Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám
Mégis gyöngyöt jár,
Tiltják tőlem a rózsámat,
Mégis hozzám jár.
(Népdal.)
reszketnek a régi árnyak,
szép szinében, mély izében
nehéz borok párlatának.
Kifogy, töltök, iszom ujra,
Őszi, sötét ködbe lesve,
tiltják tőlem a rózsámat,
mégis eljön minden este.
karcsu, fehér lova táncol,
testén fehér burnusz, lábán
uticsizma kordovánból.
Térdenállva húzom róla,
csillog büszke szín alatta,
elefántcsontfényü bőre
hívja ajkam hódolatra.
ölelése csupa bársony.
Minden izmod ismerős már,
én egyetlen utitársam,
aki eltünt, aki nincsen,
akit nedves földbe tettek.
Hova múltál? Meggyógyultál?
Nem tünődöm, csak szeretlek.
Te lehetsz csak, nincs ilyen más
ez a tűz és ez a márvány,
ez az örvény, ez a ringás,
ez a napfény, ez az éjfél,
ez a kerek, drága hajlat,
ez a mámor, ez a mákony,
ez a vágy, hogy belehaljak!
ez a béke, ami lángol.
Hova szöktél? Honnan jöttél?
Mennyországból? Alvilágból?
Szép anyaggal teli forma!
Ott ölellek, ahol érlek.
Nem jöhettél alvilágból,
ilyen édes nincs kisértet.
nem tudtál még elfeledni?
Üdvösség, hol semmi sem kell,
csak szeretni, csak szeretni.
Ez a kincs, mely nem fogyott el
akárhogy is tékozoltuk,
ez az édes szomjuság, mely
úgy üdít, ha el sem oltjuk.
élni örök mosolyodban.
Alig maradt már a szeszből.
Künn az éjben patkó dobban.
Már a ködben selyme lebben:
«Holnap este visszavárlak!»
Reszketnek a poharamban
régi esték, földi árnyak.