Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám

Kádár Erzsébet: Unokatestvérek

- Ülj le, Vilmi, azonnal jövök!

Éva a szegfűsorok között áll, téglavörös kötöttruhában. Egy pallérformájú embernek magyaráz, a villa tetejét nézik.

Vilma engedelmesen megy a ház felé. «Vídám leszek és könnyed!» - ismétli magában. Százszor is elmondta idejövet... Az előszobában leveti kabátját és kalapját, azután nehézkesen belehuppan a nyitott terrasz egyik nádszékébe. «Hízom!» - gondolja és sóhajt. Zsebkendőjével gyorsan lecsapkodja cipőjéről a port, közben Éva felé les: nem látják-e ezt a mozdulatát?

May áll előtte, Éva kislánya.

- Te itt ebédelsz nálunk?

- Igen, - mondja Vilma. - Gyere ide, May! Adj egy csókot Vilma néninek!

- Neked nem.

- Miért?

- Csak.

A gyerek lebiggyeszti alsóajkát, szemtelen fintorokba gyűri madárarcocskáját. Szoknyáját húzogatja, új nyersselyem ruhácskát visel.

- Gyere, olvass nekem! - mondja később May.

- Nem. Ma nem! - És Vilmának eszébe jut, hogy azon az augusztusi vasárnapon, amikor utoljára itt volt, egész délután képeskönyveket lapozhatott a gyerekkel.

May piroscipős lábával Vilma szoknyája felé bök:

- Mitől poros a ruhád?

- Elbotlottam az autóbuszon.

- Hallod, mami! Vilma néni majdnem elesett az autobuszon!

A kislány erőltetetten nevet. Anyja felé fut, valamit magyaráz, ujjal mutogat vissza.

Vilma magára marad. «Milyen jó hűvös itt, a Rózsadombon!» - gondolja. Kényelmesen hátradől a székben, combján megfeszül a fekete selyemruha. Hirtelen kényelmetlen érzés szállja meg, előrehajlik, olyan mozdulatot tesz, mintha le akarna rázni magáról valamit. «Miért is kéredzkedtem én fel ebédre? Meg kellett volna várnom, hogy Éva hívjon!» Eszébe jut, ha Éva jön hozzá, - igaz, ritkán jön! - ő elébe szalad, nem tud elég kedves lenni. «Nem baj! Feljöhettem. Végre mégis a húgom! Nem vagyok idegen!» Nem haragszik Évára, hogy félórája nem néz feléje. Jólesik a csend, a könnyű langyos szellő.

Bemegy a szalónba, amely nagyon széles ajtóval nyílik a terraszra. A szobában hatalmas virágcsokrok. Vilma körülnéz, azt érzi, a bútorok igen barátságosan fogadják. Leül az egyik nagyvirágos karosszékbe és onnan néz a kert felé; helyenkint üvegfénnyel csillog a lomb, egy vékony nyírfa lángpiros vadszőlővel ölelkezik. Hosszan nézeget egy sárkányos kínai vázát; még nem látta eddig. «Sok vacak új lom! Béla ízlése...» - ilyesfélét gondol. A régi, nehéz, fényes bútorok lánykorára emlékeztették. És a nagy szobák, a kert... Igen, otthonosabb volt itt, mint a saját szűk Lónyay-utcai kétszobás lakásában...

Éva jött.

- Úgy-e nem haragszol, Vilmi? - de megint eltűnt, kisurrant a szobából, a pallérral a terrasz lépcsőit vizsgálgatták. Évának nagyon hosszú, a pókhálószöveten is átbarnuló, kihívón vékony lábszára van. Bal harisnyáján ujjnyi szélesen lefutottak a szemek.

- Milyen váratlan szerencse! - Ezt Béla kiáltja. Kitárt karral közeledik Vilma felé. Kissé libegve jár, alig észrevehetőn sántít. - Régen láttunk! Nagyon ritka vendég vagy! - Kedvességében bujkál valami gúny. Vilma zavartan és engedelmesen viszonozza a mosolyt. Majd nagyon hirtelen visszaül helyére. May is előkerül, átöltöztették; azután Daisy jön a konyha felől, egy tányér szilvát hoz, most szedték a kis fáról: első termés.

- Kóstold meg, Vilma, remek!

