Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám

Gyergyai Albert: Racine
Egy készülő könyv első fejezete

A háromszázesztendős Racine-t nálunk is, akárcsak másutt, sokan és sokfélekép ünnepelték. Hivatottak és műkedvelők, ujságcikkek és szinielőadások versengve magyarázták jelentőségét, hol a kegyelet és a hozzáértés félre nem ismerhető melegével, hol a rögtönzött szakértelem inkább felszínes fölényével s még jó, ha csak az alkalmiság jól bevált szólamkészletével. Racine-ról annyit írtak már, nálunk is, nemcsak a franciáknál! s annyi kész formulát tudunk róla háromszáz év és majdnem ugyanannyi magyarázó jóvoltából, hogy az ünnepi cikkíró vagy szónok csak egy zavart, a bőségét ismertette! Ma már nem lesz ünneprontás, ha post festa bevalljuk, hogy mi sem igen fukarkodtunk az életrajzi, irodalmi vagy történeti «visszatekintésekkel», hogy külsőleg mindent megtettünk a jubileum fényének emelésére, s nem rajtunk múlt, nem is a körülményeken, egyedül Racine hozzáférhetetlenségén, hogy a jubileum nálunk, esetleg nem is csak nálunk, talán inkább tömegben, mint eredményben gyarapította a nagy jubilánsról való ismeretünket.

Hol tartunk hát Racine-nal? Ismerjük-e őt igazán? Vettünk-e magunknak annyi fáradságot, hogy most, az ünnep alkalmából, magában, balítéletek nélkül szemléljük? S adtunk-e neki méltó helyet könyvtárunk idegen bálványai, például Shakespeare és Goethe között? Mindehhez Racine magyarországi sorsa, a XVIII-ik századtól máig, vajmi kevés támaszt nyujthat a magyar Racine-kedvelőnek: egy-két híres színésznő, főképp Jászai emlékét Phédre-ben, egynéhány finom elemzést Gyulaitól, Ambrustól, Péterfytől, akik mintegy egyénileg s külön-külön harcoltak Racine-ért, - különben elszórt s hamar letört színpadi kezdeményeket, kényszerű bókot vagy hűvös közönyt, amely mintha most, e jubileumkor, engedett volna fel legelőször. A külföldi könyvek viszont, a legmélyebben járók is, inkább a maguk közönségére számítanak, a franciák a franciára, a biztos meggyőzés mosolyával, a németek a németre, a régi nemzeti elfogultságok ismétlésével vagy igazolásával, - és így a magyar olvasó közvetve okulhatna csak belőlük. E félig elkésett tanulmánynak az volna hát egyik létjoga, hogy a magyar olvasót próbálja közelebb hozni Racine-hoz, hisz másként annyi fényes francia, angol, német és olasz Racine-könyv mellett ez az ő újabb próbája éppoly vakmerő lenne, mint felesleges, újabb csepp víz a roppant Dunába. Írója mentségére szolgáljon még, hogy mióta, magyar létére, megismerte és megszerette ezt a legfranciább költőt, ismeretét és szeretetét másokkal is iparkodott megosztani s több mint tíz esztendőn át évente magyarázgatta Racine-t egy kicsiny, művelt, fogékony s évről-évre megújuló diákcsoportnak, a legeszményibb, mert leglelkesebb s legkövetelőbb hallgatóságnak. E tanulmány legtöbb lapja az ő tevékeny értelmi s érzelmi közreműködésük eredménye; az ő tetszésük s ellenkezésük formálta fokonkint azt a lépcsőt, melyen át művelt magyarok talán a legkisebb kerülővel juthatnak el Racine-hoz, s e nékik ajánlott sorokból a velük töltött órák emléke szól.

