Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám · / · FIGYELŐ

Nagypál István: Silja
Sillanpää regénye - Franklin

A finn irodalom eddig csak szórványosan jelentkezett magyar nyelven. Sillanpää regénye sem jelent különösebb meglepetést, legföljebb annyit, hogy az ember jólesően állapítja meg: ez a regény több a provinciális jellegű irodalmiságnál, beletartozik az európai irodalom egységébe. A történet Siljának, a valaha jómódú gazdaleánynak szolgálósorsban való lassú elpusztulását mondja el. Fínom alakján keresztül a kisbirtokos parasztság felmorzsolódásának a képe bontakozik ki. Maga a cselekmény nagyon mellékes a regényben; inkább alkalom arra, hogy az író szavakba foglalja a környezethez, a kemény, nehéz életet adó északi Természethez való viszonyát, különös, félig valóságos, félig misztikus földszeretetét. A történés külső logikája nem is fontos: Silja családja kiszegényedik az ősi udvarházból, az anya meghal, s Kustaa, az apa, zsellérmódra él tovább kislányával Siljával. Az apa halála után a leány szolgálni megy, átéli a forradalmakat, a fehér terrort, egy leheletkönnyű, egynapos nyári szerelem varázsát, aztán lassan, a boldogság víziói közt, magával ragadja a tüdővész. Ez a keret arra való, hogy epizódok sorát, parasztalakok sziluettjeit mutassa be az író, s igyekezzék kifejezni ember és föld viszonyának hullámzó és örök hangulatait.

Ezek a hangulatváltozások a leglényegesebbek: az évszakok, a táj, a tavak és erdők, a munka és szerelem váltakozásának ősi ritmusa. Realitás és misztikum úgy keveredik benne, mint a Természet életének lassú lélekzetvétele a hirtelen lecsapó vad erők játékával. Valami őszies verőfény ragyogja be az író hangulatképeit, észak fátyolos, opálos fényének csillogása. Sillanpää parasztjai, ezek a kemény fából ácsolt, nehézkes figurák időtlenül, kimondatlan ős-törvények tudatában mozognak ebben a furcsa és vonzó félálom-atmoszférában. Ez a könyv is tanuság arra, hogy a paraszti életforma nagyjából azonos szerte a világon, - s hogy ez a bensőséges világszemlélet széthullófélben van mindenütt. A finn parasztok éppúgy hozzá vannak nőve a földhöz, mint más égtájon élő sorstársaik; s talán ezért éppolyan könnyű ezt a földet a lábuk alól kirántani.

Érdekes módon különböznek Sillanpää alakjai például a magyar parasztregények ismert jellemképeitől. A finn parasztok legtöbbje jóember, legföljebb korlátoltak, nehézkes gondolkodásúak, hiányzik belőlük a szerzés mohósága, a mindenáron való földéhség. Inkább passzívak, még a gazdagabbja is, a földhöz való kapcsolatuk is primitívebb: nem a vagyont jelenti nekik a föld, de egyszerűen az életet.

Külsőségeiben össze lehetne vetni a regényt az ismert Buddenbrooks-típussal, egy család, egy osztály lassú széthullásának történeteivel. De teljesen hiányzik belőle az ilyen jellegű írásművek komorsága; különös borongó optimizmus járja át, a szép és örök dolgok melankólikus szeretete, ami öntudatlanul tölti el ezt az ősi földközelségben élő népet. Hangulata távol áll a skandináv írók északiasságától; inkább a nagy orosz írók, Tolsztoj, Solochov műveiben találjuk embernek és földnek ezt a közvetlen viszonyát.

Silja alakját szándékosan elrajzolta kissé az író; fínom, veszendő, minden hatásra érzékeny gyermeklelke úgy lebeg keresztül az eseményeken, mint a folyvást följebb szálló, megtisztuló pára. Apának és kislányának szavakba soha nem foglalt szeretete, a magányos szolgáló viszonya emberekhez, állatokhoz, a tájhoz, a háttérben a zsírosparasztok és zsellérek örök ellentéte, mindez különös visszhangokat ver Silja lelkében, de mindent fel is olvaszt a maga akaratlan jóságában és benső tisztaságában. Silja érzékeny tükör, amely az író hangulatait vetíti vissza fokozott fénnyel.

Konzervatív eszközökkel, sokszor szinte primitívnek ható magyarázó stílusban ecseteli az író a regény változó hullámverését; magát a megírást nem is érezzük, annyira töretlenül és egységesen adja vissza tünékeny világát. Aleksis Kivi regényeiben látni ugyanezeket az egyszerű írói eszközöket, ugyanezt a hangulatot, egy évszázaddal előbbről. Silja egész életét szavak ködfátyolán keresztül látjuk, s csak a ritka, lágy napfény teszi néha élessé a képet. «...ott most tehenek heverésztek, miután buja zöld füvet legeltek és ittak a források üdítő vizéből, heverésztek és tőgyükben illatos tejet gyüjtöttek össze, hogy megigyák a gyermekek és vajat köpüljenek belőle az asszonyok, azokban a hajlékokban, ahol egymásratalált erőteljes emberpárok élnek és szaporodnak.» Ilyen mondatok adják meg maradéktalanul a regény igazi lényegét, a reális tényeken átszűrődő, nem értett, csak érzett egységet ember és táj között.

Sillanpää műve szép és egyéni hang, amely nagyon sokat elárul a finn nép legmélyebb lelki világáról, egyszerű emberek szegényességében is gazdag életéről. Az idei Nobel-díj kiadásában bizonyára szerepet játszott az az ok is, amely eddig talán indokolatlanul sok északi írónak juttatta e kitüntetést, Sillanpää személyében azonban ezen túl is érdemes és vonzó írói oeuvre kapta a jutalmat.