Úgy jár-kél, mintha itthon volna! - gondolja Vilma, mialatt kelletlenül vesz a gyümölcsből. Nem szereti Daisyt... Daisy Éva intézeti barátnője, még lány, elég viharvert arcbőrrel, jókedvű, fölényes, élesnyelvű. Kicsi, rozzant, piros kocsija van. Vilma azt hallotta - halálra gázolt vele egy embert.

- Mutasd, aranyos a gallérod! - mosolyog rá Daisy.

Vilmát sérti ez a jóindulat.

Barackpálinkát isznak, étvágygerjesztőnek. Daisy velük ebédel, nem is kéreti magát. Vilmával kerül szembe. Ők hárman, Éva, Daisy és Béla olyasmiről beszélnek, amihez Vilma nem szólhat hozzá; egy autókirándulásról, amelyet a jövő héten terveznek; a tegnap esti mulatságról; Bobóról, akiről Vilma azt sem tudja, fiú-e vagy lány. May minden újabb falattal, amelyet lenyel, zsarolja szüleit. Béla játékokat ígér neki, Éva elengedi a német olvasást. Sokat nevetnek. Béla ugratja Daisyt, egy hű és áldozatkész gavallérral. Amikor kétértelmű dolgokat mond, Vilma bután elpirul. De senki sem ügyel rá, csak Daisy fordul hozzá időnkint, látszik rajta, gondolkozik, neveket keresgél: mit is kérdezhetne tőle?

Vilma röviden felel, ok nélkül és hevesen gyűlöli Daisyt. Arcában tüzel a szesz - ritkán iszik; idegességében kapkodva eszik. Látta, hogy figyelik, - a tésztából háromszor kinálták. Éva néha aggódó pillantást vet a tálra: jut-e a lányoknak? Vilmának azonban úgy ízlik az étel, mintha messziről hazajött volna, az itthonlét jogát falja az ebéddel. Féltékeny Daisyre. Elnézi Éva vékony, kissé csontos kezét...

Otthon megszokta, hogy Éván mindent szépnek lásson. De gyűlöli Daisyt, mindenért gyűlöli, amiben Évához hasonló: vékony csuklójáért, jó ruhájáért. Eszébe jutnak a nyarak, amelyeket együtt töltöttek nagyanyáéknál. Nagyapa nem únta el ebédnél azt vitatni: kire hasonlítanak a kislányok. Éváért mind a két öreg vetekedett. «Vilma?...» «Vilma az anyjára ütött.» Anya csak ritkán jött ide és akkor is rövid ideig maradt. Pedig Vilma akkoriban nem volt csúnya, csak kissé párnás meg zömök. Tetszett is... De ahogyan nagyanya mondta: elügyetlenkedte minden partiját... Nem szerették? Vilma emlékszik, milyen hálás volt a legkisebb dícséretért; koldulta szeretetüket. «Igénytelen.» Ezt a dícsérő jelzőt is ellene fordították. Mindig Éva kapta a szebb és drágább holmit... De akkoriban még egészen övé volt Éva. Amikor nagyanyáék intézetbe küldték, akkor kezdődött... Következő nyáron Éva már intézeti barátnőket hozott magával. Egyszer Daisy is lent volt... Ezek az idegen lányok nagyon udvariasak voltak Vilmával, csak éppen elbujtak előle, hirtelen elhallgattak, ha közéjük jött. Vilma hamarosan férjhezment. Elkerült hazulról. Két év után meghalt az ura. Apa és anya is elmentek. «Amilyen igénytelen vagy...» - irták nagymamáék. Igen, amilyen igénytelen, magában is boldogul valahogyan. Éva eleinte gyakran jött hozzá, nála sírt és panaszkodott, ha összeveszett Bélával. Mert akkor már Éva is férjhezment. Éváék később felköltöztek a hegyre. Mostanában, ha idejön, úgy mondja: «felmegyek». Hosszú út, az autóbusz sokba kerül, - talán ezért hívják olyan ritkán?... Persze, nem kívánhatja, hogy Éva lejöjjön érte a kocsival... Tegnap későn, esti redőnydörgés idején vett egy pár harisnyát; előtte hosszan számolt: futja-e majd a pénzéből elsejéig?... Azután mégis úgy határozott: megveszi a harisnyát és fölmegy Éváékhoz. Nem kell hívásra várnia: rokonok!... Éva nem változott meg! Csak Daisy menne!... Mostanában kevesebbet beszélnek, ma biztosan megtalálnák a régi hangot...

Vilma szótlanul ülte végig az ebédet.

