Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám
Dr. Hoffmann Edith: Az én magyarságom
Atyám családja, Odenwald környéki frankok (nem svábok), 1786-ban telepedtek le a Bácskában. A legrégibb kerek családi történet 1848-ra nyulik vissza, mikor a «Hét sváb», kiknek emlékezetét Herczeg Ferenc írása örökítette meg, oly hősiesen megvédte a falut a fellázított szerbek ellen. A hét sváb egyike, Henrik, nagyatyám öccse volt, kit a faluban «der ugyan Hoffmann»-nak neveztek, mert ez volt állandó szavajárása: «Ugyan!» A családját is így nevezték, az «Ugyan Hoffmannok». A svábok beszédje még az én gyerekkoromban is tele volt tüzdelve magyar szavakkal. Ha indulatba jöttek, meghintették dialektusukat egy kis magyar paprikával: csak úgy röpködtek a levegőben az «ugyan», «pedig», «dehogy» stb. szavak.
Hogy az őshazájukban milyen viszonyok között éltek, nem tudom, itthon már nagyon jól ment soruk; rokonaim csaknem kivétel nélkül jómódú parasztok, mondjuk kisgazdák voltak, sőt volt közöttük dúsgazdag nagybirtokos is. Nagyatyám eleinte igen gazdag nagybérlő volt, de egész vagyonát elvitte egyik fiának tékozlása, két egymásra következő nyár aszálya, s a terméshez fűzött spekulációk. Azontúl asztalosmesterséggel foglalkozott s alig vették szavát. Érzelemnyilvánításoktól tartózkodott, annál feltűnőbb volt, mikor atyám hét éves korában a család fejét sírni látták. Ez az egész család számára emlékezetes eset akkor történt, mikor Széchenyi halála hírét vette. Ezekre a nekem nagyon megható mesékre sokat gondolok vissza máma, mert úgy látom, világosan kifejezik a bácskai svábok akkori álláspontját. Ők akkor és még jóval később is, egész egyszerűen németajkú magyaroknak tartották magukat; s bármennyire fából vaskarikának tűnjék föl ma némelyek szemében ez a fogalom, nekik természetes és mindnyájukra nézve megnyugtató volt. Ha nem is mind, de többen közülök magyarul is tudtak. Apám levelei között találtunk apjához intézett magyar levélfogalmazványt. Az öreg Hoffmann tehát annyit mindenesetre tudott magyarul, hogy egyszer-egyszer lehetett neki magyarul is írni. Mondják, hogy fínom külsejű és eszű ember volt, lelkében úr. Apám testvérhugának sógora volt az a Delhaes István festő, aki ugyan Bécsben élt, de óriási kincset érő művészi s egyéb gyüjteményeit 1901-ben a magyar államra hagyta. Evvel kifejezésre juttatva azt, hogy még az idegenben is hű maradt a nemzethez.
Anyai nagyatyám, Engel Károly festő, saját maga jött be Pozsonyba; régi mecklenburg-schwerini családból származott. Pozsonyi lányt vett el, kinek családja Freiburgból való. Az utóbbi ág képe kissé szétfolyó; néhány mulatságos történeten kívül keveset tudni róla, dédapámon túl nem is birjuk követni visszafelé, s a család székhelye is bizonytalan. Pozsonyba bevándorolt könyvkötő dédapám egyetlen bátyja, nagyanyám első nagy szerelme, kitől tekintélyes vagyont is örökölt, Drezdában élt mint tábornok.
Engel nagyapa, mikor letelepedett Pozsonyban, fínomabb munkák számára nagy fal- és szobafestő műhelyt nyitott s roppant jövedelemre tett szert, míg csak a tapéta divatossá válása teljesen tönkre nem tette. Nem kellett már senkinek sem a festett fal, bármily szép jeleneteket és virágdíszt gondolt ki rája. Nagyatyám igen művelt volt s a város egyik nevezetessége, de mindenekfelett nagyon jótékony. A vasárnapi iparostanonciskolában ingyen vállalta a rajztanítást s így fedezte fel Fadrusz Jánost a kis inasok között. Fadrusz haláláig hálás volt neki. Ez a történet, amely foglalkozásom miatt is különös melegséget ad a reá való emlékezésemnek, már gyermekkoromban büszkévé tett. Mivel nagyapámat szerettem és azonosítottam magam vele, úgy éreztem, hogy «mi» nagy mértékben megtettük a kötelességünket a hazánkkal szemben s nagy ajándékot adtunk a nemzetnek. Méltán mondhatom «hazánk»-at, mert noha nagyapám nem itt született, s külsőleg is Wotanra emlékeztetett, - mégis lelkes magyar volt. Ő azok közé tartozott, kiket rögtön megfogott a magyarság bűvölete s szinte átmenet nélkül magyaroknak vallották magukat. Igen rövid idő alatt magyar ruhát öltött magára. Nagy nyelvtehetség lévén, hibátlanul beszélt magyarul is, mint minden európai nyelven.
