Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 3. szám

Gábor Ignác: Az alexandrinus átalakulása Gyöngyösitől Arany Jánosig

Mielőtt megállapítanám a változást, melyen az alexandrinus ritmusa Gyöngyösi után keresztülment, nem tartom feleslegesnek néhány mondattal vázolni a magyar alexandrinus fejlődésének útját az ősi négyütemes sortól kezdve a Gyöngyösinél kialakult formáig, hogy ezzel világosabbá tegyem mondanivalómat azok számára is, akik a Magyar ősi ritmus és a Magyar ritmus problémája c. munkáimban kifejtett ritmikai teóriámat nem ismerik.

Az én teóriám szerint a magyar alexandrinus ősi formája a négyütemes sor, melyben a kétütemes félsorokat az ütemek iktusainak alliterációs összecsendülése fűzte össze. Az egyes ütemek szótagszáma 2-4 szótag között variálhatott, ennélfogva a négyütemes sor szótagszáma 8-14 szótag között szabadon mozgott. A verssorok szótagszámának e szabadságát később a rím fellépése korlátozta, mert ez megkívánta az egybecsendülő soroknak legalább megközelítőleg egyenlő terjedelmét. A XVI. század magyar költészetében a tizenkettesek mellett sűrűn előforduló 11-13 szótagú verssorok tehát nem, mint vélték, az énekeskönyvek nyomásának tulajdonítható hibák, hanem a magyar ősi ritmus akkori fejlődési fokának megfelelő, a tizenkettesekkel ritmusban teljesen egyező négyütemes verssorok.

Könnyen érthető, hogy végül a tizenkettes, mint legarányosabb és legtetszetősebb verssor az alexandrinus uralkodó formája lett. De a tizenkettesen belül a félsorok még soká megőrizték azt az ősi szabadságukat, hogy terjedelemre, azaz szótagszámra különbözők lehettek, de most már csak azzal a korlátozással, hogy együttvéve 12 szótagot kellett adniok. Lehetséges volt tehát a 6+6-os cezurán kívül 5+7 és 7+5-ös összetétel is, mint a tizenkettesek teljesen kifogástalan és a többivel egyenlő értékü formája. A négyütemes sor fejlődésének ezt a fokát mutatják Zrinyi verssorai.

Nem szabad tehát Zrinyi minden verssorában a 6+6-os cezurát keresni és így ritmizálni:

Jaj, török, néked, ha- // ragom vesszejének

és aztán Zrinyi verselését szabálytalannak és fülsértőek mondani, hanem az alexandrinus fejlődésének azt a stádiumát kell benne meglátni, melyben a rím még csak az egész verssorok hosszúságát nyesegette meg 12 szótagra, ezen belül azonban a félsorok terjedelmét nem kötötte meg. És akkor Zrinyi alexandrinusait ritmikailag egészen szabályosaknak, sőt határozottan zengzeteseknek fogjuk érezni, így:

Jaj, török, néked // haragom vesszejének

Lám Arany János, mikor Szilágyi ösztönzésére a Zrinyiászt 6+6-os cezuráju sorokra kezdte átdolgozni - amit aztán csakhamar abba is hagyott - ezt a verssort változatlanul meghagyta, mert bizonyára érezte, hogy ebben az 5+7-es formában is tökéletes négyütemes sort ád.

Gyöngyösinél aztán megszünt a félsorok szótagszámának e szabadsága és véglegesen kialakult az alexandrinus 6+6-os sormetszete, mely azóta is változatlanul jellegzetes formája maradt a magyar alexandrinusnak. (Éppen ezért nekem a Magyar ősi ritmus c. munkámban a négyütemes verssor fejlődését csak Gyöngyösiig kellett kísérnem, akinek alexandrinusai e forma tekintetében már teljesen egyeznek Arany János alexandrinusaival.)

