Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám · / · FIGYELŐ
Ne keressünk külső egzotikumot a költészetben. Mi lehet még egzotikusabb, mint maga az emberi lélek, melynek ismeretlen bozótjaiban, titkos folyóinak búvó tükrén, felhőkbe vesző havasi ösvényein - a félelem riadozó neszei között, a szenvedély lobbanó fáklyáinak világánál -, küszködve és remegve, ujjongva és kétségbeesve - egyre beljebb nyomulnak az elszánt felfedezők: a költők; királyi konkvisztádorok és magányos kincskeresők, konok aranyásók és a rejtett gyémántok szerelmesei, akik új és új csodákat akarnak felmutatni a belső mindenség térképezetlen vadonaiból. Nem, ne féljen a fordító: nem külső egzotikumot keresünk, amikor felnyitjuk a könyvét: ennél sokkal többet, az emberi lélek új csodáit várjuk, és hálásak vagyunk neki, hogy néhánnyal csakugyan megajándékoz bennünket.
Kezdjük a gáncson, hogy túlesve rajta zavartalanul élvezhessük a jót, amit kapunk. S a gáncs se lesz túl szigorú: érdekes bevezetésében a fordító előre lefegyverez bennünket, mikor töredelmesen bevallja az általa is ismert fogyatékosságokat. "Talán nem eléggé egységes... nemegyszer le kell mondani érdekes és jellemző versek fordításáról... A fordító sokszor saját ízlésének és temperamentumának megfelelőt fordít, nem a legjellemzőbbet..." meaculpázza, a bűnbánatnak kijár az abszolúció. De nem oldom fel ilyen könnyen az alól, amit kissé könnyen vesz: "Az anyag ciklusokra osztása persze önkényes..." Hát persze, hogy önkényes! Ezenkívül felesleges és káros; szétszakítja az egyes költők műveit, távol esnek egymástól olyan versek, melyeket e költő egyénisége jobban összefog, mint az önkényesen adott cikluscím.
Mert szokványos, a franciáknál iskolázott verseken kívül találunk a könyvben néhány egészen különös pompájú és meglepő költeményt, melyek közül egy is megadná a létjogosultságát a kötetnek. A különösség alatt nem
Ebben a könyvben nem egy ilyen vers akad, dicsőségére a brazil költészetnek és dicséretére a fordítónak, aki irodalmunk gazdagodását becsülettel szolgálta.
A dicsérő jelzők részben a fordítónak is szólnak: nyilván kitűnő munkát végzett, ha így át tudta vinni a fordításokba az eredetiek költői értékeit. Ennyi költő munkáinak fordításánál a kifejezésmód széles skálája erősen próbára teszi a fordító művészetét, és Rónai derekasan állja a próbát. Kár, hogy, úgy látszik, nagyobb súlyt fektet a rímre, mint a ritmusra, ami néhol darabossá válik. Itt-ott mintha nem helyesen mérte volna le az egyes sorok súlyát a versben. Szonetteknél (Manuel Carlos: Kariatid; Menotti del Picchia: A szonetthez) elejti az utolsó sor epigrammatikus kicsengését, ami ennek a szonettfajtának (mert többféle szonett van) a zenéjéhez hozzátartozik. De apró kifogásokon túl kitűnő és érdemes munkát végzett: hozzáférhetővé tett a magyar olvasó számára egy költői világot, melyet a nálunk kevéssé ismert nyelv eddig elzárt előlünk.
A kötethez Octavio Fialho, Brazília budapesti követe írt érdekes előszót. Ne menjünk el mellette szó nélkül. A brazíliai kultúrának becsületére válik, hogy diplomatája egy verskötet megjelenését elég fontosnak tartja ahhoz, hogy maga is közbelépjen a siker érdekében. Jó szolgálatot tett vele hazájának, és a nemzetnek, melyhez küldték.