Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám · / · FIGYELŐ

Rónay György: Babits a fordító
Babits Mihály kisebb műfordításai - Athenaeum

«Mi izgathatná a művészt, ha a lehetetlen nem?» - kérdezte Babits Mihály Danteval kapcsolatban. Minden műfordítás, ha nem «átköltés», fölszínes, divatos hamisítás, hanem igényes, felelősségtudó művészet: a művész nemes küzdelme ezzel a nagyszerű «lehetetlennel». Márairól írta egy kritikusa: «A stílus kegyelem dolga»; - a műfordítás, fordító és eredetije rejtelmes kapcsolata is kegyelem dolga. Nemcsak mesterség, forma és nyelv fölényes kezelése, az írói mimikri kacér tudománya, - sokkal több ennél. «Megragadás», a szónak már szinte filozófiai értelmében; aki nem feladatból, hanem az eredetijében megismert Szépség sürgető parancsára fordít, abban a forma és «tartalom» úgy születik együtt és egyszerre újjá, ahogyan az eredeti költőjében megszületett verse foganáskor. Egy nagy művész nagy művének nem adathatik nagyobb tisztelet, nagyobb elégtétel azoknál a pillanatoknál, amikor a mű egy kongeniális fordító lelkében újra föltámad, fordulatai egész különösségével, ritmusa utánozhatatlanságával, rímei bonyolult hangjátékával, szórendje távlataival, egész zengő dallamával. A fordító ilyenkor társa, testvére a Költőnek, korok, idők, országok fölött kezetfognak s erükben ugyanegy vér lüktet, szívükben ugyanegy látomás dobol. Az élménynek ezen a hőfokán az eredeti már nem talány és a fordítás már nem föladat; intuitív közösség ez, «kegyelmi pillanat», amikor az Alkotó átadja zárt világa kulcsát. Az ember szívósan, szívdobogva hatol egyre beljebb a látomásban megragadott világ titkaiba, magára ölti a költő ruháit, fölveszi szokásait, húsába, csontjaiba rágja magát. «Előttem az egyetlen teljes asszimililása valamely költőnek, ha megpróbálom lefordítani» - írta éppen Babits Mihály.

Fordítani boldogság: minden költővel új nyelvet tanulunk; visszaadni ezt a nyelvet magyarul olyan fölfedezés, olyan öröm, mint gyermeknek a megtalált szó, az első ujjongás azon, hogy amit mond, megértik és megérti ő is, amit mondanak. Követni a fordítót élménye titokzatos útjain: izgalmas kaland, váratlan leleplezések sorozata. Mit visz magával a fordító a maga világából a meghódított új világba, hogyan felel egy-egy jambus dallamára, hogyan csendíti a rímeket, mint üt át mesterség, filológia vértjén saját szíve dobogása? Egy szó nem csak egy szó; ez az egy: «bús», aszerint váltja színét, ahány költő mondja, - más Babitsnál, más Tóth Árpádnál, ismét más Kosztolányinál, Juhász Gyulánál. S ha rokon is a hangzás, még mindig van egy árnyalatnyi különbség: a Tóth Árpád és a Juhász Gyula mollban hangszerelt bánata között egy egész világ! Egy-egy jelzőben, a fordító ritmusának egy-egy óvatlan dobbanásában minden benne van: a tekintete, mozdulatainak idegesebb vagy lankadtabb üteme, a szín, amit szeret és az is, ahogyan cigarettájáról leveri a hamut. Egy rímben az a szó: «bánat», lehet tragikus legyintés, fáradt mosoly, öngyilkos öngúny, kacér megadás. A fordító nem ott árulja el magát, amikor kiválaszt; az eredeti vers olyan, mint a partitúra: a karmester lelkén múlik, hogy a versenymű tételei a hiábavalóság tragikumát zengik-e, vagy a tragikum fölött is ragyogó hitet. Chopin lehet férfias irónia és romantikus mélabú; végeredményben mind a kettő Chopin. Elragadó, izgalmas kísérlet végigkövetni: hogyan «játssza le» Edgar Poe Hollóját Babits, hogyan «játssza le» Tóth Árpád. A különbség csak egy lehellet, annyi, amennyi a barna és a rőtes között van: és az egyik fordítás, a Tóth Árpádé, fáradt lesz, bús alt-hang, komoly férfi-monológ, - a másik, a Babitsé, izgatott, bele-nem-nyugovó, újra és újra fölcsapó, szárnyait verdeső. Az egyik: meghajlik a sorsnak; a másik: perel a sorssal. Vagy Baudelaire-nál!... Mennyivel lágyabb Tóth Árpádé, vörösei mennyivel tompábbak, lankadtabbak, mennyire hiányzik belőle az a dantei Baudelaire, akiről a franciák beszélnek! Babits itt is a démonával harcoló tragikust adja vissza, a szörnyekkel harcban állót, a szenvedőt, nem a fáradtan szomorút.

