Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 3. szám

Cs. Szabó László: Téli tárlat [+]

Lawn as white as driven snow;
Cyprus black as e'er was crow;
Gloves as sweet as damask roses;
Masks for faces and for noses;
Bugle-bracelet, necklace-amber,
Perfume for a lady's chamber;
Golden quoifs and stomachers,
For my lads to give their dears;
Pins and poking - sticks of steel,
What maids lack from head to heel:
Come buy of me...

Shakespeare

Nő: Már megint a léten töprengsz? Jó Hamlet, ezt az éjszínt dobd le már!

Férfi: Nini, a tündérke! Vagy Május a neved? Mindig előttem ragyogsz, boldogan ébredek tőled. Áruld el már a neved. Kit dícsérjek a boldogságomért? Az ember nevet adott mindennek, ami boldoggá teszi, biztosan neked is adott.

N.: Álmodban már eszedbe jutott.

F.: Álmomban az évszakok, források, madarak, csillagok, hangszerek nevét mind neked adtam. De a tekintetedből láttam, hogy egyik se az igazi.

N.: Mert sohsem gondoltál rám elég erősen. Lobbanékony vagy és szeleburdi. Engem csak a szenvedély ismerhet. A tavasz beéri egy dallal, a lant egy futammal, a forrásnak elég egy könnycsepp, amit rábízunk, a madárnak egy üzenet, amit a lábára kötünk, a csillagnak egy édes gondolat. De nekem a szenvedély kell, a véred lobogása, a boldog megsemmisülésed.

F.: Olyan kegyetlen és követelő vagy, mint az istennők.

N.: Túl magasan keresel. Nem vagyok égi.

F.: Akkor Lilith vagy, a telhetetlen bibliabeli asszony.

N.: Túl alacsonyan keresel. Nem vagyok földi.

F.: Ég és föld között nem lakik senki.

N.: Csak én. Egy arkangyal és egy parasztlány állt a bölcsőmnél. Együtt ringattak, s közben hol az ég, hol a föld látszott a szemükben. Egyik szemem az égi dajka, másik a földi dajka tekintetét tükrözi. Ezért vagyok elérhetetlen és veszélyes, mint az égiek, s mégis látható és boldogító, mint egy édes földi asszony.

F.: Látod, mégis csak tudsz vallani! Már dereng a neved. Sok mindenért lobogtam, szerettem a mérgeket, amelyektől erősebben élünk, szerettem, ha jókedvemtől becsípnek a nők, szerettem az utazást, amely közelebb visz igazi hazánkhoz, a tengerhez. De mindez csak hangulat volt, a szenvedély máshová hívott. Ég és föld közé.

N.: Felém.

F.: Ha a művészethez tartozol, feléd. Minden érzésben magamra maradtam, egyik se volt nagyobb a magam életénél. De a művészet száz szerelmesre szakított, harminc évszázad érzésével szerettem. A művészet a földön született, de megment a föld bosszújától: a haláltól. Ha földi is vagy, égi is vagy, már tudom, hol a hazád!

N.: Végre ráismerek a szenvedélyre, amelyért megszerettelek. Most már a nevem is kitalálod.

F.: Az ajkamon van, csak a nagy öröm visszatartja. Egy kép vagy! A legszebb.

N.: Szobornak nem is kellek?

F.: Annak is a legszebb vagy.

N.: Meleg, meleg, majdnem tűz! Tessék keresni. Emléked is legnagyobb műgyüjtemény; sok halhatatlan szépasszony a foglyod. Köztük vagyok. Most fehérben látsz. De láttál aranyban is s ha behunyod a szemed, elárulom, hogy már ruhátlanul is álltam előtted.

F.: Oldd fel a varázst, mondd meg, hogy ki vagy, hiszen már úgyis megtaláltam a lényeged.

N.: Csak most akarom igazán, hogy keress. Már szédülsz, érzem körülötted a századok örvényét. Sokallasz értem végigrepülni három ezredévet?

F.: Harmincezret sem.

N.: Fogd meg a kezem. Valahol az úton rámtalálsz s eszedbejut a nevem. Emlékezz!

