Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám · / · FIGYELŐ

Komor András: Jean Giono magyarul
«Zeng a világ» - Révai-kiadás

Egyik legszebb elbeszélésében, a Prélude de Pan-ban, Giono az ember és a csoda találkozását írja le. Búcsút ünneplő faluba érkezik Pán. Nem ismerik meg, hisz nincs rajta semmi feltűnő, ha csak az nem, hogy a Központi Kávéház vendégei közé ülve, mindössze egy csupor vizet rendel, hogy vállára galamb telepszik s az asztalra, maga elé, három fenyőtobozt rak ki s annak magjait kezdi ropogtatni. Nem űz varázslatot, a falu harmonikásától nótát rendel, a dalt százszor hallotta, jól ismeri mindenki. Nem tudni, nem venni észre, mikor kezdődik a csoda: mikor kapja rajt magát ez is, az is, hogy lábát emelinti s táncolnia kell, mikor siklik át a tánc különös, embernél erősebb bódulatba; a táncolók közé állatok vegyülnek, ki lóval, ki tehénnel ropja a táncot, egyre szédültebben s megfeledkezve a maga emberségéről, hogy végül ember s állat összeölelkezve együtt roskadjon a földre, részegen a tánctól s valami megmagyarázhatatlan, mindent elborító szerelemtől.

Jellemző ez az elbeszélés Giono egész munkásságára, jellemző nem csak írói értékeivel: hirtelen elénk elevenülő alakjaival, behízelgő hangulatú bukolikus légkörével, váratlan ötleteivel s merész jelzők, játékos mondatok között sikamló stílusával. Giono minden regényének egyik alkotó eleme a csoda, de mindig észrevétlenül érkezik, nem tudni, mikor lendül át a valóság a hihetetlenbe, mi benne még a földi élet s mi már a mesék varázslatos világa. Giono alakjai soha egy pillanatra sem tagadják meg földi lényüket, mi sem idegenebb tőlük, mint a «költőivé» stilizált hanghordozás és gesztus, munkások és parasztok, életüknek minden földi ízével és szagával; s mégis valahogy a föld fölött járnak, súlyos, kemény léptekkel s mégis lebegve, sikerül mindig a levegőbe emelkedniük, a mesék megszokott attributumai nélkül mesehősökké lenniük.

Írói fejlődése földi rétekről s dombokról lélegző s mozgó tájak felé vezet, emberektől mesealakok és héroszok felé. A háborús élményekből felépülő Le grand troupeau, könyörtelen és fájdalmas megfigyeléseivel, s a Colline, a babonás falu majdnem rideg rajzával, Gionót még a nála keményebb, szikárabb (s ép ezért talán sok tekintetben megbízhatóbb) realista Ramuz társának mutatja, a Regain idilli hangja Knut Hamsun érzelmes, kissé programmszerű s nem mindig meggyőző egyszerűségét idézi, - egyikőjük hatása sem leplezhető el még a későbbi Gionóban sem, - de már ezekben az első regényeiben is jelentkezik Giono sajátos «földfelettisége», a tájak leírásában leginkább, amelyeket az ég és föld állandó ölelkezése valósággal mithológikus tájakká duzzaszt, a fák olykor élőbbek is, mint az ember, a felhők beszédesebbek, a suhanó, bodrozódó tájban az ember még kissé nehezen mozog, a századvégi naturalista regény hőseinek tartása köti és feszélyezi.

Mi szabadítja fel ebből a merevségéből? A Jean le bleu s az Un de Baumugne alakjai már olyasmiket mernek tenni, ami a realista regény törvényei szerint szabálytalan. A magyarázatot a huszas évek francia irodalma adja meg, azok a hirtelen s rikító fénnyel feltünt s utóbb ugyanily sebtiben letűnő, szinte ellobbanó írók, akik magukat büszkén avant-garde-nak nevezték s az újítás ürügyén, a merész, felelőtlen ötletek hajszolásában élték ki magukat. Átmeneti kor írói, a mai irodalomtörténet egész munkásságukat hajlandó akár feleslegesnek is ítélni, múló s kétes sikerek után könyveik eltüntek, nevük, többségben, máról holnapra feledésbe merült. Akadt közöttük bizonyára sok érdekes egyéniség, de tehetségük csak aféle futó csillámlás, mélység, s ami ellen szinte elvből tiltakoztak: szolídság híján. Munkásságukat tarthatjuk felületesnek, külsőségeken tovább nem törőnek, azonban mégsem volt haszontalan, - mai, náluk komolyabb tehetségű írókban gyümölcsözik, mint Gionóban is, aki aligha lehetne ma az, aki, e divatból kimúlt s ma már fanyar legyintésre késztető elődök nélkül. Ha nem járt is hozzájuk iskolába, de tanításuk fogott rajta is és, több társával együtt, aligha tagadhatná le a szürrealista nevelést. (A népiesség bűvöletében élő mai magyar irodalom sokat tanulhatna Giono példájából, aki lényegében egy elvont írói kísérlet folytatója; sokat tanulhatna a minden tájszólást kerülő, kurjongatástól írtózó Gionótól, aki a föld írója s mégsem ragad bele a föld sarába s aki a népi költészet csodás magaslataiba tud felemelkedni, anélkül, hogy neoprimitívvé álcázva magát, a gyermekmesék megszokott ötleteit és díszleteit kérné kölcsön.)

