk sajátos természete miatt: mi ugyanis Racine művészi s nem emberi titkait keressük.

Mindez persze csak feltevés, találgatás, magánvélemény, folytatja biztosabb hangon a tanár, mert úgy érzi, túljutott az első ellenkezés korlátain; de azért gondolkodjunk kicsit minden eddig hallott érven - valamint az ellenkezőjén. Próbáljuk Racine-t szabad szemmel, elméletek nélkül szemlélni, fogadjuk el úgy, ahogy van, vagyis - legalább egyelőre - a történet, a filológia s az életrajz mankói nélkül. Olvassuk mégegyszer Andromaque-ot, az első nagy Racine-tragédiát, ezúttal közösen, figyelmesen, annak a pillanatnak a reményében, mikor a racine-i varázs megtör majd minden balítéletet s egyszerre lopózik fülünkbe, szívünkbe és értelmünkbe.

Eljön-e vajjon a kegyelemnek ez a jól-rosszul előkészíthető, de mindig oly félelmesen bizonytalan pillanata? Már fellapozták Andromaque-ot, elolvasták az előszót, kiosztották a szerepeket. A tanár lassan, fojtott hangon tagolja a verssorokat, csakhogy jelezze valahogy utánozhatatlan nemességüket, kitartja őket, mint az orgonán, hogy éreztesse zenéjüket, egybefog, egylélekzetre, egy egész lapot, hogy mutassa szövedéküket, egyhangúan, mint egy litániát, vagy mint egy Mozart-dallam bevezetőjét, ahol a hangszerek mintegy ágyat vetnek, előre, hosszan, hivogatón, a várva-várt, remegve érzett s egyre közelgő áriának, ki-kiemelve gyengéden, mint bársonytokjából az ékszert, egy-egy magában is szép, magában is szikrázó verssort, - míg aztán, már az első felvonásban, Andromaque s Pyrrhus első nagy jelenetében, minthogyha csak lassan-lassan köd ereszkedne a teremre. E ködön át, úgy érzi, csupa vigyázó arc veszi körül; a terem széles oszlopcsarnokká nő, az utcai juharfák görög ciprusokká komolyodnak s a külső zaj, úgy hallja, mintha a tenger, a görög tenger lágy hullámverése volna Buthroteben, Pyrrhus palotája előtt, a reggeli ég kék párái közt...