*

F.: Fiatal balzsamozó voltam Thebaiban. Pártfogoltak a papok, szerettek a lányok, gondtalanul élhettem volna. De az ujjaim túlságosan elfinomodtak; a bebalzsamozott királynők után megkívánták az élőt. Egy királynőre vágytam. Egyszer egy darucsapat szállt le előttem az egyik sírtemplomra, mintha csak mutatná, hogy ott keressem a célt. A kapuban álltál, kezedben balzsampohár, keskeny és fönséges volt az arcod. Beleszerettem a gyászodba.

N.: Boldogtalan nagy király volt a gyászom. Együtt kerestük az elvesztett aranykort, vissza akartuk hívni Egyiptomba.

F.: De az Istenek új aranykor helyett csak új babonákat küldtek az országra.

N.: És sakálokat a palotába. Előlük bujdostam a csöndesebb halottakhoz. Most már tudod a nevem.

F.: Nofretete! (Nofretete szobor.)

N.: Hátha Karomama voltam? Büszke mellemet gyöngypáncél borította; kezemből azóta kihullt Isis lantja. (Karamama szobor.)

N.: De lehet, hogy az a hercegnő voltam, akit egy thébai koporsón évezredek óta legyeznek a cselédek. (Egyiptomi falfestmény.)

F.: Túl komor helyen kerestelek. Egyiptom az alvilágnak élt, jobban izgatták a ragadozó istenek, mint az élők. De te csupa sugár vagy, a tengeren születtél. Görögország a hazád. A kocsiversenyekről jövet egy síremléken láttalak először. Holtan sem váltál meg az ékszerdoboztól. A kacér Hegeso vagy! (Hegeso síremléke.)

N.: Keress egyszer az istennők között. Gondolj arra a sisakos komoly lányra, aki a várfokon virraszt a város fölött, sose szomorú, de mindig méláz.

F.: Pallas Athene! (Athene Lemnia szobor.)

N.: Ősz volt, amikor utoljára láttál Görögországban. Szüreteltünk. Talán erre a szüreti pillanatra gondolt a költő, mikor évezredek mulva meglátott egy vázán:

Oh, antik karcsúság, szelíd ívek,
Márvány fiuk s lányok kecses köre,
Oh sűrű ágak, eltiport fűvek,
Oh formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormeséi...

(Szép Heléna elrablása egy görög vázatöredéken.)
 

N.: Hajózz el új hazádba! Talán ott lakom. Görög hazád rabságba esett, de a tengerentúl téged utánoznak, megszöktetik az isteneidet s még álmukban is a majmaid. Van új hazádban egy öböl...

F.: ...telehintve szigettel. Emlékszem. Egy kúpalakú hegy füstöl fölötte. Fiatal tragédiaíró voltam Pompeiben. A város szélén volt a villám. Róma izgult és polgárháborúra gyürkőzött, mi kereskedtünk és gondtalanul éltünk. Csak én voltam boldogtalan. Egy titokzatos asszonyt szerettem.

N.: Kitaláljam? A szomszéd villában lakott.

F.: Kitaláltad. Egy patriciusnő volt. Démoni titok lappangott körülötte. Később megismertem a titkot, engem is beavatott a gyönyörébe. Tiltott szertartásnak élt, a dionyzoszi misztérium papnője volt.

N.: Megszegted a szenátus tilalmát!

F.: Megérte. A rideg Rómában még a vallás is józan volt. De mi, pompeiek egy kicsit görögök maradtunk s négy fal közt megünnepeltük Dionyzosz és Ariadne nászát. Erről a szertartásról szól az a szalagkép, amelyet úrnőm a fogadószoba falára festetett. Ő is rajta állt. (Két kis pompei falfestmény és egy frizrészlet a Villa dei Misteriből.)

N.: Úgy látom, szereted a királynőket s a nagy dámákat. Ne menj el a félszigetről, találsz még egy királynét Ravennában.

F.: Bizánc küldött az adriai városba. Egész úton emésztett a számüzetés. A fényes főváros után Ravennát sötét falunak, valóságos büntető állomásnak képzeltem. De hajóm egy miniatür Bizáncban kötött ki s a San Vitale templom falán viszontláttam a legfenségesebb udvart is a bátor és okos Theodora császárné körül.

