Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám
valaha víg sátrad alatt pihent.
itt ült bíz ő, a gáncstalan lovag,
ki úgy hordozta lobogó szivét,
mint égő fáklyát városokon át
és ciprusos nagy útakon, hol gyilkosok
és gyönyörü hercegnők lesve-lesték -
Ilyen volt! ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
táplálták tejjel, mézzel és kenyérrel,
míg fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
de életnek nincs már szikrája sem;
ki önmagad bölcsője voltál,
koporsója vagy most önmagadnak.
Még három év, még négy talán,
és szerteporlasz, drága, szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
mely valaha a költőt is temette
s emlékszel-é a fekete menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
vaj egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor itten várta a kegyelmet
a szegény, futóbolond lovagi költő?
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte nevét, hirdették, ünnepelték -
ahogy ez már holt költővel szokásos -?
a Gianicolon lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy;
Taliarchus a rossz telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni -
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!