Mikor aztán az új ritmikai teóriám körül kifejlett élénk vita, melyben igazságaimért sok háboruságot kellett szenvednem, lezajlott és örömmel láttam, hogy teóriám lényeges része: a magyar ritmusnak verstörténeti módszerrel való vizsgálása, az ütemek és verssorok eredetileg szabad szótagszámának fokozatos megkötöttségéről és ezzel kapcsolatban az alexandrinus fejlődéséről kialakult tanításaim lassankint átszivárogtak a magyar ritmikai tudományba, mikor tehát láttam, hogy a könyveimben felvetett ritmikai problémák tisztázása az egész vonalon megindult, akkor ritmikai munkálkodásom egyszerre más irányba terelődött, mert a magyar ritmus világításánál újabb igazságokat találtam a ritmikai tudomány egy másik területén: a héber ritmikában. A héber ősi ritmusról, melynek mivoltát soká eredménytelenül kutatták, míg végre Sievers Eduárd annak hangsúlyos jellegét megállapította, én Der hebräische Urrhythmus c. értekezésemben, mely Giessenben a Zeitschrift für alttestamentarische Wissenschaft kiadásában jelent meg, kimutattam, hogy épúgy az ütemek hangsúlyainak alliterációs egybecsendülésére van felépítve, mint a germán, vagy - tanításom szerint - az ősi magyar ritmus.

(Mindenesetre érdekesnek tartom, hogy valamint Sieverst a germán ritmus kutatása vezette rá a héber ritmus hangsúlyos voltának felismerésére, úgy én is - si licet parvos componere magnis - a magyar ősi ritmus világításánál találtam meg a héber ritmus alliterációs jellegét.)

E más téren végzett ritmikai munkásságom után aztán megfogadva Farkas András szavát:

«De hagyjuk el immár ah zsidó népeket,
Vegyük elő ah régi magyarokat.»

visszatértem régi szerelmemhez, a régi magyar költészet ritmusához. És ahogy a zeneművész ujjgyakorlatnak naponta néhány órát skálázik, én is nap-nap után fülgyakorlatnak elritmizálgattam régi és aztán újabb költészetünk néhány száz verssorát. És egy napon, mikor a Márssal társalkodó Vénusz után éppen Arany János Murány ostromá-nak verssorait ritmizálgattam, egyszerre csak az az érzésem támadt, hogy Arany alexandrinusaiban egészen máskép lüktet a ritmus, mint Gyöngyösi verssoraiban. Formájuk tökéletesen azonos - de a ritmusa mégis egészen más. Újra meg újra megpróbáltam elritmizálni a két költő alexandrinusait és mindig csak azt éreztem: a verssorok külső strukturája azonos, de ritmusuk különböző. De hogy miben rejlik ez a különbség, azt nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Néhány héttel később aztán a Szepességre utazván nyári vakációra, utamat Tiszolc, Murány és a Királyhegy vidékének vettem, melyet diákkoromban nagyon sokszor bebarangoltam. Az én koromban - túl a zsoltárköltő által megszabott életkor alsó határán - az ember már keresi az ifjúságát... Útközben pihenőt tartottam a tiszolci Csevice-forrásnál, ahol diákkoromban, valahányszor vakációra hazakerültem, nem egy délutánt töltöttem a fűben hanyatfeküdve és a rigók, szöcskék és dongók szimfónikus koncertje közben a Murányi Vénusz strófáit szavalgatva, merthiszen lokálpatriotizmusom nagyon büszke volt arra, hogy éppen ennél a mi Csevice kutunknál történt Szécsi Mária találkozása Wesselényivel és hogy Gyöngyösi is, Arany János is Tiszolcot, a mi községünket, többször is emlegetik költeményükben.

Most is, mikor a réten leheveredve a régmult idők emlékein elmerengtem, gondolataim csakhamar visszaszálltak a ritmikai problémához, mely éppen Gyöngyösi ritmusával kapcsolatban a multkoriban annyira izgatott. Elrecitáltam magamban a Murányi Vénusz és a Murány ostroma néhány verssorát, már amennyi diákkoromból és ritmikai kutatásaimból emlékezetemben maradt. És egyszerre egy hirtelen felvillanó gondolat megvilágította problémámat, megtaláltam a kérdés nyitját. Rájöttem, hogy mi okozza Gyöngyösi és Arany János alexandrinusainak ritmikai különbözőségét. Felugrottam és örömömben olyant kiáltottam, hogy a távolabb heverésző útitársam ijedten futott felém, hogy mi bajom történt.

Tovább utazva, a Murányi vár alatt kanyargó úton, a Királyhegy körül elterülő rengetegen, a fiatal Hernád vadregényes völgyén keresztül alig élveztem az ismerős tájak gyönyörű panorámáját, gondolataim egyre csak a felfedezett ritmikai igazsággal voltak elfoglalva. Alig vártam, hogy Lőcsére érjek, ahol módomban lehetett a további kutatásaimhoz szükséges könyveket megszerezni.