N.: Bátor voltam a politikában s okos a szerelemben. Ezt se csinálta utánam több asszony. Bohócok neveltek, de főpapok temettek; a törvénytelenségből jöttem s az urammal törvényt adattam az egész világnak. (Ravennai mozaik.)

F.: Kezdek csüggedni.

N.: Máris? Hiszen még nem is voltál értem Északon. Ne keress mindig királynők közt s mindig Délen. Emlékezz csak a szerelmes banbergi kőfaragóra!

F.: Husvétkor érkeztem Bambergbe. Vallási színjátékban láttalak meg a templom előtt. A Zsinagógát jelképezted. Bekötött szemed helyett a mosolyod játszott velem. Egy év mulva a templomfalon álltál; kőruhád többet árult el az asszonyi testről, mint szomszédod, a meztelen Éva.

N.: Tudom, gazember. Az emberek gyanutlanul dícsértek, csak én pirultam tőle. Arra gondoltam, hogy ez a legény többet tud rólunk, mint amennyit a mécsvilágnál ellesünk magunkról. A szobrodról ismertem meg a testemet s elszédültem a boldogságtól. (A Zsinagoga szobor.)

F.: Aztán visszabujtál egy durva köpenybe s a gallért bús arcos elé húztad.

N.: Nem eléggé, hogy egészen eltakarjam a kísértést. Hű voltam az uramhoz, de csak irgalomból. Vitéz fejedelem volt, megérdemelte, hogy szeressék. De én a durva jó ember mellett egy szelid lovagra gondoltam. Talán rád.

F.: Egyszer láttalak misén a naumburgi templomban. Mélységesen összetartoztatok az uraddal. Ő erős volt és szerelmes, te szomorú és szép. Egyikőtök sem volt boldog; megesett rajtatok a szívem. Uta a neved. (Az Uta szobor.)

N.: Vigyázz, nagyon elszomorodunk! Csak vissza, vissza Délre! A lelkem összeszorult az északi kőben, a déli szél lesz a szabadítóm. Nem érzed, hogy fuj az Arno-völgyben?

F.: Szines szárnyú angyalok gyülekeznek az égben, az Isten hírvivőt válogat köztük. Int s az egyik kiválik. A magosban még fecskéhez hasonlított, a földön már olyan, mint egy fiesolei lány. Egy ablak magától kinyilik, a lány beröpül. Négyszemközt vannak a titokkal, borzongva nézik egymást. E két lány képében kereslek, Giotto Szent Anna képén. (Giotto: Szent Anna látomása.)

F.: Az angyali üdvözletet Sienában egy patriciuslány adja s fogadja. Apjuk pápai bankár, anyjuk nápolyi hercegnő. Az egyiket angyalnak, a másikat Máriának hívja a szobrász. De tartásuk elárulja, hogy a valóságban selyemben hálnak. (Sienai szobrász: Angyali üdvözlet.)

N.: Milyen szép tavasz volt! Te a kiválasztottnak képzeltél, én egy katonaszentnek. Naponta elsétáltam az Or San Michele Szent György szobra alatt. Ilyen ifjút festettem magamnak álmomban. A fegyverkovácsok céhe állította a templomfülkébe, Donatello faragta férfikora delén. (Donatello: Szent György.)

F.: Ezer alakban bujsz előlem, mint Goethe szerelme. Egyszer szűz a neved, máskor Sába királynője, de a latin nimfa s a spanyol hercegnő is te vagy. Olasz nő vagy, de melyik? Aranyhajú lombárd, előkelő toszkán, higgadt római? Hol lakol legszivesebben? Legalább azt áruld el, hogy melyik város a hazád.

N.: Lombárdnak születtem, de a festőm firenzei. Imádom a fenyőit, a gleccsereit s azt a mosolyt, amit ő talált fel a tiszteletünkre. (Lionardo da Vinci: Angyali üdvözlet.)

N.: De Botticelli kedvéért szívesen vagyok firenzei. A meleg nyugati szél a gavallérom s Flóra a nevem. (Botticelli: Részlet a Primaverából.)