Én Brassóban születtem, hova atyámat Pozsonyból helyezték át. A brassói magyar reált 1886-ban állították fel, egyenként keresgélve össze a legkiválóbb és legjobb magyarérzésű fiatal tanárokat. Apám, Méhelyi Lajos, Mika Sándor, Binder Jenő, Rombauer Emil, stb. alkották a kollégiumot. Trefort azt akarta, hogy a magyar iskola tekintélyt adjon a magyarságnak s magához vonzza a nemzetiségeket. Apám lelkes munkatársa volt a brassói magyar lapnak s személyes összeköttetéseivel szorgalmazta, hogy például Jászai is vendégszerepelt Brassóban. Ugyanígy tevékenykedett zsurnalisztikai és színészeti téren már Pozsonyban is.
Brassó akkor a nemzetiségek tűzfészke volt, folyton és folyton felszínre kerültek a nemzetiségi kérdések; még egy gyermeknek sem lehetett gyanútlannak maradni. Emlékszem, előfordult, hogy a kirándulásra induló reáliskola növendékeit a román negyedben, egy ház ablakából kővel dobálták meg. Én magam a románokat inkább csak a piacról ismertem. A kedves kofák már messziről kiabálták anyámnak, ha vásárkor mind a négyünket elvitte magával mézeskalácsot venni: «Vai de mie, patru, patru!» (Jaj nekem, négy, négy t. i. leány!) Különösen a szívembe zártam egy fehér lobogó ingű románt, Raduj bá-t; ő volt a vőlegényem, mert pici növése miatt úgy gondoltam, hogy jobban illik hozzám, mint a többi férfi.
A szászok általában kevés rokonszenvet mutattak irántunk, magyarok iránt. Egyszer március 15-én nővérem az utcán találkozott egy ismeretlen szász úrfiucskával. A fiú hirtelen kivett a zsebéből egy nemzetiszínű kokárdát, ráköpött és a földre dobta. Mit hallhatott otthon? hogy ezt meg tudta tenni. Később is sokszor beszélték, hogy egyes családok nem akartak többé érintkezni olyan tagjaikkal, kik Pesten kaptak állást.
Mivel a családban én voltam az egyetlen, ki Erdélyben született, valamennyire exotikus hatást tettem nővéreimre; kicsit székelynek érezhettem én is magam. A nemzetiségi harcok legédesebb változataként «Te csiki bocskor», «Te csángó virág»-nak neveztek gyöngéd kötekedéssel. Azonkívül, hogy nagyon mulatságosnak találtam azt, hogy «csiki bocskor» vagyok, s nagyon szépnek ezt a szót «csángó virág», büszke voltam rá, hogy a családom térképén, mely egymagában összefogta az ország legtávolabbi vidékeit, - én képviselem az erdélyi színt. Nem tudtam akkor, hogy bennem a tágasság érzetét keltő négy vidék később egy csonka résszé fog összeszűkülni, hol már voltak rokonaim, de én még csak hírből ismertem s anyám Pestre vágyó sóhajaiból.
Érintkezési körünk kevert volt itt, főleg magyarokból állt ugyan, - ez alatt persze mindenféle nevű magyarokat értve, - de voltak nagyon derék szász barátaink is. A család imádott kedvence, a háziorvosunk, örmény volt. Anyám nemzetiségi kérdésekben közömbös lévén, az egyéni érdemet tekintette egyedüli értéknek. Hétéves koráig ugyanis csak magyarul tudott, de aztán elfoglalt szülei helyett egy előkelő svájci francia hölgy nevelte, ki nevet, hazát, vallást s életkörülményeket cserélt, mikor Pozsonyba jött francia leckéket adni. Izzó magyarságot tőle nem lehetett tanulni. Anyám korán férjhez ment s úgy kellett a magyar nyelvet házasságában újra elsajátítania. Brassói legjobb barátnője, Méhely Lajosné, nem tudott egy szót sem németül.
Atyám jó magyar volt s az is maradt élete végéig, de szerette rengeteg testvérét és azok családját, kikkel a kapcsolat nem sűrű, de mély és bensőséges volt. Ő tehát nem szakadt el a németségtől egészen; németbarát volt később is, de csak annyira, hogy mint a tudomány embere és főiskolai tanár, becsülte a németek tudományos és kultúrális teljesítményeit. Imponáltak neki.