Ott aztán mohó kíváncsisággal feküdtem neki a munkának és az az ezer meg ezer verssor, amit megvizsgáltam, egyre jobban megerősítette bennem azt az igazságot, melyet - mondhatnám - Szécsi Mária kútjából merítettem, hogy t. i. Gyöngyösi és Arany János verssorainak ritmusa közt lényegbevágó különbség állapítható meg, melyet az alexandrinus organikus átalakulása okozott.

Ennek a különbségnek megvilágítása végett nézzük előbb a Márssal társalkodó Vénusz egy strófáját:

Fárasztja elméjét /// s nyughatatlankodik,
Hol leül, hol ballag /// busul s gondolkodik,
Dől sokszor könyökre /// hallgat s szomorkodik,
Mint esővel árviz /// gondja szaporodik.

Látnivaló, hogy a félsorokat erős, merev sormetszet választja el egymástól. Mindegyik félsor egy-egy különálló zárt mondat. A félsorokat elválasztó mély színtaktikai bevágás erős értelmi szünetet jelent, majdnem olyat, mint a sorvégi pauza.

Természetes aztán, hogy a mondattanilag szorosan összetartozó szavak, mint pl. a névelő a maga főnevével, az igekötő a maga igéjével, a tagadószó, kötőszó, vonatkozónévmás, a vele összefüggő mondatrésszel, a félsorok közt tátongó mély és széles árkon keresztül nem fogódzkodhatnak össze és nem símulhatnak egymáshoz, hanem a sormetszetnek vagy az egyik, vagy a másik partján kell együtt elhelyezkedniök, hogy a ritmust ne rontsák. Mindenütt, ahol a Murányi Vénusz versei ilyen névelők, igekötők stb. a cezura mellé esnek, azok mindig a második félsort kezdik meg, de a költemény háromezer és Gyöngyösinek összesen vagy nyolcezer verssora közt olyat nem találunk, melyben ezek a szócskák a cezurán innen, a velük összefüggő főnév, vagy ige pedig a cezurán túl helyezkedne el, másszóval Gyöngyösinél a sormetszet sohasem szakítja el egymástól az ilyen szorosan összetartozó szavakat.

Ezzel szemben Arany János alexandrinusai között mindenütt tucatszám találunk olyanokat, melyekben a sormetszet elválasztja a névelőt a főnévtől, pl.

De ki vina bajt az /// égi háboruval,

a tagadószócskát az igétől:

De a hallgatást nem /// soká birja ő meg,

a kötőszót, vagy vonatkozó névmást:

Senkisem hinné, hogy /// kedves öccsét érti
Mint a himszarvas, kit /// vadász sérte nyillal

az igekötőt a maga igéjétől:

Nagy darab helyütt le /// tördelé a nádat
Sohse hittem, hogy meg /// lássalak ma téged.

Ha tehát Gyöngyösi sohasem szakítja el egymástól a cezurával a szorosan összefüggő szavakat, Arany János pedig ezt nagyon gyakran megcselekszi, szabad-e ebből azt következtetni, hogy Gyöngyösi pontosan be tudta tartani a cezura szabályát, Arany János pedig lépten-nyomon vétett ellene, másszóval, hogy Arany Jánosnak gyengébb volt a verstechnikája? Nem az volna-e inkább ilyenkor a ritmika feladata, hogy e feltünő jelenségeknek olyan magyarázatát keresse, mely kifogástalannak igazolja a nagy költő verselését, aki nemcsak verseivel, hanem úttörő verstani értekezésével is fényes bizonyságát adta csalhatatlan ritmusérzékének?

Én mindig ezt a módszert tartottam egyedül helyesnek és célravezetőnek és ahogy nem tudtam belenyugodni abba, hogy Zrinyi verssorait hibásaknak és fülsértőknek tekintsem csak azért, mert az uralkodó ritmikai teória törvényeivel nem egyeznek, hanem igyekeztem azokat mint az alexandrinus fejlődésének egyik fázisát megmagyarázni, úgy nem tudom elképzelni, hogy Arany János finom ritmusérzékével a fentidézett és többszáz épilyen cezuráju verssorokat képes lett volna megírni és a legszorosabban összefüggő szavak szétszakításával annyira nyikorogtatni, ha ő is olyan mély és széles bevágást érzett volna a félsorok között, mint Gyöngyösi.