F.: Elkalandozol a regébe. Nincs földi neved?

N.: Ha Raffael fest, az is van. A szép Aragoniai Johanna vagyok. (Raffael: Aragoniai Johanna.)

F.: Szép, de nekem túl gőgös.

N.: Válogatós! Hát jó, leszek félig földi, félig legendás, szóval éppen neked való. Nézz vissza két emberöltőt! Megtalálsz Arezzoban, Piero della Francesca festett a szent kereszt legendájában. A viseletem toszkán, a nevem bibliai.

F.: Sába királynője! (Piero della Francesca: Falfestmény részlet.)

N.: Jőjj vissza Északra! Kifárasztottak a ragyogó, rangos asszonyok, pihenj egy kicsit háziasabb északi hugaiknál. De vigyázz, a hamu alatt tűz parázslik, ezek a titkos kacérak még jobban vágynak a szerelemre, mint a fenkölt déliek. Genovából jövünk, Bruges a kikötőnk. Ismered városunk mesterét, Memlinget? Hozzá járnak modellnek a legszebb flamand lányok. (Memling: Jézus születése.)

N.: És ha Németországban jársz, eredj el a kópé Cranachhoz, aki mindig tudja, mire gondol a lány, ha magában mosolyog. (L. Cranach: Női képmás.)

N.: És ne bolyongj mindig egyedül, a magány képzelődővé tesz. A rajnai várkertekben jó társaságot találsz. Citeráznak, verseket olvasnak egymásnak s a szerelemről elmélkednek egy megbocsátó Madonna körül.

F.: S ha elfelejtik Plátont, gyakorolják is. (Felsőrajnai mester: Édenkert.)

N.: Kipihented magad?

F.: Ki. Vezess új királynők elé.

N.: Nono, csak új patriciusnőkhöz. Igaz, hogy az angol királynő legfeljebb öltöztetőnőjük lehetne, olyan fényesek. Ismered a velencei szenátorok feleségeit? Sose raboltak annyit asszonyért, mint ezekért a dámákért.

F.: De törvényesen! Velence világhatalmának hívták ezt az asszonydíszítő világrablást. Perzsa herceg voltam, hazámból érkeztem a Rialtora. Elkápráztam a nőktől, a nevük után tudakozódtam s megtudtam, hogy Velencében is folyton váltakozik a lényük, gyanutlanul szállnak ég és föld között, hogy egyszerre legyenek égi és földi szerelem. Első szerelmemet a Santa Maria Formosaban láttam, Szent Borbála képében, Palma Vecchio vásznán. (Palma Vecchio: Szent Borbála.)

F.: A másik a gazdag és felkapott Tizian lánya volt, Lavinia. (Tizian: Lavinia.)

F.: Végül különbség nélkül az összes asszony, ahogy a doge körül vagy egy díszhajón álltak. Leghízelgőbb festőjük, Paolo Veronese egyszer egyiptomi udvarhölgyeknek festette őket. (Paolo Veronese: Mózes megtalálása.)

N.: Északot is elkapta a fényűzés s a festő a fejedelmekkel vetekedve költ a feleségére. Elhagyta jámbor műhelyét az udvarért, még titkos küldetésre is felhasználják. A világ csak annyit tud, hogy egy baráti államfő arcképét fogja megfesteni. De én tudom, hogy kulcsírásos futárlevél lappang a zsebében.

F.: Személyesen ismertem őket. Fiatal angol műgyüjtő voltam, kerestem és becsültem a barátságukat. Egyikük lefestett, azóta is egy skót kastélyban lógok, a jó Isten tudja, melyikben. Talán a házi kísértet jobban tudja.

N.: S az én képemre már nem is gondolsz?

F.: Egy egész csarnokot láttam belőled Párisban. Fiatal özvegy voltál, mindenki a szerelmedről suttogott.

N.: Csitt, ki ne mondd!

F.: Honfitársad volt és bíboros!

N.: Akkor Medici Mária vagyok s Rubens a festőm. (Rubens: Medici Mária.)