Hűség? Szövegében hű mind a kettő, hiszen Babits írta: «Teljesen elengedhetetlen a hangulati és formai hűség, mert a költőnek nem tartalmi, hanem hangulati és formai mondanivalói vannak, egyébként prózában is megmondhatná. A hangulati és formai mondanivalókat közvetíti nemzettől nemzetig a művészet, a műfordítás, a tartalmi mondanivalókat a tudomány is közvetítheti.» A meglepő az összehasonlításban éppen az, hogy a formai és «tartalmi» hűségen belül is mennyi a változat, milyen mély a hangszerelés különbsége. Ezek már a természet, az ösztön legbensőbb rétegei, annak az első mozdulatnak a különbsége ez, ahogyan két egyéniség egy zajra, egy fényre, egy dallamra visszahat. Ki a hívebb mégis? Határozott ítéletet, pontos határokat vonni lehetetlen itt: az irodalom, a remekművek legszebb rejtelme éppen ez a gazdagság. De Babits talán mégis hívebb; azonosabb azzal, akit fordít, igazabb Baudelaire-nak érezzük azt, akit ő ad nekünk, mint Tóth Árpádét, és mind a kettőjükét igazabbnak, mint Kosztolányiét.

Ez a kötet, ha Danté-ját is hozzávesszük, Babits Mihály fordítói művének java. A fordítás azonban: alkotás, teremtés, művészet a művész gazdagodása, oeuvre-jének épp úgy szerves része, mint eredeti művei. Ebből a szempontból kétszeresen érdekes és jellemző, mert vallomás is: «A kiválasztásban nem az eredeti költemények értéke vezetett. Hosszú pályámon sokat és sokfélét fordítottam... Itt elhagytam ezekből mindazt, ami pusztán fordítás, ha mégoly sikerült is. Csupán oly darabokat vettem föl, melyeket saját költői művem részének s fejlődésem adalékának tekintek. Ezeket azonban fölvettem akkor is, ha mint fordítások nem felelnek meg mindenben a hűség igényeinek. Van itt filológiai pontosságú munka, és van hetyke pastiche.» Az «anyag»: időrendi sorrendben a Pávatollak (1902-1910), a Vihar (1916), Erato (1918-1920), Vegyes darabok (1918-1930), főként Baudelaire-fordítások, Oedipus király (1924), Goethe Iphigeniája (1929) és az Amor sanctus (1932). Abban a már említett tanulmányában (Dante fordítása, az Irodalmi problémák-ban olvasható) ezt mondja Babits: «A műfordítást sokkal nagyobb és fontosabb dolognak tartom, mint amilyennek látszik... a nemzetek fínomabb gondolati közösülésének jóformán egyetlen eszköze.» Ez a hatalmas kötet ennek a «fínomabb gondolati közösülésnek» roppant teljesítménye. A görögöktől a középkoron át Baudelaire-ig, Oscar Wilde-ig egy óriási kultúrát tesz magyar kinccsé. 1902-től 1932-ig, a Pávatollak-tól az Amor sanctus-ig, harminc esztendő alatt természetesen változtak az elvek, módosult a magatartás. Ha egy-egy versről volna szó, lehetne talán vitázni az ifjúkori fordítások, «az inasévek» egyes szabadságain; a Pávatollak előszava nem leplezi őket: «Sokszor megváltoztattam a szöveget, egyszerűen azért, mert valami nekem - a magyarban - máshogy jobban tetszett. Tudatos félreértések vannak a versekben. És némelyik - mint a Charmides, vagy a Lótuszevők - egészen megtelt így a saját költészetem képzeletvilágával, a saját lelkem színeivel... Egy költői vázlatkönyv ez a könyv, stílustanulmányaim gyüjteménye.» A könyv azonban elsősorban nem egyes verseket ád, hanem - láttuk: az író szándéka szerint - pályaképet. A bravúrok az első megjelenés friss ízével lepnek meg ismét, a versekbe belopódzó - vállalt - «babitsizmusokban» most is megragad az áradó fiatal költői lendület hasonuló és hasonító ereje, hol kacér, hol komoly játéka, önleleplezése, most is csodálatot kelt az alkalmazkodás, a súlyos akadályok fölényes legyőzése. A műfordító Babits fejlődése könnyen követhető a kötetben a fiatal költő fölös, a hangok változataiban pazarló erejétől a műfordítói alázat tiszta, férfias áhitatáig, - a Charmides-től az Amor sanctus-ig, közbül oly monumentális alkotásokkal, amilyen a magyar Dante, Sophoklés és Goethe. De szebb és gazdagabb vállalkozás ezt a kötetet valóban az Összegyüjtött Munkák részének nézni és látni s a fordításokban nem a fordító, hanem a Költő, az alkotó fejlődésének ízeire tapintani.

Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet,

hirdeti a Mindenek szerelme; a Pávatollak és a Wilde-fordítások olvastán lehetetlen meg nem éreznünk a mély rokonságot az első két kötettel: ezek a fordítások a Levelek Irisz koszorújából, a Herceg hátha megjön a tél is testvérei. Nem csak a választott költőkben, - mily kevéssé választ tervszerűen a költő, ha fordít és főkép, ha a maga kedvére fordít, - nem is csak a hang, a stílus olykori hasonlóságában. Gondoljunk a Gáláns ünnepség-re és mellette a Verlaine-vers: A Clymčne utólérhetetlen fordítására, Richepin Terrienne-jére és a Golgotai csárdá-ra; - nem hatásról van itt szó: a költői világ azonos, a szándék, a «mindenek szerelme» fiatal, tárgytalan hevének tárgyat kereső kíváncsisága, szomjúsága: egy forró, «csak szerelmi tekintetet» ismerő állapot fordul a téma felé, melyet megfoghat, melyre kionthatja bőségét: az a költői anyag, fluidum árad s hömpölyög itt, amely még könnyen enged mindenféle vonzásnak és igézetnek s egyformán önmagát ünnepli, - még nem az embert, aki benne rejlik, hanem a párás fluidumot, amely az embert rejti, - akár a Régi szálloda, a tárgyak könnyei, az Éjszaka a «témája», akár Richepin Oceano Nox-ja, egy Carducci-vers, pár daloló Verlaine-strófa. A költő - «szobák baglya», mondja a Sunt lacrimae rerum - nyugtalan elvágyakozása («Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad» és «unalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád»), állandóan készenlétben lévő, a születés lázában remegő ritmusainak özöne: ez az az állapot, és eredeti, fordítás egyformán ennek nyit zsilipet.

Az ég hamufellege kóbor
a lombot elaszta a hév
a gallyat elölte a hév
a hó a magányos október
az év egy emléktelen év...

Babits írta? Edgar Poe? Mindegy: ezt a ritmust el kellett dalolni!

A Herceg hátha megjön a tél is nagy meglepetése az első kötet után a teli zengésű, nagytávlatú, igazi «nagy» versek - az Esti kérdés, Két nővér - mellett a «klasszikus álmok» s már nem is álmok: a klasszikus valóság, a babitsi lírában bőven föltörő «görög ér», a görög drámák szentenciás ütemére lejtő sorok és a nagyszerű Laodameia. Azután jön a háború, a «nyugtalanság völgye», azután összeomlik a világ: a költő vállal és menekül, lemond és tiltakozik, a nagy viharban az örökebb Viharhoz fordul, Shakespearet fordítja, és a gótikus óriást, Dantét, - de a klasszikus álmokat, ezt a tragikus álmot többé nem ejti el; Oedipus már elindult végzete felé; az Erato kitérő, fényes, fölényes tiltakozás, gőg a márvány aktok védelme mögött («háború utáni izgatott évek mellékterménye, dacos menekvés a testi szerelem kábulatainak világába»), - az igazi: Sophoklés, a sorsharag, a saját versekben a görög íz, a Sziget és tenger, az Istenek halnak, az ember él soraiban fölvillanó, feketésrőt görögség, - és elsősorban nem a «tejet, álmot, gyenge leánykát» bájosan búvó dallamában, - az igazi: a jambusok komor folyama, a kórusok izgatott aggodalma, ez a sokszor keserű önvallomásnak ható mestermű:

Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai,
Mit ültök így körém a lépcső fokain
a bús esdeklők lombjaival lombosan?

Milyen messzire zeng ez a hang, ez a fájdalom! - néha mintha az esztergomi domb is az oedipusi palota lépcsőfoka lenne...

Sophoklés és Dante. «Melyik korban volt nagyobb érzés és nagyobb művészet, mint a középkorban?» A Sophoklés konok, vak istenekkel népes világa mellett ez a fényes skolasztika, az intellektuális katolicizmus; ami a katolicizmusból legközelebb állhat Babitshoz: az elme tüzén fölgyúlt égi szerelem. Az Istenek halnak inkább sophoklési, a Versenyt az esztendőkkel inkább dantei; a Versenyt az esztendőkkel mellett ott áll Babitsnak talán legtökéletesebb, legnagyobb fordítói műve: az Amor sanctus.

Közbül pedig Baudelaire áll; a Pávatollakban egyes verseket fordított, később mind többet, magát a baudelairei világot, rejtelmes pokolköreivel; Baudelairet a franciák Dantéval hozzák párhuzamba és Babits, amint már nem egy egyes versekhez, hanem a Műhöz fordul, ezt a dantei költőt ragadja meg: a vörösen izzó szenvedést, a kárhozat erótikáját, Baudelairetól egyenes az út az Amor sanctus tiszta mennyei szerelméig és egyenes az út Dantétól Baudelaireig is.

Az eredeti köteteket fordítások kisérik vagy előzik meg, szervesen benne állanak az oeuvreben, távlatot adnak a Műnek és távlatot nyernek a Műtől. Hogy a magyar műfordítói irodalom csúcspontját jelentik s remekekkel ajándékozták meg remekül a magyar irodalmat: néha már mellékesnek tűnik, amint alkotó és fordító mély, rejtelmes kapcsolatát figyeljük. Dantét sokan fordították, de kire mondhatjuk e fordítók közül Babitson kívül, hogy dantei költő? és kire, hogy sophoklési? s kinek vált élete részévé úgy Dante, Sophoklés, mint őneki? A fordítás itt több fordításnál; amit fordított és amit eredetit adott, - Charles Vildrac szép sorával: - «sorsa, mértéke, végzete - egyik a másnak.»