Ha tehát mégis azt látjuk, hogy Arany János számos verssorában az egymástól elválaszthatatlan szavak a cezura két partján egymástól elszakítva helyezkednek el, ez csak azzal magyarázható, hogy Arany Jánosnál Gyöngyösi erős sormetszete már el volt gyengülve, a félsorok szorosabban fűződtek egymáshoz, a régi mély cezura tehát már annyira elsekélyesedett, hogy a vers ritmusa már akadálytalanul, minden zökkenő nélkül, siklott át rajta.

E jelenségeket az összehasonlító ritmika világításánál vizsgálva azt látjuk, hogy a magyar alexandrinussal is csak az történt az idők folyamán, ami a franciával. A francia ritmikában már szinte közhely számba megy, hogy az alexandrinusnak a régi orchestikus-ritmikus szerkezettel összefüggő, eredetileg nagyon mély és széles cezurája az évszázadok folyamán fokozatosan elgyengült. A félsorok tehát, melyeket pl. a XI. század egy eposzának a Voyage de Charlemagne-nak verssoraiban a széles cezura messze elszakít egymástól, Racine verseiben már közelebb húzódnak egymáshoz és Victor Hugonál már oly szorosan fűződnek össze, hogy a cezura gyakran már alig jelent mást, mint azt a - majdnem azt mondanám, hogy pietásból - betartott szabályt, hogy a hatodik szótagnak szó közepére esni nem szabad.

És amint a francia ritmikában senkisem gondolna arra, hogy Victor Hugo alexandrinusaira a Voyage de Charlemagne cezuráját húzza rá, épúgy a legfurább ritmikai anakronizmus volna, ha Arany János alexandrinusait Gyöngyösi cezuráinak mély bevágásaival akarnók elritmizálni.

Én tehát híven többször hangoztatott ritmikai elvemhez, mely szerint különböző korok verslábait egy kaptafára húzni nem szabad, Arany János alexandrinusaiban a fejlődésnek azt a fokát látom, melyen a Gyöngyösinél kifejlett 6+6-os formából már csak azt a külsőséges szabályt tartotta meg, hogy a hatodik szótag szó közepére nem eshetik, de a félsorok már közelebb húzódtak egymáshoz, a cezura mély bevágása elsekélyesedett és ezáltal a ritmus jellege is egészen megváltozott.

Mint mikor a két szomszédos szántóföld között elhúzódó mély árkot a szántásnál belehulló rögök az évek folyamán egyre sekélyesebbé teszik, végül egészen betemetik, úgy hogy ha aztán a két szántóföld egy taggá egyesül, az eke mindkét felől akadálytalanul keresztül szánthat rajta és csak itt-ott egy elfelejtett határkő mutatja a régi árok mentén, hogy az valamikor két külön birtokot választott el egymástól - azonképen itt is a két félsort elválasztó egykori cezura mély árkának nyomait már csak egy alig észrevehető, úgyszólván már csak szimbolikus sormetszet jelzi, melyen keresztül a költő szabadon hasítja ritmusának barázdáit.

De most felmerül a kérdés, hogy a magyar költészetnek Gyöngyösitől Arany Jánosig terjedő két évszázadában mikor vette kezdetét a cezura ilyen átalakulása, azaz kinél találjuk először a mondattanilag egymáshoz szorosan tartozó szavak szétszakítását a cezura által?

Orczy és Ányos verssoraiban a sormetszet még époly merev és határozott, mint Gyöngyösinél. Verseikben a névelők, tagadószócskák, igekötők, stb.-k még seholsem szakadnak el a velük összefüggő főnevektől, vagy igéktől.

Az első ilyen jelenségekkel Bessenyei verseiben találkozunk:

Hiába óhajt egy /// király csendességet
De csalatunk, mert nem /// láthatunk sziveket
Égre-földre terjed /// ki a vágyódása
Mi lehet oka, hogy /// én is születtettem
Ott is gyötrettetni /// fog képzelődésem
Valaki nagy rangban /// van, az mind bölcs, okos
Pompája alá el /// rejtvén ravaszságát.

Eszerint Bessenyei versei jelentenének fordulópontot az alexandrinus cezurájának átalakulásában. Bessenyei? Ez már kell, hogy elgondolkoztasson bennünket. Hiszen éppen Bessenyei az, akihez a verselésnek egy másik fontos újítása fűződik, ő volt az, aki

«a Zrinyi kobza két pár hurjait
egy párra szállitotta le.»