F.: Bársonyfüggönnyel legyeztek, szökőkúttal altattak, spanyol lóra ültettek ebben a korban.

N.: Ha Van Dyck festett, legalább is egy király unokahuga voltam.

F.: S Windsorba kerültél, hogy ne koptasson profán tekintet: (Van Dyck: Beatrice de Cusance.)

F.: De ebben a korban mégis csak Spanyolországban láttalak legszebbnek. Zord és feszes volt az udvar, a hölgyek ruhája is néma önfegyelmet árult el s a királykisasszonyok már a rang terhes tudatával jöttek a világra. Mindenki nemes rab volt, maga a király is. De én szerettem ezeket a szomorú nemesembereket. Festőjükkel: Velasquezzel éreztem. (Velasquez: Las Meninas.)

F.: Az ember rajong a királynőért, de a virágáruslányt szereti. Kifárasztott a sok szertartás, eressz ki a palotából!

N.: Tessék, nyitva a kis ajtó.

F.: Egy édes asszony vár rám Delftben. A bútoraiból is okosság és szeretet sugárzik: látszik, hogy a hálás tárgyak viszontszeretik a rendes, tiszta embert. Most végzett a takarítással, megkínálom egy pohár borral. (Vermeer van Delft: Nő borospohárral.)

F.: Borra pezsgőt, kényelemre fényűzést! Hallottál a mértéktelen Rembrandtról? Nem is értem, hogyan termett ilyen zabolátlan ember a higgadt Hollandiában. Költekezik; ritkaságokat, drága képeket vásárol...

N.: Ne szidd, mindent rám költ, mindent nekem vásárol. Szegény parasztfiú volt, műkereskedő apám tette divatossá. De figyelmeztetlek, nem az apámért szeret! Nézd meg a hamvas bőröm, hosszú pillám, szép kezem s ne csodálkozz, hogy Rembrandt szerelmes a feleségébe.

F.: És százféle néven festi! A biblia minden menyasszonya Saskiára hasonlít.

N.: Ma melyik vagyok a szép mátkák közül?

F.: A Sámsoné! (Rembrandt: Részlet a Sámson mennyegzőjéből.)

F.: Ki a piacra! Nemcsak polgárkisasszonyokból áll a világ. Egyszer Doverben láttam egy kicsattanó képű, gyönyörű halászlányt, megérdemelte, hogy Hogarth legyen a mestere. (Hogarth: Halászlány.)

N.: Érzik a ruhádon, hogy kikötőben csavarogtál. Uram, bosszant a heringszaga.

F.: Érints meg az ujjaddal s egyszeriben elszáll.

N.: Előbb megmártom parfőmben. A szállítóm a Faubourg Saint-Honorén lakik.

F.: S a szabód a rue Royaleban. Hintón megy próbálni Marlyba.

N.: A kalaposom is.

F.: S a kesztyűsöd is.

N.: S a zenetanárom is.

F.: S a kicsi abbéd is, Mme Adelaďde! (Nattier: Mme Adelaďde.)

F.: Ebben az időben fiúruhában is láttalak, útrakészen a szerelem szigetére. Watteau volt a mestered. Rejtélyes, kecses mozdulatodról elkereszteltek a Közönyösnek. Szegénykém, nemrég elloptak a Louvreból.

N.: Az a szörnyű tolvaj még be is kent valami csirízzel s az a legszörnyűbb, hogy művészi meggyőződésből! Egyelőre nem kerülök haza, bombabiztos pincében várom a háború végét. (Watteau: A Közönyös.)

F.: Még egyszer, utoljára visszatérek Spanyolországba. Visszahív nagy élvezőtök és ismerőtök, Goya.

N.: Szent ég, csak nem a ruhátlan képemre gondolsz?

F.: Hódítasz Te a legyező mögött s a napernyő alatt is! A csipkekendődből villamos szikrák pattannak s szerelmes lesz, aki megérinti az erkélyed. (Goya: Donna Isabella.)

N.: Elhanyagolod a komoly nőket. Pedig Északon lakik egy szép királyné, akitől később Napoleon szíve is megremeg. Schillertől tanult hazafiságot s Goethetől izlést, Tischbein a festője. (Tischbein: Lujza királyné s huga, Friderika.)