A feketét a szalónban itták. Béla Mayvel játszott. «Láttalak tegnapelőtt a Múzeum-utcában» - mondta neki Vilma, nem tudta miért, de érezte: tapintatlan volt. Béla világos szarvasbőrpapucsot viselt, zsinóros, bordó házikabátot. Vilmát határozottan feszélyezte ez a számára szokatlan öltözet, - úgy ült Éváék között, mintha felvevőgép ásítana rá. Előrehajolt, hogy megkavarja kávéját, érezte, milyen félszeg a mozdulata. Belesímult a karosszék támlájába, «olyan, mint egy kagylóhéj» - gondolta, hozzálapult, s amikor a jólesőn ruganyos párnázat lassan felmelegedett, felengedett a görcs is, zsibbadtan élvezte a délutánt. A pohárka pálinka a fejébe szállt, - lánykorában milyen jól bírta a szeszt! - furcsán kocsonyás, tompító ködön át látta Bélát, Évát és Daisyt. Színpadon ült most is, de tudta szerepét. A fekete megdagasztotta szívét: beszélnie kellett. Máskor könnyen megijedt saját hangjától, most a szóáradat akadálytalanul tört fel belőle. Az öreg Rózsi néni ezer baját sorolta fel: két éve eltörte a lábát, azóta fekszik, most hirtelen meghalt az egyetlen lánya, aki eddig ápolta. «Májzsugor! Tudod, hallottál már róla?» - mondja Évának és előrehajol. «Borzalmas betegség!» Belemélyed Éva szemébe.

- Ki az a Rózsa néni? - kérdi Daisy.

Vilma helyett Éva felel, szárazon:

- Rokon.

Vilma folytatja. Beszél betegségekről, halálról, irígységekről, haragokról... Miért beszél? Talán mert ez a szoba világosabb, naposabb, mint az ő lakása, - ritkább a levegő: felengedett a sok sűrű gond, nyomasztó baj, amely összegyűlt benne. Ő a széles család keserveinek letéteményese.

Daisy ismét megkérdi:

- Ki az a Károly bácsi?

- Rokon, - mondja nyomottan Éva.

- Kik ezek? Sohasem említetted őket! - csodálkozik Daisy. Nem Vilmától, - Évától kérdi.

- Nem járunk össze.

Daisy arcán végtelen tartózkodás. Ahogyan elhelyezkedik a karosszék jobbsarkában: mintha elhúzódnék Vilmától. Éva köt, Béla halkan felkel, kimegy: délutáni álma hívja; May már régen leckéjét írja a gyerekszobában; Vilma mellett üresek a székek. Maga is érzi: hűtlen lett elhatározásához, «Könnyed leszek és vidám!» - ezt akarta, de hová jutott? Másfél órája a család sebeiben vájkál. A családról beszél? Nem. Csak azokról, akik nem jönnek ide fel: az öregekről, a sopánkodókról, a félszegekről, azokról, akik kopottan ötöznek. Akik nem illenének ebbe a világos napsütésbe. Egy másik család az, akikről Vilma beszél, nem is mind rokon, mégis egyfajta; eljönnek hozzá, korán délután, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük. Sértődötten, gyanakvón lesik: kinek fia, lánya küzdi fel magát jobb sorba, hogy menten megfeledkezzék róluk? Nehézkes és sanyarú a beszédük, s amikor félnyolckor hirtelen felállnak, hogy hazamennek, vacsorát melegíteni, - ropog a csontjuk... És az örömeik? Ágnes például mindig jókedvű. Ha most itt ülne, azt mesélné, hogy felfedezett egy boltot, ahol összegyüjtik az üzletekből a kirakatokban kifakult árut. «Nézd, ezt a barna tompot is ott vettem! Potom pénzért adták!» Milyen udvarias arccal hallgatná Daisy! Milyen könnyen, merészen felelt ez a Daisy Bélának, amikor az ebéd alatt udvarlóival bosszantotta! Ha Ágnes mondaná ugyanezt, csúnyán hangzanék. Évának pedig jól áll a lefutott szemű harisnya is... Nekik minden jól áll! Most is összenevetnek... Igen, ők tartoznak igazán össze... Ebben a pillanatban elárulná legkedvesebb barátnőjét, rokonait is Éva egyetlenegy cinkos mosolyáért.

A nap elbujt, a szobát korai alkony béleli, mintha tüllfüggöny ereszkedett volna Vilma és Éva közé. Megnő közöttük a távolság, Éva lefeküdt a pamlagra, félig lehunyja szemét. «Milyen távol van!» - gondolja Vilma.