Ha tehát Bessenyei, aki a négyesrímű Zrinyi-strófát párosríművé változtatta át, a cezura tekintetében is lényegbe vágó újítást kezdett, közelfekszik a gondolat, hogy ez a két újítás okozati összefüggésben áll egymással. Ezt az okozati összefüggést én így képzelem.

Világos, hogy az amúgy is elég terjedelmes tizenkettes sort a mély és széles cezura hosszú szünete még hosszabbra nyujtja, s ezáltal a rímeket méginkább eltávolítja egymástól. Ám az egyetlen rímű négysoros strófában a négyszeres ismétlődés által erősen domináló, a gondolatot szinte túlharsogó rím a verssorok ilyen megnyujtása mellett is elég élesen csattog. A párosrímű sorokban azonban a rím csak egyszer kap visszhangot, tehát már nem olyan erősen csendül meg. Ha tehát a tizenkettes sort a széles cezura pauzája még meghosszabbítaná, a rím túlságosan távolesnék párjától és már nagyon bágyadtan ütné meg fülünket. Hogy tehát az alexandrinus túlságosan meg ne nyúljon, a ritmus kénytelen átsiklani a sormetszet pauzáján és szorosabbra fűzni egymáshoz a félsorokat, úgy hogy a rím még elég gyorsan ráakadhasson a maga párjára.

Az alexandrinus félsorainak ezen egybeolvadását Bessenyeinél talán még az az érzés is okozhatta, hogy különösen az elmélkedő verssorokban, amilyen nála elég sok akad, a mély sormetszet megakasztja a gondolat folyamatát, a logikai összefüggést. A költő tehát kölöncnek érezte az éles cezurát, mely elmélkedésének fonalát minduntalan elvágta. Hiszen látjuk Csokonainál, hogy pl. az ilyen verssorokban:

Hová lett? Hol van a /// virtus diadalma?
Azt e düledékek ormán, a félelem
Rettentő mezején nem látom, nem lelem,

nemcsak a félsor, de még az egész verssor sem képes lezárni gondolatát és ezért a költő kénytelen egy átkapcsolással (enjambement) az értelmet a következő verssorba átvinni.

Nem lephet meg tehát bennünket, hogy Csokonainál már gyakran találkozunk a szorosan összefüggő szavakat szétválasztó sormetszettel.

Itt együtt hever a /// lator palotája
Hogy prédáját ki ne /// adja a föld gyomra.

Feleslegesnek tartom, hogy a XIX. század első felének költészetéből az ilyen elgyengült cezuráju alexandrinusok példáit idézzem, rátérek Petőfire, aki a legmerészebben bánik az alexandrinus cezurájával. Nemcsak a névelőket, igekötőket, stb. szakítja el a velük szorosan összefüggő főnevektől, vagy igéktől, mint pl.

De magyar vagyok s a /// magyar lóra termett
Szent volt minden szó, mely /// száján kiröppene
A félelmet hirből /// sem ismerő remény

hanem olykor már teljesen eggyé forrt szavakat vág ketté, mint pl.:

Hogy valahányszor egy- /// egy boszorkány meghalt
Ez a világ alig /// ha csárdában nem ég.
Mint az álom a föl- /// ébredt ember mögött.

Arany László, akit a Hangsúly és rhythmus című töredékében többek között az egymáshoz szorosan tartozó mondatrészek szétszakításának kérdésével is foglalkozik, különösen kiemeli a névelők és kötőszók mellett az igekötőnek igéjétől történt elszakítását, amire Petőfiből három sort idéz példának, mint «ritka kivételeket - úgymond - melyek aztán nagyon ki is rínak a versből.» «A gondosan verselők tehát - jegyzi meg Arany László - úgy intézik a verssorok kettéosztását, hogy a szorosan összetartozó szavakat egymástól a cezura által szét ne szakítsák. »

Igen ám!, de az ilyen verssorok, melyek Arany László szerint nyikorognak és a versből nagyon kirínak és ezért a gondosabb költők által kerülendők, nemcsak Petőfinél, hanem Arany Jánosnál, leggondosabb verselőnknél is százával találhatók. Hát ezeket mind hibásaknak kellene megbélyegeznünk? De hiszen ezek voltaképen nem is bántják fülünket, csak akkor nyikorognak, csak akkor rínak ki a versből, ha Gyöngyösi mély és széles cezurájával ritmizáljuk, mely a félsorokat messze elszakítja egymástól. P. o.:

