Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: New verse
(An anthology compiled by Geoffrey Grigson)

A modern angol líra élgárdája mutatkozik be a versekben, egyetlen folyóirat körül csoportosult fiatalok, kiket régebben a közös szépség, most a közös szorongatottság terelt össze. Nem szégyelik, sőt keresik a hasonlóságot; végzetüket énekelik, mely elhagyta régi színes kísértéseit és egyértelműen, szürke bizonyossággal leselkedik reájuk. Siettek gyökeret verni az életben, «egy könyv, egy gyerek», hivalkodik három-négysoros kis életrajzuk; pontosan tudják, mit veszthetnek és mi fenyegeti őket. Lejárt az idő, amikor fantómokkal népesült be képzeletük, hogy rettegni tudjanak; a háborúról van szó, maguk és családjuk életéről. A kötet még a harc kitörése előtt, augusztusban jelent meg, de elébeharangoz az elkerülhetetlen viharnak. Konok, fojtott elszántság szól belőle, örömtelen bátorság. A várakozás szorongása ihleti a költőt és a fájdalmas búcsú az emlékektől. A sebész várótermében ül, az óra ketyegésére figyelve, míg benn a kedves kés alatt; így számlálva az éveket, várja, hogy megdördüljenek az ágyúk és megöljék mindazt, ami kedves az életben, teremtőkedvét, szerelmét, szavait és szokásait. Vagy szemlét tart a kamaszkor nyers, hangos élményei felett; mennyi mindent kell majd elfeledni! Sötét dobszóval közeledik a pusztulás, «down in the valley drumming, drumming», mintha az őserdő tamtamos üldözői gyűrűznének a szűkölő vad körül. Vízi farkasok üvöltenek a partok mentén, kicsapni készül az ár; egymáshoz szorulva próbálnak elfeledkezni a vészről a barátok. Mert erre jó a közösség, nyugtatni egymást. Nem jó egyedül maradni a félelemmel.

You would stand alone in a silence that never uttered
And stare in yourself as though on a desolate room.

Ez a közösség forradalmi is, mégsem a kollektivitásra törekvő. Hiányzik belőle a régibb típusú szociális költészet naív önbizalma, a hit a végleges megváltásban. A lázadó eljutott a belső kételyig, a társadalom ellensége az érzelmi meghasonlásig; továbbra is állja a harcot, de a győzelemtől nem vár többé csodákat. Változtatni akar, de céljában egyre bizonytalanabb; az egyszerű formulák ideje elmúlt. Forradalmársága eleve kiábrándult; a közösség panaszát az egyéni válságtól szorongatott lélek tolmácsolja, s a kötelező harci kiáltás helyett csak kesernyés, szorongó hangokat talál. Tétovaságában mégis meggyőzőbb, mint diadalittas elődei, hiszen az útkeresés ma milliók ösztöne, a legegyénibb és legáltalánosabb életforma. Louis Macneice szép karácsonyi eclogájában a városlakó versenyre kel a falusival csődjük felsorolásában, nem hivalkodik többé egyik sem képzelt fölényével. Technika és idill már meg nem menthetik az elhasznált emberanyagot. «We shall go down like palaeolithic man - Before some new Ice Age or Genghiz Khan.» Cecil Day Lewis a konfliktust énekli, a két ütköző világ között kihúnyó magányos csillagot. «Ahol építettünk és szerettünk, most senki földje van.» Bernard Spencer el szeretné felejteni a telet - ezt az évszakot, ezt a századot - a hideg éjszakából visszatérne tűzhelyéhez, kedveséhez, a csendes tereferéhez; mert a békére is kell időt szakítani. W. H. Auden még a legeltökéltebb. Polgára hasztalan próbálkozik pénzzel, imával, örömökkel, tudással, munkások és harcosok szövetségével átmenekülni az újvilágba; könyörtelenül sújt reá a költő verdiktje, nincs érdem és áldozat, amivel megválthatná magát. «Go down with your world that has had its day».

A mondanivaló ritkán szorítkozott a lírában ennyire a lényegre, mentesen minden dagálytól és torzítástól, mégis érzelmi fűtöttséggel és a szó is ritkán volt ily puritán tolmács, súlyával, nem díszeivel ható. A jelzők szinte kipusztultak, a főnevek pillérén nyugszik a mondat, a tömör fogalmazás kínálja a meglepetéseket, nem a váratlan és ritka szó. A mondatok a prózával kacérkodnak és éppen ez a közlő, tárgyilagos hang emeli ki belső lírájukat. «Ne légy saját magad keselyűje», szól a költő az önmagát marcangoló lélekhez; a kép, amely másutt dominálna, sötét színekbe öltözne, a rövid mondatban elvesztette minden festőiségét; nem láttat többé, de hatása mégis biztos, mint a láthatatlanul ütő áramé. Ha máskor a hasonlat keresettebb is, megőrzi logikus hűvösségét; mint egy elegáns levezetés a mathematikában. Néha egy kijelentő mondat a puszta helyzetével szökteti magasra a lírai feszültséget; Auden doveri városképe, valóságos kis szociográfia versbe szedve, ezzel a végső sorral épül hangulatilag teljessé: «Somme of these people are happy». Lehetne bármilyen részletezés panaszosabb és izgatóbb, mint a néhány boldog odavetett képzete?

A költők megtértek a mondatritmika szerkezeti szépségeihez, s mint régebben egy ritka rím, olyan gondot okoz most nekik a ravaszul bonyolódó ritmus megtalálása. A ritmus, mint hangos jazzkíséret, néha szinte elnyomja a szöveget, de lüktetésével, komoly vagy játékos dobbanásaival értelmezi is, mintegy a végső tanulságot vonja le belőle. Auden fentebb idézett polgártvádoló versében négy kis izgatott sorra tompán és súlyosan zuhan le a hosszabb refrén, mint könyörtelen, kemény ítélet. A karácsonyi eclogában hosszú vontatott sorok feleselnek; monotoniájukból a vigasztalanság beszél, akárcsak a tartalomból. A dudaszó kecskebéka szökelléseit utánozza az egyik vers, a foxtrott pezsdülését a másik; a kerekek kínzó kattogása hangzik a dublini vonatot megéneklő költeményben, «the bell - that tolls and tolls, the monotony of fear». A zsoldosok közeledő rohamát a skót balladaforma riadt kérdései, doboló szóismétlései érzékeltetik; az utolsó versszakban recsegve, ropogva szakad reánk a pusztulás.

O it's broken the lock and splintered the door,
O it's the gate where they' returning turning;
Their feet are heavy on the floor
And their eyes are burning.

A sorok zenéje régebben feloldott és megnyugtatott; ezekben a fanyar versekben csak növeli a fojtogató szorongást.