Feláll, Éva felé tart. Melléje ül a pamlagra, átfogja Éva bokáját. Éva közelsége kell!... Gyengéden fogja Éva lábát, gyönyörködik benne, simogatja, erősen szorítja... Nem, nem engedi el Évát! Meg kell éreznie Évának, hogy ő itt van mellette, bármikor szüksége van rá! Visszarántja magához? Egészen mélyen fölébehajol, így beszél. Mohón, szűretlenül hullanak ki belőle a szavak. Elborítják Évát. Szellőzetlen szavak, orvosságszagúak, fojtottak...

Éva szenved. Fáradt. Irtózik Vilmától, elviselhetetlennek érzi. Szeretne megszökni előle, ha tehetné, elbujna, magára zárná az ajtót. Ólmos a feje, mintha láz döntötte volna le. «Csak menne el! Csak menne el!» Kegyetlenül és ellenszenvvel nézi Vilmát, a torkát nézi: «Ha összeszorítanám!...» Belefojtani a szót!... És belül, egészen belül mégis szégyeli magát, Vilma - ragaszkodó, jószívű, ártatlan teremtés! Havonkint egyszer jön fel. Mi ez az egy délután? És neki még ez is sok?... Unokatestvére... Lelkiismeretfurdalás kínozza, - de ennek is Vilma az oka! Vilma mindig jóvátehetetlen mulasztásokat juttat az eszébe... Arra a temetésre is el kellett volna mennie. Gondolt is rá!... Legalább koszorút küldhetett volna Rózsi néni leányának. Mentőötlete támadt, percig sem habozik.

- Vilma, hogy is volt? Tavaly kiégetted a télikabátodat...

- Igen. Azóta megfoltoztattam. Szabóval. Négy pengőbe került. Nem! Négy ötvenbe!

Éva felkel. Lassan emelkedik. Mintha sűrű vízből szállna felszínre, hínár húzza a lábát, Vilma fogja, Vilma nehezen engedi el, szinte ki kell tépnie a kezéből. Éva bemegy szobájába, kinyitja szekrényét, végigsímit homlokán, keresgél, kiemeli tavalyelőtti fekete kabátját. Úgy is odaadta volna valamelyik lánynak... Ha nem is idén, jövőre. Vilmát boldoggá teszi vele!...

- Vilma, azt hiszem éppen jó neked!

A kabát hosszú is, szűk is. Vilma felpróbálja a tükör előtt. Nem sokat lát belőle, a szoba sötétedik. Csak azt látja, hogy vadonatúj harisnyája kemény ráncot vet bokája fölött.

- De a gallérja! A szőrme még kifogástalan! Nem fejtenéd le, Éva? Ezt igazán te is használhatod!

- Ugyan! - mondja Éva kedvesen. Elhárító mozdulatot tesz, megkönnyebbülten mosolyog. Jót tett Vilmával, soha életében nem volt még ilyen jó kabátja! Honnan is lett volna?... Elégedett. «Még én is viselhetném, esős időben!» - gondolja... Oldalról nézegeti Vilmát. Most már nyugodt szívvel vizsgálja. «Éktelenül meghízott! Milyen széles a háta!...»

Vilma köszöni, melegen, hangosan köszöni a kabátot. Nem győzi ismételni: «Jó vagy, Évám! Igazán, olyan jó vagy hozzám!» Örül? Éppen ezt nem akarta! Megint eljárt a szája! Mi mindent mondhatott, maga sem emlékszik rá. Sajnáltatta magát? Nem is örül a kabátnak... Az átalakítás!... Minden pengő kiadás halálra ijeszti. Tegnap filléreken törte magát, nem telik a pénzéből elsejéig... Jövőre, persze jó lesz! Csak Daisy ne volna itt! De Évától szép, Éva jószívű, Éva gyönyörű!... Hogyan mutassa meg, mennyire szereti! Bosszantja veresége, nyomasztja az újabb adósság; mikor tehet Éváért valamit, mivel viszonozhatná?...