Otthon németül beszéltünk, de főleg azért, hogy anyánktól németül tanuljunk és ne hibás magyarságot. Atyánkkal, főleg attól az időtől fogva, hogy a tanítványai lettünk, inkább magyar volt a társalgás nyelve. Mi gyerekek egymás között persze kezdettől fogva magyarul beszéltünk; már a dadám is magyar volt. Nyolc éves voltam, mikor feljöttünk Pestre.
Nem tudom egészen világosan rekonstruálni magamnak, hogy mikor vált először problémává számomra magyar voltom. Ha visszagondolok életemre, mindig úgy érzem, hogy evvel a problémával születtem, sőt, hogy ez volt életem központi problémája. Talán ha első nyolc évemet nem Brassóban töltöm, nem terelődött volna olyan korán rá a figyelem ezekre a kérdésekre. Körülöttem minden magyar volt, szép székely cselédeink, az iskola s a játszótársak, - de a nevünk német volt, szüleimmel németül beszéltünk, s én tudtam, hogy valahol, egy előttem ismeretlen helyen, összes rokonaim németül beszélnek. Magamat kérdeztem, mi vagyok hát én? hol van az én hazám? hogyan lehetséges, hogy magyarul gondolkodom és mégis németül beszélek? Mit jelent ez a tisztázatlan helyzet? vajjon van-e jogom magamat fenntartás nélkül magyarnak vallani? vajjon nem hazugság-e ez? És mégis, noha mindezt nem értettem, tudtam és éreztem, hogy magyar vagyok. Az eszmei magyarság fogalma még elérhetetlen volt agyamnak. Lehet, hogy itten már serdülő korbeli érzéseket keverek össze korábbiakkal, de bizonyos, hogy ha homályosan is, ezek a gondolatok megvoltak már kezdettől fogva. Azt sem tudom, hogy én egyedül csináltam-e magamnak problémát ebből a kérdésből, vagy hasonló helyzetű emberek mind átmennek-e ezen? Nagyon szerettem volna ezt tudni s valakivel beszélni róla, még sokkal később is, de valami mindig visszatartott tőle. A hazafiság érzése így a sóvárgó és reménytelennek látszó szerelem formáját vette fel s az a félelem kísérte, hogy majd egyszer kíméletlenül megmondja valaki, hogy mégsem vagyok magyar.
Aztán jöttek évek, amelyeknek boldog és gondtalan magyarságát nem zavarta meg semmilyen külső körülmény, kivéve egy-egy néhanapján felmerülő, ártatlan kérdés olyanok részéről, kik nevemet s azt hallva, hogy Brassóban születtem, megkérdezték, szász vagyok-e? Az ilyen kérdések tartották ébren régi problémámat. Noha tényleg nem voltam szász, úgy éreztem, hogy dugdosok valamit, amit pedig mindenki lát s hogy valójában azt akarta tőlem megtudni az illető, milyen mértékben vagyok német? Nem szégyelltem származásomat, erről nincsen szó, de helyzetem ferde és félszeg volt s félreértésre könnyen adhatott alkalmat. Én a szó igazi értelmében német származású magyar voltam, de ilyen hosszú meghatározás mást nem is érdekelt s nem is értheti meg az, kinek származása egyértelmű.
Különben is, mióta kicsit felnőttem, már ott volt mellettem Riedl Frigyes is, hosszú éveken át egyetlen barátom, szellemi vezetőm, akinek szintén német volt a neve, anyjával többnyire ő is németül beszélt. S mennyire magyar volt mégis az anyja, aki öregkorára is kigyúlt arccal beszélt 48-as élményeiről, s mennyire magyar volt ő maga is! Az ő magyar voltában nem lehetett kételkedni. Példája azt mutatta, hogy az érzés biztonságát s a hozzá való jogot meg lehet szerezni. Személyes hatása óriási volt rám: a cselekvő és termékeny magyarság mintaképét láttam benne, kinek meg volt a joga ahhoz, hogy annak tartsa magát, aminek akarja. Riedl franciabarát volt s már ez is nagyon rokonszenves volt.
