Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 11. szám · / · ŐRJÁRAT
Még a nyáron történt. Egy vidéki város utcáján két parasztasszony sietett el mellettem. Jól meg kell jegyezni: két egyszerű, tanulatlan parasztasszony volt. Beszélgetésükből egy mondatot hallottam meg, amit az egyik intézett a másikhoz. Ez a mondat így hangzott: "Az Isten nem teremtett németet, magyart, románt, szerbet, angolt. Az Isten embert teremtett."
Úristen! álltam meg. Hát van még ember a földön, aki ezt tudja?!
Persze utána kellett volna szaladni. Megállítani és faggatni kellett volna. Mi minden bölcsességet lehetett volna tőle tanulni! De hát az ember mégsem tesz ilyet. Ostoba szégyellősség ez. Mentem tovább, és úgy gondoltam, hogy még sincs veszve minden: még nem ment egészen feledésbe, hogy az emberek mind testvérek.
Aztán augusztus vége lett. S egy napon a volt angol király levelét olvashattuk az újságban, amit az olasz uralkodóhoz intézett, s kéri, vesse latba minden befolyását a "fenyegető katasztrófa elhárítására. Szíves elnézését kérem, hogy most, a mai súlyos helyzetben háborgatom, de mint egyszerű világpolgár, ellenállhatatlan ösztön késztetett ennek a személyes üzenetnek az elküldésére". Istenem, örvendeztem a híradáson, tehát nemcsak a parasztasszonyok. Világpolgár... Mikor és ki merte kiejteni ezt a szót utoljára! Most magába tekint egy nagy nemzet gyermeke - ki nemrég még trónján ült -, ráeszmél, és kimondja, hogy ő világpolgár. Polgára ennek az egész megnyomorított világnak, és felemeli aggódó szavát összes polgártársai érdekében, életükért, nyugalmukért, békéjükért, bármily nemzethez, néphez számítsák is őket.
S néha vakmerőségemben olyasmiket gondolok, csakugyan olyan lehetetlen volna az, hogy ne csak parasztasszonyok és exkirályok emlékezzenek arra a régi iskolás tanításra, hogy Isten embereket teremtett, s valamennyit az ő országa polgárának...