Elhibázta. Nem baj, még helyrehozhatja. Most aztán igazán könnyed lesz és mulatságos! Hirtelen lekapja magáról a kabátot, ráteríti a karosszékre, ráül, csak a szőrme lóg le a karfáról. Mintha el akarná rejteni... Keresgél emlékeiben: mit is mesélhetne Évának, amivel megnevettetné? Az alkony sűrűsödik, megint Vilma beszél:

- ...ismered Ágnest? Megtámad, hogy könnyelmű vagyok. Én! Azt mondja: minden pénzemet édességre költöm! «De Ágnes!» - védekezem. «Hiába beszélsz» - folytatja. «Látom: meghíztál! Elhagyod magadat! A te korodban...»

- Nem is vagy kövér. - Ezt Daisy mondja, megint kedveskedni akar Vilmának.

Éva mosolyog. Vilma néhány pillanatig tétovázik, csak azután folytatja. Nem volna szabad elmondania az ilyesmit! De Éva megérti! Éva tudja, miért gúnyolja magát!

- Ágnes az unalomig ismételte: «Még fiatal vagy, csinos vagy, kivánatos! Férjhez kellene menned!» Végül kiteregeti tervét: ismer valakit...

Daisy most már egészen más arccal hallgatja Vilmát.

- És?... - kérdi mohón. - És? Mit feleltél?

- Hát természetesen belementem a játékba. Ágnes rámerőszakolt valami mintás, tarka imprimé-blúzt. Szűk volt a háta, minden pillanatban azt hittem, megreped. Szorított, vágott, szerencsétlennek éreztem magam benne!... A férfi egészen rendes külsejű ember, nyugalmazott MÁV-felügyelő. Nem is öreg...

Daisy szeme csillog:

- Hol találkoztatok?

- A budai kioszkban.

- Hol is van az? - kérdi ásítva Éva.

- Igen, a budai kioszkban, - ismétli Daisy tettetett áhitattal. Még bólint is hozzá. Vilma érzi: ebből remek kis történet lesz! Talán Bobónak mondja el, annak a bizonyos Bobónak.

- És hogyan sikerült a találkozás?

- Rosszul. Zenebarát. Egyetlen szenvedélye a zene. Hangversenyekről beszélt. Egész délután hallgattam. Nem sokat értek a modern zenéhez. Végül kérdeztem valamit. Egy operaelőadásról volt szó, Boris Godunovot említette; azt hittem: a zeneszerző neve... Most már tudom...

- Miért nem vigyáztál jobban!

Daisy szemrehányóan mondja, bizonyára sajnálja, hogy végeszakadt a történetnek. Daisy remekül mulatott. Komoly arccal hallgatta Vilmát, de látszott, alig tudta legyűrni a nevetést. Néha jelentőségteljes pillantást vetett Éva felé, Vilma nem mert Évára nézni, fájt volna, ha látja, hogy Éva tekintete összevillan Daisyével. Egészen biztosan tudta, hogy titkos jeleket váltanak, de nem akarta látni... «Kiszolgáltatom magamat» - gondolja, «kiszolgáltatom Ágnest, a barátnőmet! Nevetséges vagyok!... Most már mindegy!» Már viszi valami. Évának meg kell értenie: őneki szolgáltatja ki magát. Önmagán áll bosszut kitárulkozásával.

Vilma új történetbe kezd, de Daisy hirtelen félbeszakítja. Megnézi óráját, felugrik.

- Istenem, - kiáltja, - ötre vártak. Fél hat. Ittfelejtkeztem. Nem csoda, olyan remek dolgokat meséltél, Vilma!

Kiszalad az előszobába. Az ajtóból visszanéz, úgy kiáltja Vilma felé:

- Kinek a háza az, ahol laksz? A multkor említetted? Igaz, a gyárszövetkezeté. Ha akarod, szólok az elnöknek, szállítsa le a béred!...

- Köszönöm, - rebegi Vilma, gyáván. «Ez az ára...» - gondolja szégyenkezve.

Daisy futtában felkapja kabátját, a kalapját már a kertben gyűri a fejébe. Éva és Vilma az előszobában állanak. Éva nem mozdul. «Talán azt várja, hogy én is elmenjek?» - gondolja Vilma. «Nem, még nem megyek!» A szoba is marasztalja, és a ház, a kert, a bútorok. «Egy hónapig nem jöhetek fel!» Szinte elsápad a gondolattól. Az ebéd ízeire emlékszik, a fekete illatát érzi... És Éva?... Most, hogy egyedül maradtak, megint feltör Vilmában a gyöngédség. Torokszorítón, fájón. Bűnbánóan, alázatosan áll Éva mellett. Nem mozdul. Most komolyan fognak beszélni, úgy, mint régen!... Semmi nem változott meg, érthetetlen, mi van közöttük? «Én vagyok az oka mindennek!» - küzködik Vilma. «Annyit összefecsegek!» Most nyiltan, egyszerűen beszélek Évával...