Az ő biztonsága nekem is biztonságot adott. De mióta Pesten laktunk, időnként meglátogatott a Bácskából egyik vagy másik rokon, némelyiket szerettem is. Fokozódó nyugtalansággal tapasztaltuk mindnyájan, hogy a Bácska régente oly derűs egén most felhők tűnnek fel. Mindsűrűbben hallottuk, hogy ott volt Németországból ez vagy az az úr, előadást tartott, beszélgetett velük, ezt mondta, azt mondta. Egyik Pesten lakó rokonomat, kinek a pesti egyetemi tanulmányokat követő berlini egyetemi évei óta megmaradtak német kapcsolatai, egészen közrefogták. Otthon, kávéházban, a hivatalában megtalálták, a kávéházba küldtek leveleket neki, hogy családja ne láthassa, stb. Népszerű nevét felhasználva, tudtán kívül a bácskai falvakban az ő nevében hirdettek előadásokat, s az ő nevében beszéltek aztán a néphez, valószínűleg nem egészen az ő szellemében és semmiesetre sem az enyémben. Ha ő nálunk volt, heves viták hangzottak apám szobájából. De azért szegény unokabátyámat is nagyon izgatták ezek a dolgok; túl mentek rajta s becsületes, kezdeti szándékain. Összeköttetései érthetően ártottak előmenetelének is és az izgalmak siettették korai halálát, elmebajának kitörését (1912).
A propaganda hatása gyors és alapos volt: a bácskai rokonság egy fiatal tagja, kinek nevére sem emlékszem már, egy pesti látogatás alkalmából, körülbelül 1908-ban, azt a kijelentést tette, hogy testvére a zágrábi egyetemre fog járni, mert az ő népük ellenségének, a magyarnak pesti egyetemére nem jöhet fel. S ez unokája volt nagyapámnak, ki Széchenyi Istvánt elsiratta és sarja egy családnak, melyből az elmult évtizedekben nem egy kitűnő szakembert neveltek a magyar egyetemen. Rokona apámnak, ki önzetlen önfeláldozással egy életen át szolgálta a magyar kultúrát s rokona annak a Wigand Jánosnak, a későbbi szekszárdi gimnáziumi igazgatónak, kinek 1893-ban Pancsován tartott, nyomtatásban is megjelent ünnepi beszédében ezeket olvasom: a magyar «másban is megbecsüli az embert. Innen kifejlett jogérzete, példátlan vallási türelmessége, nagylelkűsége a nemzetiségekkel szemben s erős ellenszenve minden kényszer és szolgai megalázkodás iránt. Ragyogó színekkel ékeskedik ez a jellemvonás története lapjain s amely jelenségek ezzel ellentétben állanak, azoknak, jól tudjuk, nagyon kevés közük volt a magyar géniuszhoz.»
Ettől a látogatástól fogva meglehetősen meglazult a kapcsolat közöttünk és a bácskaiak között, apámnak is egyre idegenebbekké váltak. S őket okolni még csak nem is lehet. A felelősség azokat terheli, kik nem vették, vagy nem akarták észrevenni a politikai búzgólkodók pusztító munkáját. A talaj alá volt aknázva s a háború után nem következhetett be más, mint a szászok nagyszebeni gyűlése és a bácskai svábok hűségnyilatkozata a szerbek felé. A csonka országban élő bácskai származású németek egy része, hűen a magyar hazához, valami egyesületben tömörülve, beadványokkal ostromolta a népszövetséget, hogy a Bácskát csatolják vissza Magyarországhoz. Apám írásai között több beadvány fogalmazványait találtuk meg, nyilván ő volt megbízva avval, hogy a kérvényeket megszövegezze. Mások munkájáról csak közvetve értesültünk, kijelentéseikről, hogy az elmagyarosodott német falvakat vissza kell németesíteni, mégha pillanatnyilag nem is tud senki a faluban egy szót sem németül, stb. Mindenki hallhatta ezeket és sok más egyebet, akinek szeme és füle volt.
Mindezeket csak azért mondom el, mert mélyen hatottak rám s megacélozták magyar öntudatomat. Szelíd és sóvárgó magyarságom már régóta harcos magyarsággá alakult át s megtanultam gyűlölni azt, aki a magyar érdekek ellen dolgozott.