Érdemes Giono valamelyik könyvének néhány lapját úgy végigolvasni, hogy közben az ember csak arra figyel, mi hat rá s mi fogja meg. Sohasem a helyzetek fojtott vagy kirobbanó feszültsége, az emberi lélek rejtekeinek feltárása, indulatainak feltárulkozása, nem az érdekes: megrázó vagy kalandos események halmozása sem. Gionóban az epikai elemek másodrendűek. Lírikus; a hangszerelés művésze; mondatai dallamok, egy-egy bekezdése szavakba fogott, magasba szökkenő, szélesen elomló ária.

Nem áll ezzel egymagában. A zeneiség a francia irodalom lényeges eleme. Gondoljunk akár mindig időszerű mintaképére, Racine-ra, az ariosók legnagyobb író-mesterére, vagy hogy mai példát keressünk, Giraudoux-ra, aki a regényben köteles lélekrajzot s jellemfejlesztést üveghangú futamokkal, jelzők pizzicatóival, mindent kifejező akkordokkal tudja helyettesíteni. S ez más, talán nem egészen pontos s nem nagyon jóízű szóval, úgy is mondható: Giono modern író; vagy inkább: intellektuális író, - ami magyar fül számára úgy is fordítható, hogy lehet a föld írójának lenni porhoz szürkülő, földhöz lapuló egyszerűsködés nélkül is, nem szájbarágó, hanem épen a legbonyolultabb mondanivalókkal s a művészet légiesebb játékairól le nem mondva; lehet paraszti életről írni úgy, hogy az író urbanitását, érzékenységét és kulturáját meg nem tagadja.

Ez a föld feletti szárnyalás és ez a zeneiség a Chant du monde-ban bontakozik ki legteljesebben, Giono legérettebb és leggazdagabb regényében, amely Illyés Gyula fordításában, a szépen hangzó Zeng a világ-ra keresztelve, most indul megbűvölni s meghódítani a magyar olvasókat. (Korábbi, jártabb utakon járó regényei talán könnyebben hozzáférkőzhetnének e zenéhez nem szokott fülekhez, de kevesebbet adnának Gionóból; későbbi művei meg már nagyon is elárulnák írójuk hiányait és hibáit, hullámzó szóbőségét, amely utóbb locsogó bőbeszédűséggé dagad, a harsogássá fajuló zenét, az írót, aki önnön hangjától kissé megittasodott s már-már prófétának képzeli magát.)

Halászok és favágók a hősei ennek a regénynek; egyikük sincs csodás tulajdonságokkal megáldva, nem lépnek ki magukból s nem változnak át, hús-vér emberek s nem költői jelképek. Útjuk hihető, majdnem mindennapi kalandok között vezet, - egy elveszett fiút keresnek, a környék gazdag-parasztjával háborúságba keverednek, egy esett lányt találnak útközben, egy másik lányt megszöktetnek - hegyre fel visz az útjuk, de már lent a síkon is «magasban járnak». Ép az emeli őket a magasba, hogy annyira egyek a földdel: a természetnek nincs titka előttük, belelátnak a fa kérge alá, a fűszálak kis rezzenéseit is megértik, - valami van bennük Pánból, e legföldibb istenből. Dialógussal indul a regény, két beszélgető parasztember majdnem durván szűkszavú tőmondataival, de kihallani belőlük Pán sípjának dallamát; már itt az első lapokon valami különösség íze érzik, megcsap valami a legendákéval rokon hangulat. Giono varázslata ez, amely aztán egy percre sem hagy alább, egyre színesebb, kalandosabb; az olvasó a patára nőtt lábú s bűvös sípú isten nyomában jár, s nincs talán egyetlen író, aki ily közel vezette volna a természet titkaihoz. Varázslat, rejtélyes igék és szertartások nélkül; írói attitüd, majdnem stíluskérdés csupán, amely élőnek látja s élővé, emberrel egyenrangúvá, gyakran fölötte valóvá is ábrázolja a természet minden jelenségét, a fáknak érzékszervei, a folyónak végtagjai vannak, a szél gondolkodik, az ég beszél. Aligha téved, aki azt érzi ki ebből az írói szemléletből, hogy minden jelenségben isten van, s ezért Gionót pantheistának könyveli el; de talán jobban megérti Gionót az, aki ebben az írói ábrázolásban a mindent megeleveníteni tudó líra megnyilatkozását látja s bár rosszul képzett szóval, panlirizmusnak nevezi Giono művészetét.