Itt a juss, kölök, ne /// mond, hogy ki nem adtam
Tán veszett nevemet /// is lemossa vérem

De mindjárt tiszta, kifogástalan ritmust kapunk, mihelyt tudjuk, hogy a régi merev cezura fokozatosan elgyengült, a félsorok szorosabban füződtek egymáshoz és a pauza a sor közepén már nem hosszabb, mint az egyes ütemek közt. Sőt gyakran a félsorok oly szorosan zárulnak össze, hogy köztük már semmilyen pauza nincsen és ilyenkor a ritmus - hasonlóan az elrekesztett patakhoz, mely régi medre mellett újat ás magának - a 6+6-os cezura mellett töri át a verssort, vagy a régi cezurán innen, az 5-ik szótag után:

Itt a juss, kölök /// ne mondd, hogy ki nem adtam

vagy azon túl, a 7-ik szótag után.

Tán veszett nevemet is /// lemossa vérem

A német ritmika ezt a jelenséget épen ezért törésnek nevezi: Brechung.

De már innét hallom az ellenvetést, hogy hiszen ez voltaképen már közel áll a szabad beszéd ritmusához!

Hát persze, hogy közel áll hozzá! Hiszen a cezura elgyengülésének alapjában véve az az oka és értelme, hogy a régi orchestikus ritmus szigorú, feszes szerkezete fokozatosan meglazulva, a szabad beszéd ritmusa felé törekszik.

Der sprachliche Rhythmus dringt mehr und mehr in den alten orchestischen ein und lockert dessen starre, strenge Gliederung, mondja Saran (Der Rhythmus des französischen Verses), vagy mint Duhamel a francia alexandrinus átalakulását pregnánsan jellemzi: Az alexandrinus verselésében a rohamsisakos parádémarsot szabadabb mozgás váltotta fel.

Természetes, hogy a félsorok összeolvadása által az alexandrinus menete is gyorsul. Próbáljunk először egy Gyöngyösi strófát ritmizálni:

Értéke kővárak, /// uri rend nemzete
Ideje legjobb kor, /// vitézség élete,
Erkölcse jó példa, /// deliség termete,
Dolgai gyorsaság, /// s ráró tekintete.

és utána egy Petőfi rímpárt:

De im a / várba az / ágyudörgés / helyett
az ellen / ségtől egy / uj követ / érkezett.

És mindjárt megérezzük a tempókülönbséget. Gyöngyösi alexandrinusai lassú, kimért léptekkel, a cezuránál kényelmes pihenőt tartva, nyugodtan ballagnak. Petőfi verssorai gyors iramodással, a sormetszet mesgyéjét könnyedén átugorva sietnek a rím felé.

Látnivaló, hogy az én ritmikai teóriám az alexandrinust, melyet a kötelező súlyos kezdet béklyóitól már megszabadított volt, most a régi merev cezura fokozatos elgyengülésének és a szigorú orchestikus ritmus lazulásának tanításával hajlékonyabbá és rugalmasabbá teszi. Az alexandrinus tehát, mely az uralkodó ritmika által rákényszerített ritmus egyhangú zakatolásával újabb költői nemzedékünket ettől a tősgyökeres magyar versformától elriasztotta, most új életre kelhetne. És ez a renaissance nem is volna más, mint visszatérés Arany János alexandrinusaihoz, melyek - vájt füllel ritmizálva - a ritmus legváltozatosabb és leggyönyörűbb formáit mutatják.

A cezura átalakulásának a francia és német ritmikában egész nagy irodalma van. Nálunk azon az ugaron, melyet e dolgozatomban feltörni kezdtem, a metrikusokra még sok munka vár.

Ebből a munkából - ha a Gondviselés engedi - még én is szeretném kivenni a magam részét. Mert ez a munka nekem öröm és vigasztalás, fénysugár a sötét éjszakában. És mikor a költészet napsugaras magaslatainak tiszta levegőjében megfürösztöm lelkemet és a magyar versek ritmusának gyönyörűséges zenéjét megérezni és megéreztetni igyekszem, méginkább megerősödik bennem az én magyarságom kitörölhetetlen jellegének büszke és dacos öntudata.