Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám
A levegő végsőt remeg,
Átöleli a föld s az égbolt,
Mint egy koromsötét keret.
Aztán csak borzong, mint a vászon,
Ha a festő feléje vág,
A megujuló szélfuváson
Ecsetként csapkodják a fák.
Hogy a levegő szintelen,
Millió szinnel verte végig
A viharos történelem.
Mit számit, hogy rosszul keverték
A szint az imbolygó idők!
Torz is lehetett az alaprajz,
De a távlat mindegyre nőtt.
Súly és távlat nélkül való,
És keringett a müteremben,
Mig festett Michelangelo.
És a számára érthetetlen
Kép előtt addig röpködött,
Hogy ott is maradt mindörökre
A festékrétegek között.
Az emberek körül a lég,
Amikor követni szeretnék
Az élet millió szinét.
Sebaj! A fény örökre árad,
És a szin boldogan vakit;
Aki nem gyáva, az mindenkor
Megvivhatja a harcait.