Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám
e domboldalra vitt
a remény és a hit
s emlékeim semmibe véve,
ugyanitt, ugyanitt,
árasztja rám arany sugarait
a Nap e szeptemberi reggelen.
Egy éve, kettő, három,
e szélesláthatáron...
a sok halom s a fü terem.
Füvet zizegtet a szellő
s a füben tovaszökellő
szöcskéken tul a város
oly halvány, mint a régi
porcellán, rezzen égi
és földi láthatára
s a városon a pára.
a hosszu, méla folyó
békésen csillanó
vizében barnán, zöldesen
tükröződnek a fák.
Ó kedvesem, ó kedvesem:
Repdes a lepkesereg,
ezüstös légbe, tova
s az én szivem kesereg.
hogy oly gonosz ostoba
az ember. A pályát soha
meg nem torpanva rójja
Napunk: vigan ragyog.
S én szomoru vagyok.