F.: Azt hallom, hogy időközben Angliában is megszépültek a nők.

N.: Vagy ügyesebbek a festők. India már az angoloké s azzal a kinccsel jó festőket lehet tartani. Gainsborough a leghízelgőbb portrétistám a szigeten. (Gainsborough: Mrs. Graham.)

F.: Én vetélytársára, Reynoldsra szavazok.

N.: Még a modellekben is vetekedtek. Hallottál pályatársnőmről, Mrs. Siddonsról? Mindketten lefestették. Cselédsorból lépett a Tragikus Múzsa trónjára.

F.: Nemcsak hallottam róla, hanem láttam is a Drury Lane színházban. Mikor Garrick kezébe nyomta a tőrt, a hajam szála is megborzadt.

N.: Mondd inkább, hogy a parókád hegye. Hiszen az akkori Macbeth copfosan készült a királygyilkosságra és Lady Macbeth turnürben és tornyos frizurával. (Reynolds: Sarah Siddons, mint a Tragédia Múzsája.)

F.: Oda a paróka s a turnür, elfujta a nagy forradalom. A francia asszony római matrónának öltözik, mint Brutus hitvese.

N.: Ne csúfolódj! Előbb képzelte magát a férfi új Brutusnak, mint a nő Brutus feleségének.

F.: Mindennek képzelhettük magunkat abban az időben, az ember egyik napról a másikra világhírre ébredt.

N.: És nekem gyöngém volt a híres ember.

F.: Lett is belőle részed! Te tudtad őket a legérdekesebben hallgatni. Mit mesélt például a hiú és gőgös Chateaubriand?

N.: Már nem tudom. De milyen költői volt s milyen híres! (David: Mme Récamier.)

N.: A század Vigano mesterrel kezdődött s az orosz balett búcsúztatta. Megszállta a tánc démona. Ismerted Lola de Valencet?

F.: Manet modellje volt s Baudelaire írt a képhez verset:

Annyi szépség közt, mely szemetekbe tűz,
Értem barátaim, hogy haboztok elégszer;
Ám Lola de Valence szépségében egy ékszer
Váratlan bája gyúl: éjláng és rózsatűz.

(Manet: Lola de Valence.)
 

F.: Hova viszel még? A fejem zúg a hosszú pályától.

N.: Hazádban állsz. Vagy nem érdekelnek a magyar szépasszonyok?

F.: Még holtomban is.

N.: Most keltek versenyre a bécsi szépasszonyokkal, de olyan nemes a fajtájuk, hogy már szebben áll rajtuk a bécsi ruha, mint a született bécsieken. Biztosan a táncban is szebben forognak, mint a wiedeni lányok. Borsos József éppen egy bécsi bál után leste meg őket. Lustán vetkőznek, egy utolsó csiklandós keringő a lábukba szorult.

F.: És egy táncos tiszt a szívükbe. (Borsos: Bál után.)

N.: De ne tévesszen meg ez a kép, a magyar asszony többször gondolt várvédő elődeire, mint Lannerre és Straussra. Az árvizi hajósok mellett nagyasszony lett a lányból.

F.: Ismerted Károlyi Györgynét? Az ura Széchenyivel járt Angliában, hogy mérnököt keressen a Lánchídnak. (Barabás: gróf Károlyi Györgyné.)

N.: Még a szépségeszményünk is katonás volt: Vénusz, de Murány várából való! (Székely Bertalan: Murányi Vénusz.)

F.: Világos után is ő maradt az eszményünk és egyedüli vígaszunk. A kisfiát atillába járatta, a lánya egy rab honvéddel levelezett. A házkutatók fegyvert kerestek nála s egy gyászkeretes Batthyányi arcképet találtak. Zrinyiek anyja, Zrinyiek lánya lehetett volna. Madarász Viktor, a bujdosó festő például Teleki Blanka vértanúságát egyenesen Zrinyi Ilonában ábrázolta. Mindenki értett a jelképből. (Madarász: Zrinyi Ilona.)

N.: De azért termett nálunk törékeny liliomszál is. Az apja festő volt s hamar fölfedezte a lányában a legszebb modellt.

