Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 2. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: Elmondja János
Asztalos István regénye - Révai

Parasztregényeinknek immár se szeri, se száma. Vannak íróink, akik maguk is paraszti sorban élnek, s így önszemlélet, élő tapasztalatok nyomán írják a szegénység napjait, - vannak, akik felsőbb társadalmi osztályokból hajolnak alá a népi sorsba, - s vannak olyanok is, akik a parasztsággal sem egyszinten, sem felülről nem érintkeztek közvetlenül, hanem a népregények Dunát rekesztő tömegéből szívtak annyi szakismeretet, annyi «földszagú» élményt, amennyiből nekik is futja egy-egy paraszti regényre, novellára. A parasztírás divatos, majdnem kötelező. Vannak, akik a népet «általában» rajzolják, egyetemes vonásaival, de vannak, akik csak az ország egy-egy zártabb zugának zselléreit festik, couleur ocale-lal, tájszólásban. Ide tartoznak a székely-specialisták is, a Tamási-siker okos igézettjei, akik «furfangos» párbeszédekben zamatos «góbéságokat» pörgetnek a figurák kitanult száján. A parasztregénynek ma már kliséi vannak, amelyek éppen olyan símán és üzembiztosan kezelhetők, mint a városi polgári regény kaptafája.

Megokolt hát az óvatosság, amellyel a legújabb székelyregényt, Asztalos István Elmondja János című munkáját veszi a kezébe az olvasó. «Szegény sorban éltem világéletemben» - ez a könyv első mondata, - és téma és hang máris fárasztóan ismerős. «Tizenkét esztendő fogyott el mellőlem» - olvassuk a második mondatot és tudván tudjuk, hogy ez az a bizonyos «körmönfont» székely észjárás, amely ma sokfelé úgy fémjelzi az írói tehetséget, mint húsz évvel ezelőtt némely freudista szólamok...

De tíz perc múlva mind a két vállam szabályosan érinti a porondot: az író győzött. Elcsépelt téma ide, elhasznált hangok oda, - a regény jó. Ez az együgyü János, ez a jószándékú, szegénységre ítélt, szolgáló parasztfiú tud beszélni. Nem akarja elhitetni, hogy mondataiban milliók tragédiája dübörög s az ősi föld lelke vonaglik. Nincsenek döngő szavai, nincsenek patetikus távlatai. De lassankint eltölti a szívét erős szeretettel. Csöndes, kedélyes, el-elakadó duruzsolása csupa kellem, góbéságai csöppet sem kérkednek, verista részleteiben semmi perverz édelgés, érzelmes hangjaiban semmi nyafka túlzás. Nincs ebben a Jánosban forradalmi hév se, egy szemer se. Reménytelenül alacsony sorsát egy derűs szent belső egyensúlyával hordozza, s mikor sok hányattatás, éhkop, csendőrpofon és dutyi után egy sírásói hivatal kietlen révében kiköthet s biztosítva látja maga, fia, felesége számára a mindennapit, appelláta nélkül kereknek tekinti az életét. «Éldegélünk. Jól, rosszul. A víz se folyik egyformán». Csak a könyv utolsó mondatában emeli föl elkomorodva szelíd, megviselt arcát: «Csak azt az egyet tudom, hogy szolgálni nem adom a fiamat.»

Asztalos István regénye apró fejezetkékre bomlik, ezekben hol a János élete-darabjai sodródnak, hol anekdotikus rajzok mulattatnak. Van köztük néhány érdektelen, közhelyes, de legnagyobb részük megfog. Erősebb, határozottabb szerkezeti váza nincs a könyvnek, de a beszélő János hangja hűséggel kíséri, hajlékonyan követi a jóba-rosszba forduló események hangulati tartalmát, s ennek a hangnak szín- és erőváltozásai némikép a kompozicionális tagozódást is jelzik: van a könyvnek egy kackiásabb, egy bizakodóbb és egy nyugodtabb-fanyarabb hang-szakasza. Az egyes fejezetek kompoziciója igen jó, bár nem hangsúlyozott. (Az író egész alkotásmódjában van valami könnyed, hangsúlytalan. Mélysége nem tolakodó, s csak az olvasóra tett erős, tartós hatása figyelmeztet rá, hogy itt nem a témafelület ügyes megmunkálásáról van szó.) A fejezetkék voltaképpen csattanó nélkül elengedett kis történetek, s rendszerint akkor maradnak abba, mikor legjobb az ízük, - ép ezért elúnhatatlanok. Ahogy naív-ravaszdi, humoros-hívő, fájó-kedves képeik elforognak előttünk, többször Mikes leveleire kell gondolnunk.

Az Elmondja János szép könyv, Asztalos István tehetséges író. Nem tudni, lesz-e munkájának méltó s emelkedő folytatása (erre a regényére inkább a lezártság s némi tökélyes nyugalom jellemző, mintsem az újabb s újabb műveket igérő feszültség, gazdagság, nyugtalanság), de nevére már ez a könyv is megtanít.