A Zeng a világ elé írt szép bevezetésében Illyés Gyula görögöket emleget, Homerosra céloz, aki felé Giono már egyik korábbi könyvében, a Naissance de l'Odyssée-ban próbálgatta lépteit. Nem ellesett fordulatokkal s iskolás símulással követi Homerost, nincs hely és helyzet, amely azonosságra utalna, a maga útján jutott a görög szellem szomszédságába, majdnem szándéktalanul s véletlenül. Mert valóban a naiv eposzok hangja bukkan fel Antonio, a Matróz s a Vöröshajú viszontagságai közepett, arra emlékeztet a kalandok bősége, a mindenütt jelenlevő természet, s főkép maga a kompozíció, amely mintha átallana medret szabni a mesének, hagyja, hogy szabadon kanyarogjon és csapongjon, amely olvasás közben lazának hat, ám utóbb mindinkább arról győz meg, hogy minden nagyon is a helyén van, a szobrok szilárdságával s elmozdíthatatlanul. A naiv eposzok mesevilága. Az éjszaka, amelyben a Zeng a világ hősei járnak, tele van színekkel, a nappal fényein meg átfeketéllik valamilyen éjszakai sötétség; az erdő csendje tele van hanggal s az emberek beszédje fölött valamilyen titokzatos csend ül; ködök húznak át a tájon s a ködből világosság árad; s az emberek: a Vöröshajú, e csúnyácska legény után a nemes szépség emléke marad meg, a satnya testű Naptárárus a regény mindentudó hatalmasa, a vak asszony lát legmesszibbre s ugyanez a vak asszony, bár ki tudja, kinek a gyermekét hozta a világra, maga a testet öltött tisztaság. Csupa ellentmondás. Vagy inkább: világkép, amelyre a föld törvényei nem érvényesek. Irreális világ, mint épen a lantos mesélők világa. S feledhetetlen világ, mint csak a remekműveké. (Aki meg a naiv eposztól «világnézetet» követel, azt is megtalálja itt: egy új világrend, a paraszti élet hirdetését. Nincs ebben a hirdetésben harcos szólam, sem ökölrázás, a klasszikus nyugalom és tisztaság hangján szól, ami semmit sem vesz el erejéből, sőt bárminő szenvedélyes számonkérésnél meggyőzőbb s, ha úgy úgy tetszik, forradalmibb. Nem politikai irodalom. Magyar fordítására ezért vár komoly hivatás.)

Gionót nem könnyű fordítani; aki tolmácsolására vállalkozik, annak legkisebb árnyalatáig ismernie kell a népi nyelvet, de tartózkodnia, sőt «elvből» idegenkednie kell minden népieskedéstől; mindúntalan paraszt szájára illő egyszerű szavakat kell találnia, amelyek mégis csengjenek, árnyaljanak, merő szónál többek legyenek. Ha valaki, Illyés Gyula volt való erre a feladatra; az ő stílusában megvan a gionói földközelség s a szürrealista neveltség eredménye, a földfölötti lebegés. Mai irodalmunk európai (s latin) érettségét bizonyítja, hogy a legnehezebb stílusú francia írók méltó közvetítőkre találtak: Proust és Giraudoux Gyergyai Albertben, Montherlant s most Giono Illyés Gyulában. Bár lenne a Zeng a világ-nak messzibbre hangzó sikere, hogy követhetnék Giono egyéb s a francia regionalizmus többi íróinak, elsősorban Ramuznek legjobb regényei. A magyar olvasó gyönyörűségén túl, a magyar irodalomnak hozhatnának új problémákat s ami ezzel egy: jelentős gazdagodást.