F.: Lotz Ilona! (Lotz: Lotz Ilona.)

N.: A festő lánya után a költő lányai. Munkácsy képén Milton lányaiban nagyanyám alakjára ismerek. Egy picit még a ruhájára is.

F.: Az interieur mindenesetre abból az időből való! (Munkácsy: Milton.)

N.: Túl komor ez a család. Szegény Milton lányok, egész nap egy keserű lángész látomásait hallgatják. Jobb szerettem a rokokó-dámákat.

F.: Benczur is. A gondtalan magyar századvégnek felújította egy gondtalan király s egy haszontalan szépasszony emlékét.

N.: Csak semmi kicsinylés! A király nagyon gáláns volt, a hölgy nagyon szép s a kép szikrázón színes. (Benczur: Mme Dubarry.)

F.: Nemsokára maga a művész is franciás, nemcsak a témája. Bécs és München után a magyar festő Párist is fölfedezi. De nem azt, ahol érdemrendeket osztanak. Névtelen, szegény művészekkel barátkozik. Itthon már lemondtak róla. Ugyan mi is lehet még belőle ilyen barátok közt?

N.: Kitünő festő!

F.: A gomblyuk helyett a képekről itél. Mondanom se kell, hogy szegény barátaira maga a műtörténet tűzi a becsületrendet.

N.: Ő fedezte föl a vonalainkat is. Korai képein valóságos görög vázának képzelem magam. (Rippl-Rónai: Kalitkás nő.)

F.: A magyar festő most már egyszerre magyar és franciás. Magyar a látása, francia a formaérzéke. A nagybányai parasztok nem is sejtik, hogy egy művészi megújulás modelljei ebben az időben. Hogy hívnád ezt a megújulást?

N.: Talán így: «Magyar táj, magyar ecsettel.» De rólunk elfeledkeztek?

F.: Gondolj Ferenczyre! (Ferenczy: Festőnő.)

N.: Egy nagy szellemet érzek e forradalom mögött. Egy új bolygó megzavarta a régi csillagrendet.

F.: Mire a csillagrend megváltozott, a bolygó nagyon elfáradt. Szinyeire gondolsz. A siker túl későn jött, téli napfény volt. De a fiatalok mesternek szólították s ez a legszebb szó a fiatalok ajkán.

N.: Ti a mestert szerettétek, én a magyar urat. Mert ez a lángész elragadó úr volt. Egyszer meghívott Sárosba. Május volt, havasi virágok nyíltak a hegyoldalban. Fenyvesek alatt, vízmosás mellett kocsiztunk egy dombra. Istenem, milyen szép kicsi ország a mi Sárosunk! A szél még csípett, de a fű már simogatott. Várj csak, úgy emlékszem, hatan voltunk. Szinyei, a felesége, egy festő barátjuk, két másik férfi... (Szinyei Merse Pál: Majális.)

(A nő eltűnik a színpadról s a Majális után képpé változva megjelenik a helyén.)

F.: Megvagy tündérke! (A kezét nyujtja.) Lépj hozzám. (A kép nem mozdul.) Hitszegő! Hát az út végén is kisiklasz? Hegeso, Uta, Flóra, Lavinia, Majális lépj hozzám! (Rövid tünődés után:) Igaz, félsz hozzámkötni a sorsod. Mi marad meg mibelőlünk? kérdeztem az út elején. [*] Por és hamu. De neked csak a neved változik. Mindegyik voltál s egyik sem. A Szépség vagy, amit a művész keres s hol valódi, hol költött névvel felruház!

[+] A magyar művészetért mozgalom február 1-én és 5-én 50 külföldi és magyar képművészeti emlékből «Élő Tárlat»-ot rendezett. Az élőképeket festők és szobrászok állították be. Az író dolga az volt, hogy a remekműveket bemutassa s párbeszédre fűzze. Feladatát renaissance-játéknak, Ben Jonson-féle «masque»-nak tekintette. A szöveget Bajor Gizi és Uray Tivadra mondta.

[*] Utalás a Szabó Lőrinc prológus utolsó sorára.