Éva azonban őszintén mérges. Már nem is palástolja indulatát. «Ha leülök» - gondolja, «soha nem megy el! Kifullasztom!» Mozdulatlan arccal, kajánul nevet. Hadicselt eszelt ki, azt mondja: az éléskamrában van dolga. Előre megy, Vilma követi, Éva rakosgat, a lányokkal tárgyal, számol, ügyet sem vet Vilmára. «Végül majd csak megúnja!» De Vilma szívós, kitartó. Pillanatnyi csend és már ismét beszél. Ott lábatlankodik Éva mellett, követi a lakás minden zúgába. Éva fiókokat rendez, hosszan telefonál, kimossa harisnyáit. Vilma mögötte, mint árnyék, ijesztő árny, olyan közel tolakszik Évához, hogy teste melegével süti... Vilma kiönti szívét, elmondja millió apró gondját, aggodalmait. Szemérmetlenül kínálja Évának életét. Éva arcát figyeli, - mozdulatlanul rideg ez az arc. Lesi a pillanatot, amikor feloldódik Éva tartózkodása. Érzi, hogy Éva menekül előle, de most már elkapta a lejtő, makacsul kitart: vissza kell találniok a régi barátságba! Éva asztalkendőket számol a fehérneműs szekrény előtt, Vilma ezt a pillanatot választja, - megkérdi:

- Mondd, hogyan vagytok mostanában Bélával?

Éva végtelenül csodálkozó arccal néz rá. Nem felel. Csend.

Hideg ez a csend, éles, mint a februári fagy. Közöny. És ordít; olyan a hangja, mint amikor üvegedény törik össze. Most már Vilma is érti: «Mit akarsz tőlem? Nem kellesz! Nincs szükségem rád!»

Vilma lehajtja fejét. Vár. Úgy vár, hogy a torka is elszorul. Azt szeretné mondani, nagyon szépen, szívhezszólóan: «Nézd, Éva, senkim sincs! És talán egyszer, valamikor - Isten ments! - téged is érhet... akkor...»

De Éva szólal meg. Vilma felé fordul.

- Vilmi, kedves, úgy-e nem haragszol? De igérd meg, hogy nem haragszol meg rám! Nagyon, nagyon fontos levelet kell írnom. Hét előtt fel kell adnom. Úgy-e nem bánt, ha most megkérlek, menj el. Hiszen nem vagyunk mi idegenek, úgy-e téged megkérhetlek erre?

A szó könyörűletesebb, mint a hallgatás.

- Természetesen. Már megyek is! - kiáltja Vilma. Mosolyog. Arcizmai sajognak ettől a mosolytól.

Meghatja Éva hangja. Valami azért mégis fáj, irtózatosan fáj. El sem tudná mondani, hogy mi. Fél a hazamenéstől, fél a lakásától. Ilyenkor dohos, fülledt a Lónyay-utca, alkóvos lakások állott levegője könyököl ki az ablakon. Ha Éva tudná, mi a magány!...

Éva felsegíti Vilmára a kabátot. Átöleli melegen, meg is csókolja, de mintha önkéntelen mozdulattal, alig észrevehetően az ajtó felé tólná. Vilma kint van a kertben, siet, fut, mintha kergetnék, a kabát lelóg karjáról, az utat sepri vele, megbotlik, majdnem elesik.

Vilma elment.

Üres a lakás. Éva leveti magát az egyik karosszékbe, percekig mozdulatlan. Néhány óráig a ház minden sarkában Vilma szavaiba botlik majd, - ki kell szellőztetnie a lakást, elmegy hazulról. A délutánra gondol és nem tud megbocsátani Vilmának. «Nálam ebédelt, egy jó kabátot adtam neki, három óra hosszat hallgattam... Mit akar még?... Kiles az ablakon... Vajjon leért már? Körülményesen öltözni kezd.

Kihátráltatja a kocsit a színből, beül, elindul. A Zivatar-ucca sarkán meglátja Vilmát. Gyalog megy, karján a kabát, úgy viszi, mintha kapaszkodnék belé; most megáll, gyengéden végigsímit a szőrméjén. «Hazavihetném őt!» - gondolja Éva.

De ehhez nincs ereje. Megugrasztja a kocsit.