Ebben a harcos formámban, magyarságom büszke és boldogító biztonságában magyar gentry társaságba kerültem. Jól éreztem magam közöttük, könnyű gondtalanságuk s szeretetreméltóságuk elbűvölt, de a velük való érintkezés nem volt zavartalan. Hiszen tudom, Magyarországon régóta szokás volt, félig tréfásan, félig bosszúsan mondani, «az a nyavalyás tót», az az «ilyen vagy amolyan sváb», stb., magam is mondtam nem egyszer, oda sem gondolva. Legtöbbször nem jelentett ez többet, mintha a gyermek azt mondja: «Te vaj», «Te kenyér». De más az, ha az ember maga mondja és más, ha reá vonatkoztatják. Tudja, hogy nem értik egészen komolyan és mégis teljes értelmében veszi a szót, mert ez a villanás mégis felfedi a lelkek mélyén lappangó idegenséget: mégsem tekintenek magukkal teljesen egyenjogúnak! Azt is tudtam, hogy ez csak a gentry szűkebb látókörű rétege, mely így gondolkozik és mégis mérlegelni kezdtem, vajjon egyénileg mit is tett az illető a hazájáért s azért, hogy magyarságát kiérdemelje s mit tettem én? Milyen joggal tartja magát értékesebb magyarnak nálamnál? De ilyen kiszólások, ha fájtak is, nem tudtak már visszalökni a bizonytalan keresésbe s még kevésbé a később ért irodalmi s egyéb támadások, melyek tudományos érvek hijján magyarságomat igyekeztek kétségbevonni. Az én hazámnak mindezekhez a dolgokhoz nem volt semmi köze. Az szavakban ki nem fejezhető s csak az eszmék világában élő, esetleges realitásoktól s hozzám fel nem érő emberektől egészen különálló valóság volt, messzi és boldogító ragyogás.
Szolgáltam ezt a hazát úgy, ahogy helyesnek gondoltam s követtem Riedl Frigyes tanítását: hasznosnak lenni. Egy barátnőm egyszer ellenszenvének akart kifejezést adni, mikor ezt vágta oda nekem: «Te a nap minden percében hasznos vagy!» Én ezt a kijelentést a legnagyobb elismerésnek fogtam fel. Igen, sokszor gondoltam magamban, mikor lemondással, küzködve végeztem a magam elé szabott, akár tudományos, akár múzeumi munkát, s láttam, hogy mások evvel szemben mily vidáman töltik idejüket, hogy amit csinálok, az ország kultúrája szempontjából rendkívül fontos és tehát nekem okvetlenül folytatnom kell. Lehet, hogy túlzás volt ekkora fontosságot tulajdonítanom munkámnak s ekkora áldozatot hozni érte, sőt sokak szemében talán nagyképűségnek vagy szerénytelenségnek tetszik, hogy így beszélek, - de én csak azt mondhatom el, ahogy én láttam a dolgokat s mindenesetre ez a hit adott nekem erőt. A magyarságomhoz való jogomat ebből merítettem, az emberségen keresztül a magyarsághoz jutni, ez volt a célom. Ezt a harcot magyar származású ember nem ismerheti, talán meg sem érti. Lehetne persze egyszerű kötelességtudásnak is nevezni, de ez nálam más árnyalatot vett föl, több melegség, több gyöngédség fűtötte. Többet és több szerelemmel tettem, mint amit a rideg kötelességtudás megkíván. S ha visszanézek ma az erőfeszítéseimre, az a nyugodt érzésem van, hogy az életemmel kiérdemeltem azt, hogy legalább én magamat magyarnak tarthassam. A többivel nem törődöm. Evvel a válasszal tartoztam annak a csodálkozó szemű szőke leánykának, aki valamikor régen a hazáját kereste, - önmagamnak.
A pályámon és ezt tiszta lelkiismerettel mondhatom, azt, hogy német származású vagyok, sohasem éreztette velem senki és sohasem esett arról szó, hogy német a nevem.
Az elmondottakból szinte önként következik az is, hogy mi a véleményem a ma divatozó «asszimilált-törzsökös» vitáról. A törzsökösök álláspontját megértem, de irtózatos és kegyetlen igazságtalanságnak érzem, valamint az egyik jobboldali lapnak a követelését is, hogy - most már nem emlékszem - német vagy idegen nevű ember (talán egy új Semmelweiss?!), bármily szolgálatot tett légyen az országnak, ne kaphasson utcanevet. Az utcanév persze gyerekes dolog, de nem gyerekes az indítvány mögött meghúzódó gyűlölködés, mely tovább viszi az alacsonyabb színvonalú gentry régi lenézését a nemzetiségekkel szemben. Ismétlem, megértem ezt az álláspontot, hiszen a disszimiláltak kompromittálták az összes magyarországi nemzetiségeket s gyanússá tettek minden idegen származású egyént. De a magyarnak ezer éven át a nagylelkűség volt egyik főjellemvonása. Ha az ebben való hitünk meginog, minden meginog körülöttünk. Aki becsülettel harcolt egy életen át és kísértések dacára hű maradt a nemzethez, annak nem lehet elvenni a hitét attól, hogy joga van magát a nemzet tagjának tekinteni.