De - kérdheti az olvasó - mi avatja e sorok íróját, micsoda kegyelem vagy kiválasztás, Racine-nak akár hivatott, akár hivatlan papjává? Mondhatnók, hogy, mint másokat, az alkalom, vagyis a mostani jubileum; mondhatnók, hogy a tanulmány, sok-sok vaskos vagy vékonyabb mű ismerete, Racine koráról, életéről, a francia tragédiáról, az egész francia klasszicizmusról. Ám mindez édeskevés lenne anélkül a véletlen nélkül, amely egy magyar diákot, ezelőtt huszonöt esztendővel, francia földre vezérelt s anélkül a csoda nélkül, amely egy vidéki francia házban, a világháború küszöbén, a racine-i tragédiáknak nem csupán a szövegébe, hanem mintegy a légkörébe is beavatta. Képzeljük el ezt a diákot egy Loire-menti kis városkában, ahol francia tanulmányai közt azért kezd foglalkozni Racine-nal, mivel nyelvét könnyűnek, témáit meg többé-kevésbé ismerősöknek találja. E drámák átlátszón tiszta nyelve hízeleg fejlődő nyelvérzékének; témáikban újraéli gyermekkora mitoszi és történeti olvasmányait, s az a tény, hogy a magyar és idegen remekírók után immár egy francia klasszikust is elraktározhat ismerettárába, körülbelül ugyanazt a megelégedést kelti benne, mint a louvre-i antik szobrok fényképeinek megszerzése a Pinakotheka kincseinek hasonló képsorozata mellé, vagy a párisi rakparton vett olcsó klasszikusok beiktatása otthoni kis könyvtárának magyar és német kötetei közé. Mindez még nem emelkedik túl az ifjúsági ismeretszomjon és gyűjtőszenvedélyen. Háziasszonya, csupa ideg, csupa villamos feszültség, mihelyt Párisról, Franciaországról, a francia múltról van szó, különórákban tanítja a francia s főképp a racine-i vers helyes taglalására és zenéjére, a franciák vérbeli hajlékonyságával és drámaiságával s kissé azzal a fölénnyel is, hogy egy kezdőt, egy idegent, ismeretlen és klasszikus szépségek titkaiba avathat. Mademoiselle P... nem «magyarázta» Andromaque-ot, Bérénice-t vagy Phédre-t: minek, gondolta, mindenki megérti, szerelemről, szenvedélyről van szó! Ő maga volt Andromaque, maga volt Bérénice s még inkább Phédre, s mint a saját legbensőbb, legszemélyesebb élményeit, úgy suttogta, sivította, modulálta és énekelte e racine-i szerelmes nők édes és gyötrelmes panaszait, önfeledten, kigyúlt arccal, holott ki tudja, hányadszor s hányadik átutazó idegennek, a játék, a múló játék mindig újralobbanó hevével, - akár mert élete során maga is átélhette e helyzeteket s talán épp akkor, 1914 nyarán, hasonló viharok téphették, akár mert a racine-i hősnők, jelenetek és verssorok magukban is csábíthatták a játékra, a kifejezésre, az átélésre. Fiatalabb korában láthatta Sarah Bernhard-t Phédre-ben, Julia Bartet-t Bérénice-ben, mesélte, hogy játszották szerepüket, mily jelmezben, mily díszletek közt, micsoda új «találatokkal», s fiatal barbár növendékét a tőlük ellesett hanglejtéssel s hatásokkal kápráztatta... Tíz év múlva s azontúl majdnem minden esztendőben, ugyanez a hallgató el-elzarándokolt Párisba, ahol nappal a Bibliothéque Nationale, este pedig a Comédie Française új meg új táplálékot nyujtott ifjúkori Racine-kultuszának. A Racine-irodalom olvasása száz gazdag szempontot tárt eléje s egy-egy Racine-előadáson mintegy ki is próbálhatta őket, tágítják-e a racine-i drámáról való szemléletét, adnak-e kulcsot a kezébe a racine-i rejtelmek megfejtéséhez s megegyeznek-e lényegükben nagy művészek eleven és azonnal ellenőrizhető értelmezésével. A régi diák együgyű gyűjtőkedve így válhatott szervesebb műveltséggé; a szépség naiv szomjazása így élesedett éber élvezetté; s a tapogatózó kíváncsiság így világosodott oly vizióvá, amelynek fény- és árnyfoltjai mellett forrása és körvonalai is kivehetők. És így telt el egy fél-életnél is több egy nagy költő megismerése körül, akinek neve és művészete ma már nemcsak holt anyag, aféle műveltségbeli többlet, hanem lelki táplálék, múló napok kísérőzenéje, a Hölderlinek és Baudelaire-ek, a Berzsenyik és Babitsok társaságában. Idáig jutva az önző öröm szeretne kitörni kereteiből, hogy tevékeny, tanító kísérletté lendüljön s utat nyisson Racine-hoz, a körötte burjánzó álproblémák s adathalmazok tenyészetében. E kísérlet nyilt színen, az olvasó előtt fog lefolyni, sőt, ha szabad megkérnünk rá, az olvasó személyes részvételével, aki egészben vagy részben, magyarul vagy franciául, amúgy is ismerheti már Racine-t s csak arra vár, hogy e futó ismeretség komolyabb barátsággá mélyüljön...